Egykori iskolatársam, a kitűnő újságíró, Veress István, akivel nem csak az köt össze, hogy német tudásunkat mindketten felejthetetlen – Heidelbergben végzett – némettanárunknak, Rácz Lajosnak köszönhetjük, múlt heti cikkemhez ismét megfontolandó megjegyzéseket fűzött.

„A Világ népességének keveredése, illetve egyes népeknek a »lecserélése« a mai viszonyok közt elkerülhetetlen – írja. – Ilyenek ma a világfolyamatok. Ezeket nem Soros idézi elő, legfeljebb látja, mint annak idején az árfolyamok alakulását, amitől milliomos lett. A nemzetállamok korának vége vagy hamarosan vége lesz.”

Vajon valóban így van? A névszói állítmányt, az „elkerülhetetlen”-t már csak a „történelmi szükségszerűség” fogalmával való rokonsága is gyanússá teszi. Azt sejteti, hogy vannak tőlünk, emberektől független, szigorú oksági törvények által előírt, s ezért tévedhetetlenül megjósolható történelmi folyamatok. A migráns-krízist valóban nem Soros manipulációi váltják ki, ő csak kihasználja. És mellesleg jelentős részben pénzeli is. A marxista ideológiával nagyon is rokon megfontolásokból.

A kivándorlás ez idő szerint három alapvető okra vezethető vissza, ezek közül kettő a kivándorlókat kibocsátó, egy az őket befogadó államokra vonatkoztatandó.

A migránsok zöme államaiknak (implicite ezek társadalmi-gazdasági szervezettségének) szétverése, s az ezt követő gyilkos és végeérhetetlen polgárháborúk miatt kel útra. Ezeket a polgárháborúkat kivétel nélkül a nyugati államok robbantották ki, s ők is teszik végeérhetetlenné. A háborúk ugyanis nagyhatalmak közti dominanciaharcok fedőakciói. Olyan ellentéteket próbálnak „rendezni”, melyek a hagyományos eszközökkel megoldhatatlanok, hiszen mindannyian atomhatalmak, s egy atomháború vállalhatatlan következményekkel járhat. Következésként ezekből a háborús övezetekből –  melyekben nem csak békességre, de békére sincs semmi kilátás – csak menekülni lehet. Menekülni kell azokból az afrikai államokból is, melyekben a szintén nyugati eredetű klímaváltozás teremt elviselhetetlen életfeltételeket. S ettől a folyamattól a túlszaporodás sem teljesen függetleníthető, hiszen a szülőket öregségükre csak nagy számú utód tarthatja el. A túlszaporodásnak persze ideológiai háttere is van. Ezekben a társadalmakban ugyanis a gyereknemzést tekintik a nő elsődleges hivatásának. Ez a kényszer azonban csak addig kockázatos, ameddig az életfeltételek nem javulnak. Azaz: ameddig a Nyugat fel nem hagy ezeknek az államoknak a kiszipolyozásával, nyersanyag-tartalékaik lenyúlásával, eladósításukkal, szétverésükkel, azaz ameddig nem engedi külső beavatkozástól mentes önszervező rendszerekként működni őket. Ez esetben bizonyosan maguk is rátalálnának azokra a megoldásokra, melyek révén – a hagyomány és a megváltozott feltételek harmonizálásának köszönhetően – valamiféle egyensúlyi pályára juthatnának.

A kivándorlás másik oka az a szívóhatás, melyet a nyugati társadalmak szintén ideológiai okokra visszavezethető – tehát korántsem fátumszerű – demográfiai hanyatlása idéz elő. A háttérben az az individualizmus áll, mely az egyént kizárólagos társadalmi tényként tételezi, és mindenféle közösség létjogosultságát tagadja. A „kulturális nemzeteket” pusztán a képzelet termékeinek minősítve (lásd „képzelt közösségek”), csak és csakis az egyén (paradox módon közösségek által garantált) jogaira van tekintettel, a közösségek iránti kötelezettségeket (sokszor már agresszíven) figyelmen kívül hagyja. Az öncélú testi élvezetek mértéktelen hajszolása, a férfi és a nő közti „egyenlőség” torz álma, amikoris a nők nőnemű férfiak gyanánt hivatottak kiteljesíteni önmagukat, szükségszerűen vezet el a házasság intézményének széteséséhez, a természetes szaporulat katasztrofális csökkenéséhez, a fajfenntartás szempontjaitól radikálisan függetlenített (s ebben – és csak ebben – az értelemben természetellenes) szexuális aktusok szinte már általánossá válásához. Annak a „helyzetnek” a kialakulásához, amikor „az élet már nem élni akar”, pusztán élvezkedni.

Ha az eddigi gondolatmenet helyes, nyoma sincs itt semmiféle történelmi szükségszerűségnek. Legfeljebb bizonyos – a közvéleményt domináló – társadalmi csoportok kulturális mezbe öltöztetett ideológiai terrorjának.

Az a gondolat is tetszetősen hangzik, hogy „A nemzetállamok korának vége vagy hamarosan vége lesz.”

Ebben a gondolatban én is hittem valamikor, és bizonyos értelemben ma is hiszek. De ahhoz, hogy tényleg hihessek, különbséget kell tennem a „nemzetállam” és a „nemzeti állam” fogalmai közt. Már 1987 táján is biztos voltam benne, hogy a nemzeti államok korának valóban befellegzett, s ezért a „bizonyosságért” a bőrömet is kockáztattam. A „nemzeti állam” ugyanis számomra (akárcsak Cs. Gyimesi Éva számára) az egynyelvű, egykultúrájú diktatórikus államot jelentette. Korántsem azt a nemzetállamot, mely a politikai közösség önszervezésének természetes formája, s – mely lehetőség szerint – ideális feltételeket teremthet a többség és a kisebbség együttélésére, a teljes „nemzeti” egyenjogúság törvényi feltételeinek megteremtésére is. Nos, a mai nemzetállam-ellenesség korántsem az egynyelvű és egykultúrájú diktatórikus nemzeti államot akarja megszüntetni, hanem a demokratikus önrendelkezés kereteit garantáló nemzetállamot. Franciaország, Németország megszüntetéséről szó sincs, Romániáról, Szlovákiáról, Ukrajnáról és a többi – kisebbségi tekintetben – antidemokratikus államról nem is beszélve. Sőt. Az államnyelvnek a kisebbségekre való ráoktrojálása mindenütt és minden korábbinál vehemensebb törekvés… A nemzetállamok (mint politikai nemzetek) megszüntetése pusztán ürügy arra, hogy a nagyobb államok elkobozzák a kisebbek szuverenitását. A sokszínűség az élővilág fennmaradásának redukálhatatlan feltétele. Az egynyelvű és egykultúrájú emberiség ugyanolyan képtelenség, mint a puszta oroszlánból álló állat- vagy a puszta mamutfenyőből álló növényvilág, s talán örökre az is marad. Életképes emberiség csak nyelvek, kultúrák, világképek sokféleségén alapulhat. Rasszok keveredhetnek egymással, nyelvek, kultúrák, világképek aligha. Ezek sem nem helyettesíthetik, sem nem zárhatják ki, hanem minden normális esetben kiegészítik egymást.

Sokan úgy vélik, hogy én Orbán Viktor feltétlen hívévé szegődtem. Erről nincs és soha nem volt szó. Nem lehetek annak az Orbán Viktornak a feltétlen híve, akinek mindig is az volt a jelszava, hogy Magyarország legyen a magyaroké. Mára is csak a célcsoport változott, az üzenet ma már nem a zsidóknak, hanem az araboknak szól. Különös, hogy ezt a mondatot magyar vonatkozásban a rendkívül intelligens magyar miniszterelnök soha nem próbálta románra, szlovákra, szerbre vagy ukránra „szinkronizálni”…

A párhuzamos társadalmak megbélyegzését is bántónak találom, hiszen mi, határon túli magyarok mindenik utódállamban párhuzamos társadalmak gyanánt (azaz magyar nyelvű és kultúrájú, sajátos érdekekkel is rendelkező közösségekként) szeretnénk a többségi társadalmakba integrálódni. A párhuzamos társadalmak tagadása bennünket létünkben is sért. Én személy szerint arról is meg vagyok győződve, hogy a muszlim bevándorlók és a nyugati nemzetállamok (ma még) többségi polgárainak kulturált és demokratikus együttélésére is kizárólag a párhuzamos társadalmak intézményesítése teremt lehetőséget. Ez esetben a Nyugat sem kényszerülne arra, hogy az „önfeladásig menő” álságos szeretettel édesgesse magához az idegeneket azzal a kétes esélyű szándékkal, hogy az utóbbiak így majd önként fogadják el az asszimilációt. Egy állam csak – a többséggel mindenben egyenjogú – kisebbségi polgáraitól követelheti meg, hogy azok tiszteletben tartsák a többségi társadalom alapvető játékszabályait. Azaz csak akkor, ha a többség a maga részéről a kisebbségi társadalmak alapvető játékszabályait is tiszteletben tartja.

Ehhez azonban világos és mindkét fél számára elfogadható (tényleges) társadalmi szerződésre lenne szükség. Ha ez elmarad, minden kísérlet tragikus utópiának fog bizonyulni. Mert önként – és ráadásul identitásáért cserébe – senki nem válik (a befogadó állam aspektusában még rosszul is fizetett) bérrabszolgává.

S innentől már Orbán Viktornak is sok igazsága lehet.