Orbán Viktor miniszterelnök, amikor megvétózta az amerikai nagykövetség Trump által kezdeményezett Jeruzsálembe való áthelyezése elleni európai uniós tiltakozást, számtalan legyet ütött egy csapásra. Bizonyította, hogy nem antiszemita, hogy hű szövetségese az Amerikai Egyesült Államoknak, hogy szentnek tartja a határok sérthetetlenségét, hogy hisz a történelmi jogokban, hogy elkötelezte magát a zsidó–palesztin kérdés „megoldása” mellett. És természetesen bebizonyította a vétó hatékonyságát. Szövetségesei is akadtak, két szintén halálmegvetően bátor állam, Csehország és főként Románia. (Utóbbi szintén – az épp idén 100 éve érvényesített – „történelmi jogok” igazolását látva az izraeli eljárásokban.) Ezzel Orbán – az utóbbi kérdésben lappangó problémák ellenére is – a V4-ek megerősítése, sőt esetleges bővítése előtt is megnyitotta az utat. Folytathatnám…

A döntés ellen lehetne felhozni erkölcsi fenntartásokat is. Főként, ami a palesztin kisebbséggel szembeni izraeli magatartást illeti. Hiszen az eljárásnak elkerülhetetlenül súlyos következményekkel kellett és kell járnia. Az áldozatokat borítékolni lehetett és lehet. A nemzetközi tiltakozást is. Pedig a palesztinok csak oda akartak, mellesleg – az európai uniós alapelveket is megszégyenítően – logikus érvekre alapozva visszatérni, ahonnan a zsidók annak idején a szó szoros értelmében elűzték őket.

Csakhogy a történelem nem erkölcsi alapelveken alapul. Nem erkölcsös, de nem is erkölcstelen. A történelem mindig a győztesek igazságának győzelmét szentesíti.

De ismét egy „csakhogy”: pusztán ideig-óráig!

A mai győztesek a történelemben mindig a holnap vesztesei. Csupán a történelmi lépték dönti el, hogy ki kicsoda lesz, azaz kicsoda volt. A reneszánszt követően Nyugat-Európa – talán Japán kivételével – gyakorlatilag a teljes ismert világot gyarmati sorba süllyesztette. Ma már egyértelműen vesztésre áll.

A gyarmati birodalmak felosztásáért indított világháborúkat az angolszászok és a szovjet típusú kommunizmus nyerte meg, ma már mindkettő vesztésre áll. Még akkor is, ha a világrendszer vezető hatalma még mindig az Egyesült Államok. Oroszország továbbra is kettes, de talán egyes számú atomhatalom. Gazdasága azonban hanyatlik, s az Amerikai Egyesült Államok is lejtőre került.

Már Kínára tekint a világ. Amerika úgy védekezik, hogy támadni próbál, de a siker szerény esélyével. Kínát pedig a készülő világtörténelmi összecsapásban mi, kelet-közép európaiak kevéssé érdekeljük…

Az utolsó világháborút európai aspektusban nyilvánvalóan a földig rombolt Németország nyerte meg. Csendes, de szívós munkával és áldozatkészséggel. Franciaország, sőt még Anglia is jó ideje pusztán régi dicsőségét keresgéli az éji homályban.

Éles eszű futurológusnak kell lennie annak, aki a következő 10-20 év fejleményeit – akárcsak hozzávetőleges biztonsággal is – képes lenne megjósolni.

Hogy Románia és Magyarország egy meghatározó jelentőségű világpolitikai kérdésben közös platformra került, meglehetősen szokatlan. A román hatalom természetesen ragaszkodik a status quo-hoz, a történelmi beidegzettségek arra predesztinálja őket, hogy a pillanat erősebbjéhez csatlakozzanak. Ez eddig stimmel. Mi, magyarok ebben nem vagyunk sem elég gyakorlottak, sem elég gátlástalanok. Nem zárható ki, hogy Románia berozsdásodott. Ma ő van abban a helyzetben, melyben egykor Magyarország, túlságosan is erős szomszédot haragított magára. A hanyatlásában is félelmetes Oroszországot. A végsőkig ki kell tartania Amerika mellett. Pedig Amerika – minden látszat ellenére – egyre messzebb kerül.  Magyarország, egészen pontosan a magyar kormányzat számára – mai szorongatott európai uniós helyzetében – fontosnak tűnik az amerikai szövetséges. De a túl szoros szövetség távlatilag a mi szempontunkból sem nagyon fizetődhet ki.

Ebben a helyzetben a legfontosabb a kivárás stratégiája lehetne. Magyarországi rokonaim a 80-as évek végén, mikor már világossá vált, hogy a kommunizmus menthetetlen – 56-os tapasztalataikra alapozva – azt javasolták, hogy amíg a rendszer meg nem bukott, ne sokat ugráljunk, de amikor már egyértelművé vált, hogy ki a győztes, akkor késedelem nélkül hozzájuk kell lecsatlakozni. Mindig lesznek ostobák, akiket morális gátlásaik ideig-óráig megakadályoznak ebben, őket kell megelőzni. Méghozzá villámgyorsan.

Ezt a logikát undorítónak tartottam, ma is annak tartom. De tény, hogy a történelem – sajnos – így működik.

Úgy tűnik, Orbán Viktor elsieti a dolgot. A román hatalom – mellesleg a kitűnő Lucian Boia javaslatára is – már régen elsiette. Ha minden jól megy, együtt fogunk veszíteni. Egy záros határidőn belül arabbá váló Európával szemben, melyet sem Magyarország, sem az V4-ek nem lesznek képesek sorsától megkímélni, nem sok esélyünk lehet.

Lehet reménykedni abban, hogy ez közelebb hozhat bennünket egymáshoz…

De talán ez is illúzió.