facebook cover


Bíró Béla: A német–török paradoxon


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

A nyugati társadalmak, bár minden idegszáluk tiltakozik ellene, úgy tűnik, előbb-utóbb arra kényszerülnek, hogy az eltérő kultúrák együttélésének problematikájával – a wishful thinking (magyarán a vágy-vezérelte gondolkodás) béklyóiból kitörve – végre tényleg szembenézzenek.

A kényszer legszemléletesebben a németországi törökök példáján szemléltethető. A törökök ugyanis Németországban minden – a mai jogállamokban maguktól értetődő – állampolgári joggal rendelkeznek. A német állam, amely önmagát hivatalosan is bevándorló országnak tekinti, mindent megtesz azért, hogy – úgymond – be is fogadja (a hivatalos terminológia szerint integrálja) a kezdetben még vendégmunkásoknak, manapság inkább bevándorlóknak tekintett idegeneket. A német közéletben, a politikában, a sajtóban, az állami adminisztrációban számos török származású (német terminológiával migrációs hátterű) német állampolgár játszik fontos szerepet. A zöldek és a szociáldemokraták soraiban több török származású politikus is az élvonalba küzdhette fel magát.

Német szemmel tehát a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a több milliós török népesség Németországot tekintse hazájának, a német kancellárt, illetve az államelnököt saját közössége legmagasabb rangú képviselőjének. A német közvélemény nem kis meglepetésére nem ez történik.

A Deutsche Welle rádióállomás internetes fórumán Kemal Hür, a Deutschlandradio szerkesztője a német paradoxont két egymásnak ellentmondó ténnyel szemlélteti. Egy német szélsőjobboldaliak által elkövetett törökellenes merényletben egy első generációs török bevándorló asszony, a ma már 75 éves Mevlüde Genc két lányát, két unokáját és egy unokahúgát veszítette el. Ennek ellenére azonban nem csak németnek tekinti magát, de hálás is a német államnak azért a támogatásért és széleskörű együttérzésért, mellyel fájdalmát enyhíteni próbálták. („Németországban élek, tehát német akarok lenni” – vallja ma is.) Két generációval fiatalabb, szintén német állampolgárságú unokaöccse, Kamil Genc azonban internetes blogján „egy zászlóra, egy nyelvre és egy nemzetre” esküszik. S az ő esetében mindhárom török. Ráadásul az újraválasztásáért Szarajevóban kampányoló Erdogan török elnök választási rendezvényéhez toborzott „német” hallgatóságot. Annak ellenére is, hogy minden török tévéadó egyenes adásban sugározza a szarajevói beszédet.

S valóban, több mint tízezer németországi török zarándokolt el egész autóbusz-karavánokkal az 1 000 kilométernyire lévő Szarajevóba, hogy Erdogan a külföldön élő törököknek címzett beszédet meghallgassa, s személyesen is megtapsolhassa.

Ami azonban még inkább megdöbbentette a német közvéleményt, az az volt, hogy két világhírű német labdarúgó Mesut Özil és Ilkay Gundogan, maguk is büszkén együtt fényképezkedtek a demokrácia minden szabályát lábbal tipró, véreskezű Erdogannal, s a nemzeti válogatott mérkőzésein ők jól láthatóan hallgatnak, miközben német társaik a himnuszt éneklik,

A botrányt követően Franck-Walter Steinmeier, német államelnök is „fogadta” a két labdarúgót. Hogy miről beszélgettek, csak sejthetjük. Kemal Hür azonban Az én Európám: Erdogan játszmái a németországi németek meghasonlott identitásával című cikkében így összegezi a helyzetet: „Valóban nehezen érthető, hogyan lehetséges, hogy a németországi török választók 60 százaléka, akik a legszélesebb körű demokratikus jogok haszonélvezői, s szabad politikai és vallási egyesületekben szervezhetik meg önmagukat, Törökországban egy olyan politikusra adják szavazatukat, aki a hatalmi ágak szétválasztását felfüggesztette, minden kritikusát börtönökbe záratta, a sajtószabadságot megszüntette és a sikertelen puccs nyomán az országot egyeduralkodóként kormányozza?”

Hür a – legalábbis részleges – magyarázatot abban látja, hogy „Választóinak szemében Erdogan az az erős ember, aki a török történelemben először egyenrangú félként tárgyal európai partnereivel. Olyan politikus, akinek céltudatos és határozott fellépései híveinek lelkét büszke önérzettel és önbecsüléssel töltik el. A török Németországban többé nem a kis vendégmunkás vagy bevándorló. Az ő elnöke ugyanis a világ hatalmasaival áll azonos szinten. Vele fényképezkedni nem kínos dolog, hanem olyan élmény, mely a kis törököt, aki korábban lenézettnek érezhette magát, egyszerre német honfitársainak szintjére emelheti.”

S én is azt hiszem a magyarázat valóban a többségi és a kisebbségi társadalmak viszonyának rendezetlenségében rejlik. Hürnek ugyan igaza lehet abban, hogy a Németországban élő törökök törökországi honfitársaik sorsa iránt közömbössége a demokratikus látásmód hiányáról is árulkodik. Az azonban már szerfelett kétséges, hogy a fentebb vázolt helyzet pusztán neveléssel, az oktatási rendszer hatékonyságának javításával orvosolható lehetne.

Amíg a németországi török úgy érzi, hogy német honfitársai a tetszetős emberjogi szólamok dacára őt jobbára másodrangú állampolgárnak, egyfajta jövevénynek tekintik, a helyzeten aligha lehet változtatni. Az anyagi jólét, sőt a szakmai siker (lásd a két labdarúgót!) kárpótlásnak kevés. Talán épp ellenkezőleg, minél jobban él valaki, annál fájdalmasabbnak érzi az önérzetét ért sérelmeket. A németországi törökök a két állam közti szerződés alapján kettős állampolgárok. Aminek kettős identitással is kellene járnia. Mür és számos más németté asszimilálódott, de török identitását is őrző társa, nyíltan vállalja is ezt a kettős identitást. S hisz benne, hogy a kettő konfliktusmentesen megférhet egymással.

Sajnos, a törökök közel kétharmada nem így érez. Ahhoz, hogy így érezhessen, a demokratikus látásmódot a kisebbségi közösségekkel szembeni viszonyra is ki kellene terjeszteni. Az immár három vagy több generációs törököknek ugyanúgy kijárna az anyanyelvi oktatáshoz való jog, mint ahogy a németeknek kijár. És Németországot, melynek mai sikereihez ugyanúgy hozzájárulnak, mint a németek, ugyanúgy saját országuknak kellene tekinthessék, mint a németek maguk. A német lakosság túlnyomó része azonban máig vonakodik attól, hogy a muszlim vallást és kultúrát (azaz a török identitást is) Németország „részének” tekintse.

Egy erdélyi magyar számára nyilvánvaló: ez esetben is a kisebbségi jogokról van szó. Ezekről azonban hallgat a fáma. A jogállamért aggódó európai elit (nem csak a német) egyebekkel van elfoglalva…

De ha a még nagyobb bajokat el akarja kerülni, ezt már nem sokáig teheti.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik