facebook cover


T. Szabó Csaba: A történelem terhe és haszna


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Hayden White (1928-2018), a kortárs történetírás egyik legnagyobb alakjának haláláról nem emlékezett meg az erdélyi magyar szakma és sajtó, pedig hatása a legnagyobbakéhoz hasonlítható. Fő opusa, az 1973-ban megjelent Metahistory (Metatörténelem) alapjaiban változtatta meg azt, ahogy ma a történelemről, a történetírás jellegéről, hasznáról gondolkodunk. Munkája, bár magyar nyelven csak válogatott tanulmányok formájában jelent meg 1997-ben a Történelem Terhe című aprócska kötetben, ma kötelező olvasmány minden történészhallgató számára egyetemeinken. White munkája az, amely nagyon erősen, nagyon ütősen és élesen szegezi neki a kérdést a mindenkori történész-palántának: mi a haszna a történelemnek? Hogyan írunk és írjunk történelmet?

Aki a középiskola padjait elhagyva, Kolozsvárra jön a Történelem Karra újdonsült elsőéves egyetemistaként, az hamar szembetalálja magát családja, barátai, IT és más, mondhatni „pragmatikus”, „menő” és „jól fizető” szakokra iratkozó volt osztálytársainak közös kérdésével: mire jó ma a történelem? Mi a haszna a történelemtanításnak?

Húsz éves korunk előtt ilyen nagy kérdéssel szembesülni nem egyszerű dolog. Terhes kérdés, ha úgy tetszik. A történelem terhe már itt a történész-nebulók vállára szakad, Hayden White nevet valahol jobb helyeken. Sokféle választ adhat egy fiatal elsőéves. Jómagam annak idején azt mondtam, hogy szenvedélyből, a múlt iránti szeretetből, egy megmagyarázhatatlan, gyermekkorom óta velem élő, a mitikus narratívák varázsa miatt választottam a történészi pályát. Emlékszem, amikor a Kőkert utca legnagyobb bentlakásában egy késő esti kevésbé józan beszélgetésünk alkalmával egykori volt osztálytársaim – közgazdászok, marketingesek és informatikusok – arról faggattak, hogy mi a haszna a történésznek a XXI. századi társadalom számára? Akkor még nem ismertem Hayden White munkásságát, tehát válaszom alig különbözhetett, mint bárkinek, aki a múlt iránt valamilyen furcsa vonzalmat érez. Próbáltam érvelni azzal, hogy a múlt ma is szerves része a jelennek: régi családi fotók, tárgyak, évszázados épületeink, utcáink, régészeti romjaink, levéltárakban vagy családi hagyatékban őrzött könyveink, leveleink, kézirataink mind a régmúlt „terhei”. Velünk vannak, ha kell, ha nem. De nem csak tárgyak, látható „dolgok” vannak velünk minden nap a XXI században: már gyerekként megtanuljuk azokat az alapnarratívákat, történeteket, amelyek a múlt kreációi. A Jézus történet és annak sokféle variációja, a magyarság (és románság) őstörténete, nagy személyiségek vagy éppen anekdotikus családtagok, szomszédok, neves orvosok, pedagógusok, papok, katonák története a faluból, városból ahonnan jövünk. Ez mind a történelem hétköznapi terhe, amivel valamit kezdenünk kell. Mert ezek ott vannak, részei nyelvünknek, legkorábbi emlékeinknek, kulturális identitásunknak, de egyesek szerint, szinte genetikailag kódolva hordozzuk már a történelem terhét.

Első éves történészhallgatóként Kolozsváron aztán találkoztam Hayden White könyvével és munkásságával, amely – a számomra etalonná lett Marc Bloch mellett – a legnagyobb hatást gyakorolta történelemszemléletemre. White volt az, aki a legnyíltabb módon mondta ki: a történelmet és annak narratíváit mi, történészek találjuk ki és változtatjuk metatörténelemmé, formáljuk adott korunk nyelvére. Ezért van az, hogy néhány nagyobb történész már a XIX. században mellőzte a narratív, mesélő történetírást és próbált a leíró, magyarázó, körülíró történetírásra fókuszálni. White szerint a történelemnek csak részleteit, apró mozaik-töredékeit ismerjük, a történész munkája tehát nem lehet más, mint egy végeérhetetlen puzzle-játék, amelynek csak részelemei állnak rendelkezésére. Narratívát, kronologikus történetet aligha alkothat objektíven. Amit tehet, az csak újabb és újabb metatörténetek létrehozása, ahol az alig változó forrásanyag új értelmet, új szerepet kap az adott korszak – most épp 2018 – kontextusában. De White azonnal hozzáteszi, hogy ez a sajátos jellege a történetírásnak és a történészi munkának bizony még nem teszi egyenrangúvá a szépíróval. Míg utóbbi szabadon szárnyalhat és alkothat – persze nem teher nélkül –, addig a történész minden szavának leírásakor fenyítően hat a történelem terhe. Ezt persze sokan elfelejtik, és a forrásokat úgy értelmezik, ahogy akarják, kontextusuktól, az adott korszak sajátosságaitól függetlenül. Hayden White és a posztmodern történetírás néhány további alakja persze úgy vélte: minden történész úgy ír történelmet, ahogy éppen akar és ezzel nincs is semmi baj, hisz eleve nem beszélhetünk történelemtudományról, csak történetírásról, ahol olyan axiómák, mint a történészi hitelesség, univerzalitás, a történelem szingularitása csak üres szavak, modern konstrukciók. White és a nemrég megjelent 2012-es John Lukács kötet szerint is, történelmet az elkövetkező időkben szépírók fognak írni, akiknek munkájában a szavak átveszik a források, a múlt tárgyiasult emlékeinek szerepét. Ez bizony nagy teher úgy egy elsőéves történészhallgató, mint egy majdani iskolai történelemtanár vagy egy kutató számára, hisz White szavait lefordítva gyakorlatilag mindegy, hogy Lucian Boiát vagy Ioan Aurel Pop munkáit olvassuk, a lényegen ez aligha változtat: mindkettő a nyelv mestere és a múlt forrásait a saját szubjektív világnézetük tükrében ábrázolja. Ám White valamiben azért mégis tévedett. Bár tény, hogy akármennyire is törekedjen a történész a tudományosságra, akármennyire is igyekszenek a történettudományok a reáltudományokkal összeállni és kéz a kézben járni, a végeredmény akkor sem lesz leellenőrizhető, kísérletileg igazolható. De hát Stephen Hawking munkáinak nagy része sem volt sokáig kísérletileg igazolható, mégsem akadt ember, aki tudományos hitelességét megkérdőjelezte volna.

A történész munkája is ilyen tehát. El kell sajátítania a történelmi források megértésének nyelvét: paleográfiát, epigráfiát, az ezernyi kihalt nyelvet, a képi világ ikonográfiai sajátosságait, kézírások százezreit, épülettípusok és építészeti elemek százait, dátumokat és személyiségeket, kapcsolatrendszereket és személyi hálózatokat, tárgyak tipológiáját és sajátos változatait. Amit ebből, a ránk maradt örökségből aztán a történész „csinál” az már valóban a történelem terhe: szöveggé gyúrja úgy, hogy a lehető legkevésbé távolodjon el az eredeti forrás mondanivalójától, kiolvasható, tapintható, látható, érzékelhető üzenetétől. Egy történésznek tehát igenis van mesterségbeli tudása. Gyakorlóterepe azonban Hayden White fehér papírja, ahol a múlt forrásait szöveggé varázsoljuk: néhányan, mint például Georges Duby, gyönyörűen, mint egy költő. Mások, mint a német pozitivisták, jogászi pontossággal, szárazsággal. De bárhogy is legyen, ha a történész nem távolodik el a forrásoktól és tollának állandó terhével és határaival tisztában van, akkor könnyű szerrel megválaszolhatja majd a kortársak és a jövő emberének kérdését is, akik állandóan azt fogják kérdezni: mi haszna a történelemnek? Majdani történészhallgatók, történelemtanáraink és történészeink Erdélyben és nemcsak, majd bátran válaszolhatják, hogy a múlt egy olyan tükör, amelyben együtt állnak úgy a régi korok emberei mint a jelenkoriak.

Ez a társaság pedig hol terhes, hol kellemes, de egyelőre úgy tűnik, elválaszthatatlan.

 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik