T. Szabó Csaba: Románia az elmúlt száz évben – egy osztrák szemszögéből
A Nagy Egyesülésről szól az egész év. A román tudományos intézmények – egyetemek, történelem tanszékek, városi és megyei tanácsok, de színházak, operaházak is – számos tudományos és kulturális rendezvényt szerveznek a történelmi jelentőségű esemény apropóján. Ha az ünneplésből nem is, de a retrospektív önértelmezésről, múlt és jövőképeken történő lamentálásból kiveszi részüket idén az erdélyi magyar politikai fórumok is. A román akadémiai és közéleti, politikai közösségek – néhány már notórius kivételtől eltekintve –egyértelműen szubjektív módon, örömittasan látják ezt az eseményt, és próbálják az elmúlt száz év történelmét egyoldalú és kissé giccsessé váló dicstörténetként ábrázolni. A jól ismert ellenpéldák persze a román részről is megtalálhatóak, nemcsak a magyar oldalról: elég itt néhány jeles véleményformálóra, a Romániánál is idősebb Mihai Șora filozófusra, Lucian Măndruța újságiróra vagy Victor Rebengiuc színművészre gondolnunk, akik többször hangot adtak Románia kortárs politikai és társadalmi közhangulatának súlyos állapotáról, és számukra már nehezükre esik az elmúlt száz évet dicsfénytől átitatott történelemként értelmezni. Egy televíziós interjúban, Alexandru Diaconescu ókortörténész, régész részletes kifejtette, milyen kulturális örökséget kapott a fiatal Nagyrománia 1920 után, és mi maradt ebből mára.
Az elmúlt száz év történelmét és Románia jelenlegi állapotát tehát a magyar fél viszonylag homogén módon, kevésbé ünnepi hangulatban láttatja, és elsősorban a magyar közösség jelentőségére, fennmaradásának és küzdelmeinek száz éves eredményeire teszi a hangsúlyt. Ezzel ellentétben a román társadalom és véleményformálók már sokkal megosztottabbak: míg többségük csak a pozitív vívmányait és erényeit emelik ki a fiatal államnak, addig egy kisebb, ám igen hangos értelmiségi közösség keserűbb szájízzel beszél a centenáriumi létről. Hasonlóan a nagy történelmi traktátusokhoz tehát, soha nem elég egy román és egy magyar Erdély vagy Románia-történetet elolvasni. Ilyenkor érdemes egy harmadik félhez, a külföldi szemszögéhez fordulni, aki semleges megfigyelőként, de a régió és korszak jó ismerőjeként talán árnyaltabban, higgadtabban tudja a témát bemutatni. Emiatt is népszerűek például Keith Hitchins amerikai történész Romániáról szóló munkái, mert egy fokkal objektívebbek talán, mint a kortárs román akadémiai irányzat munkái.
Hasonló okokból lett népszerű és van „felfutóban” Oliver Jens Schmitt osztrák történész is, aki fiatal kora ellenére (45 éves) már az Osztrák Tudományos Akadémia tagja és Történeti Bizottságának elnöke. Új kötetében (1918-2018: România în 100 de ani. Bilanțul unui veac de istorie / Románia az elmúlt 100 évben. Egy évszázadnyi történelem mérlege, Humanitas, Bukarest, 2018) egy 2017-ben, a Román Ateneumban tartott előadását és Marian Voicu újságíróval folytatott párbeszédét közli.
Schmitt előszavában már jelzi: ő nem akarta rövid, nagyon kellemes és mutatós kötetében az elmúlt száz év „nagy történetét” megírni. Csupán arra akart közel 90 oldalas történelmi esszéjében reflektálni, hogyan változott az állam és a társadalom viszonya, hogyan hatott a romániai társadalomra az államformák és politikai struktúrák főbb változásai. Egy gyors és történészeknek talán felületes mélyfúrást akart tehát végezni társadalomban és politikában egyaránt. A közép-kelet európai történelem kiváló ismerőjeként Schmitt románul is megtanult, hogy úgy a forrásokat, mint a romániai szakirodalmat első kézből tanulmányozza. Kérdés persze, hogyan viszonyult a magyar szakirodalomhoz, amelyet sajnos a nyelvi határok miatt legtöbbször a külföldi szakma teljes mértékben ignorál. Ez a nagy hátránya egyébként a magyar nyelvű történetírásnak: míg a román nyelvet felületesen ugyan, de megérti egy francia, angol vagy akár német történész, addig a magyarul irt munkák legtöbbször a nyelvi akadályok miatt a feledés homályába kerülnek. Schmitt kötetének végén közölt bibliográfiában sem találunk sajnos egyetlen magyar szerzőt sem, pedig az említett korszakkal azért jónéhány neves magyar történész is foglalkozott – nemegyszer a nemzetközi szakirodalom számára is elérhető nyelven.
Schmitt már az előszóban elmondja: önmagát liberálisnak és demokratának tartja, elítéli az Oroszország-típusú autoriter államformákat, és nem tartja jó iránynak az Európában jelenleg zajló illiberális vagy jobboldali populista hullám térnyerését és új történelmi mitoszteremtéseit. Ennek ellenére, hangsúlyozza, hogy ő külső megfigyelőként próbálja megérteni: milyen főbb változásokon ment át Románia az elmúlt száz évben, és hogyan változott a romániai társadalom 1918 és 2018 között. Az osztrák történész kritikusan, a német szakirodalomra jellemző hiperkritikai hozzáállással közelit. Kiemeli, hogy a centenárium témáját és jelentőségét a Román Akadémia egy konzervatív-nacionalista, szerinte a kisebbségeket ignoráló és ártalmas narratívában tálalja, és hiányolja azt a fajta önrefleksziót az akadémia részéről, amely például az Osztrák Tudományos Akadémiában az elmúlt években történt: monografikusan feldolgozták az 1939–1945 közötti vészidőszakot és az 1948 utáni időszakot is. Nevekkel, tényekkel, adatokkal – a bűnbakkereséstől távol állva, egy tiszta, tudományos akadémia-történetet írtak. Ez például teljes mértékben hiányzik Romániában és Schmitt esélyt sem lát egy ilyen kezdeményezésre az elkövetkezendő időkben. Az osztrák történész hat nagy korszakot különit el: 1918–1938, 1938–1940, 1940–1941, 1941–1944, 1944–1989 és 1989–2018. Mindegyik korszakban más-más államforma és politikai ideológia volt érvényben, bár Schmitt maga is jelzi, hogy ezek a határok nem mindig tűntek el, sőt, legtöbb esetben alapvető ideológiai váltások elmaradtak az államforma-váltáskor. A kötetből megtudunk olyan „általánosságokat”, mint: Románia 1923 óta államformáitól függetlenül centralista (Bukarest központú) politikát folytatott és nemzetállamot épített. Ez kiválóan mutatkozik a népszámlálási adatokban: míg 1930-ban a lakosságnak kevesebb mint 71%-a volt román, addig ma már több mint 86%. Döbbenetesen hat leírva látni azt, amit persze mind tudunk, de akkor tudatosul bennünk amikor a kellemes kis könyvecske jóillatú lapjairól elénk acsarkodnak a szavak: Románia az elmúlt 100 évben valójában soha nem érte el a nyugati típusú demokrácia állapotát. 1920 és 1938 között választási csalások és sajtócenzúra jellemezte az országot, 1938 és 1989 között pedig diktatúrák sorozata (királyi, legionárius, katonai és „kommunista”) váltotta egymást ahol a személyi és kollektív jogok egész sorát semmibe vették. Románia „legjobb évének” 1928-at nevezi, amikor a viszonylag békés és fejlődő interbelikus időszakban sikerült az autoriter pártállamból egy fejlődő korba lépni Iuliu Maniu első miniszterelnöksége idején. Persze Schmitt elfelejti, hogy a Maniu parasztok 1928-as bevonulása Bukarestbe mifelénk áthallásokkal olyannak tűnik, mint a későbbi bányászjárások: olcsó populizmus a javából. A következtetése alapvetően tehát helyes: Románia az elmúlt 100 évből nagyjából 50-et töltött diktatúrában és a másik felét (1918-1938, 1990-2018) pedig leginkább útkeresésnek, átmeneti kornak nevezhetjük. Schmitt kiemeli, hogy az elmúlt száz évben meghúzható egy egyenes vonal ideológiailag Romániában, amely minden egyes államformán átvezetett: az ortodox ento-nacionalizmus. Schmitt kiváló ismerője ugyanakkor ennek az ideológiának az évszázados (én azt mondanám, legalább két évszázados) túlélésének: másik híres kötetében a szélsőjobboldali legionárius, H.Z. Codreanu életét és máig élő örökségét dolgozta fel. Ezt az ideológiai fővonalat négy intézmény tartotta fent az elmúlt száz évben: a Román Ortodox Egyház, a Román Akadémia, a hadsereg és a titkosszolgálatok. Mind a négy intézmény kisebb nagyobb mértékben, de jelen volt Románia történetében 1918 óta, nem is akármilyen mértékben. 1989-re például Románia oda jutott, hogy a társadalom 3% állt a titkosszolgálatok berkeiben, ami nagyobb arányt jelent mint a Szovjetunió fénykorában. A helyzet – teszem én hozzá – sajnos ma sem jobb: a legóvatosabb becslések szerint is legalább 32 000 tagja van ma a romániai titkosszolgálatoknak, a valódi szám ennek akár többszöröse is lehet. A négy intézményből csak a hadsereg szerepe gyengült 1989 után, a másik három intézmény gyakorlatilag ideológiai és államformaváltástól függetlenül ugyanazt a fő vonalat képviselte. Ez nagyrészt annak a flexibilis és megalkuvó értelmiségnek köszönhető, akik közül sokan könnyű szerrel tudtak vezető pozíciót szerezni úgy a királyi diktatúra, mint a kommunizmus idején (George Călinescu, Constantin Daicoviciu), de hasonló átmeneteket találunk 1989 előtt és után is (Adrian Păunescu, Vadim Tudor). Ez alól persze a magyar értelmiség sem kivétel, de erről a szerző egy sort sem ír.
Az osztrák történész kiemelte, hogy míg ez a négy intézménynek sikerült az államformaváltásokon túl fenntartani az ortodox etno-nacionalizmust, addig a társadalom azért már sokkal változóbb képet mutatott a száz év tükrében. Míg az 1918–1940 közötti időszakban Románia egy multietnikus, számos regionális identitással rendelkező agrárország, addig 1945 után elindult a szisztematikus homogenizálás úgy etnikai, mint kulturális-regionális szinten, amely sajnos 1989-re szinte teljes sikert aratott. Az 1990 és 1996 közötti időszak stagnálása nem volt más, mint az 1989 előtti oligarchia újraértelmezése és helykeresése a pszeudo-privatizálás folyamatában. Ennek a fél évtizednek a következménye a mai politikai káosz és gazdasági instabilitás is. Schmitt helyesen kiemeli, hogy Romániának ez a tranzit időszaka és a PCR metamorfózisa PSD-be gyakorlatilag nem újkeletű dolog Európában, ez szinte minden poszt-kommunista államban jelen volt. Ami a folyamatot nehezítette, és szerinte súlyosbitotta, az a már említett ortodox etno-nacionalizmus, amely az egyik legfőbb rákfenéje Romániának.
Az esszé végén az osztrák történész felteszi a nagy, nehéz, terhes kérdést: száz év után Romániának önmagába kell nézzen, és el kell döntenie, hogy folytatja az őshonossá vált ortodox etno-nacionalizmus útját, vergődve Kelet és Nyugat között vagy új startot ad önmagának, esélyt adva egy demokratikus és európai állam kialakításának. Egy olyan európai államénak, amelyet ad absurdum, az elmúlt száz évben pontosan az a négy említett intézmény lassított, amely fő motorja kellene legyen egy modern államnak. Schmitt tehát ha ünnepel, akkor nem a román állami szervekkel teszi, hanem azzal a társadalommal és azokkal az egyénekkel, amely és akik nagy ritkán az elmúlt száz évben képesek voltak váltani, lázadni, erőre kapni forradalmakban, disszidens mozgalmakban. Őket érdemes idén ünnepelni és a jövőbe nézve követni.