„Mindenkinek jogában áll megvédeni a keresztény ortodox értékeket és elutasítani a multikulturalizmust” – mondta egy ismert és befolyásos román politikus egy kisebbségvédelmi konferencián. Ja, nem, ezt nem ő mondta, hanem a magyar miniszterelnök fogalmazta meg a multikulturális Romániában fekvő Tusnádfürdőn.

És persze, nem volt benne az ortodox. És nyilván, nem is arra értette, amire a román politikus értette volna, ha neki jutott volna eszébe előbb ez a tömörségében is ütős gondolat, ami Tusnádfürdőn nagy népszerűségnek örvendett. De tételezzük fel, hogy ő mondta és a lényege ugyanaz, ami az eredeti kijelentésnek: mindenki kotródjon haza oda, ahová való, és ne zavarja a domináns kultúrát, amelynek semmi kedve sincs keveredni, esetleg az egyenrangúság helyzetét megteremteni. Ezt nekünk is el szokták mondani néha, na, nem ilyen frappánsan, de mindenképp olyan helyzetekben, amelyekben a taps az utolsó dolog, ami eszünkbe jut. Tusnádfürdőn végre nem ránk értették, ezért jobbára nem is zavart senkit ez a kijelentés.

Ezzel a párhuzammal mindössze azt szerettem volna illusztrálni, hogy ha a multikulturalizmust egy többségi, befolyásos politikusnak nálunk szottyanna úri kedve elvszerűen elutasítani, akkor biza szívünkhöz kaphatnánk, mert elég tragikus lenne ránk nézve. Azt jelentené egészen pontosan, hogy két alternatíva maradt számunkra, az egyik a gyors asszimiláció, a másik pedig a kivándorlás, hiszen zavarjuk a homogénként megmaradni vágyó többségi kultúrát azzal, hogy sem a nyelvünk, sem a szokásaink, sem pedig a vallásunk nem azonos a domináns nemzetével és emiatt veszélyt jelent. Na, ugye, hogy ebben a szövegkörnyezetben már nem is épp olyan vicces és tapsolnivaló az inkriminált multikulturalizmus elutasításához való jog. Jó, persze, a magyar miniszterelnök nem arra értette, amire egy romániai magyar elsőként gondol e kijelentés hallatán, hanem az iszlámra, amely naponta „fenyegeti” a magyar kereszténydemokráciát. De maga a tény, hogy ez fogalom az elutasítással összefüggésben elhangzott, azt is bizonyítja, hogy a multikulturalizmus hazai gyakorlata, a fogalomnak e másik értelmezése nem volt benne a pakliban, nem volt beleszámítva a kijelentés értelmezési lehetőségei közé. Az pedig, hogy a magyar miniszterelnök haragszik erre az eszmére, ami egy kisebbségben élő közösség  számára nemcsak hogy hasznos, hanem szükséges is, nem lehet elég érv arra, hogy Romániában is belerúgjunk csoportosan. Főként, ha nagyjából ettől függ a megmaradásunk.

Miért is? Hát, akkor ezt ne én mondjam el, a „nemzetáruló”, aki „kiforgatja” a miniszterelnök szavait, hanem szóljon helyettem egy tanulmány szerzője, aki eléggé lényegre törően fogalmaz a kérdésről.  „A multikulturalizmus ideológiája a legújabb megoldási módozat, mely választ kínál a kisebbségi csoportok problémáira azzal, hogy meghallgatja őket és tiszteletben tartja szokásaikat. Nem arra törekszik tehát, hogy integrálja őket a társadalomba, hanem hogy fenntartsa az általuk képviselt sokszínűséget, ezáltal téve a különböző kultúrákhoz tartozókat lojálissá az adott államhoz. Célja kettős: megelőzni a súrlódásokat, másrészt gazdaságilag hasznosítani e sokszínűséget. Mindezek megvalósítása mind az állam, mind pedig a társadalom tevékeny hozzájárulását megkívánja.” Az, hogy az előbbi, ideális helyzetet mintázó meghatározás miként érvényesül a gyakorlatban, az egy másik kérdés (nekünk ezzel továbbra is komolyan kell foglalkoznunk). Tény viszont az, hogy idehaza a politikai kijelentések szintjén még senki nem utasította el ezt az eszmét, és nem is foganatosított ilyen jellegű intézkedéseket (mint ahogy például Ukrajnában, a tanügyi törvényben), ami engem némiképp és egyelőre megnyugtat.

Nyilván, a magyar miniszterelnöknek igaza van abban, hogy a román-magyar együttélés és „munkatársi viszony” nem ideális. De most képzeljük el, hogy bármelyikünk munkahelyi kapcsolatát úgy próbálja orvosolni a befolyásos külföldi rokona, hogy ennek természetéről csupán újságban olvasott információi vannak, ezek ismeretében pedig úgy száll védelmünkre, hogy folyamatosan a konfliktus indítóokát firtatja, amiről mi magunk is tudjuk, hogy semmiféle előrelépést, javulást nem fog hozni a kérdésben. És mivel a kapcsolat jövőjét ettől a feloldhatatlan konfliktusgóctól teszi függővé, nem is számíthatok arra, hogy ez számomra megnyugtató, élhető eredményt hoz rövid, közép vagy akár hosszú távon. Mert más az, amikor én mondom a munkatársamnak, hogy „Józsi, beszélnünk kéne arról, hogy mi vezetett ide” (mondom is neki folyamatosan, nem ezzel van a gond), és megint más az, amikor kívülről mondja valaki ugyanezt. Persze, értékelem azt, hogy a rokonom hozzá akar járulni tevékenyen a megoldás megtalálásához, de körülbelül ennyivel is maradok.

A tusványosi beszéd kapcsán mindössze ezeket, a minket is érintő problémákat jegyeztem fel magamnak (nyilván voltak mások is, de ezt a kettőt tartottam fontosabbnak).

Na meg egy olyat, ami személyesen, magánemberként érint. Politikai racionalitását érteni vélem, de enyhén elszomorított az, hogy miért kell egy befogadó ideológiának – a liberalizmusnak – egyenesen hadat üzenni (miért nem elég pusztán vitázni vele, mert nyilvánvaló, hogy ezt lehet és kell is). Mindenesetre szívesen elolvasnék néhány vitaindító ellenvetést idehaza, ezzel az eszmével kapcsolatban, ami alkatilag is meghatároz, és amiben akkor is hinni fogok, amikor már kövezés is jár érte a hajdanán toleráns és befogadó Erdélyországban. Ettől a pillanattól már nem állunk nagyon túl távol, de lehet, hogy még megvárunk vele egy következő tusványosi beszédet…