Mi, pszichiáterek kezelünk vagy gyógyítunk? Miért számítanak tabunak a mentális betegségek a társadalomban? Van-e olyan ember köztünk, akinek egyáltalán nincsenek mentális problémái? Ha igen, mikortól számít betegségnek? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket járt körül Puşcaş Cristian gyermekpszichiáter a Kolozsvári Magyar Pszichológia Hallgatók Egyesülete által szervezett Mental-Trip előadásán, szerdán a Rhédey kávézóban.

Az elme mindig is az emberiség érdeklődésének középpontjában állt, csak koroktól függően az emberek mindig másképp viszonyultak hozzá – emelte ki az szakember előadása elején. Volt, amikor megszállottságnak, az élet sorscsapásainak tekintették. Viszont egy valami változatlan: a mentális betegeket mindig is elkülönítették, kizárták a társadalom „egészséges” tagjai közül. Ha valamit nem tudunk befolyásolni, uralni, akkor rendszerint félünk tőle, ez így van az elme működésével szemben is – hangsúlyozta a szakember.

„Ha nem látom, nem létezik, nekem sem jelent fenyegetést” – magyarázta Puşcaş Cristian. Nem tudjuk, hogyan működik, nem tudjuk, hogy alakulnak ki a sötét gondolatok, miért tartanak fogva – csak érzékeljük. Későn, a 20. században jutott oda a pszichiátria, hogy az elme rendellenes működéseit betegségnek tekintse. (Többek között azért is, mert a biológia, kémia is segített.) Az utóbbi 100 év hatalmas változást hozott a pszichiátriában, ekkortól kezdik el kezelni és gyógyítani a mentális betegeket – taglalta.

Mi a különbség a kezelés és a gyógyítás között? – az orvostudomány lényeges kérdéseként emelte ki az előadó. A kezelés esetén, amíg tart egy folyamat a pszichiáter segít, hogy a lefolyása könnyebb legyen. A gyógyulás viszont mást jelent. Amikor egy beteg meggyógyul, akkor visszatér ahhoz a jól-léthez, amiben betegsége előtt volt, és a továbbiakban nem kell külső segítség ahhoz, hogy jól legyen.

A baj ott van, hogy a mentális betegségeinket is abban a gyógyítási keretben tudjuk elképzelni, ahogy például a vérnyomásunkat kezeltetjük. Bevesszük a gyógyszert, és automatikusan várjuk az eredményt. Az elme működése viszont nem mérhető, számszerűsíthető, mint a vérnyomás. Azon is érdemes elgondolkodnunk – folytatta az előadó – milyen betegségeinket sorjázzuk már-már büszkén az ismerőseink körében, és milyen betegségeinket titkoljuk. A vérnyomásunkat egészen biztosan elmondjuk, de az öngyilkossági gondolatainkat már egészen biztosan nem. Sőt: „egy ötvenéves topmenedzsernek ha már volt két szívinfarktusa az valahogyan imponáló, tiszteletet ébreszt”, mert hát milyen komolyan veszi a munkáját, túlhajtja magát – mondjuk. A mentális „elhajlásainknál” viszont már teljesen másképp áll a dolog, még akkor is, ha valós problémákhoz kötődnek. 

A mentális betegségek nagy százaléka gyógyítható

Mennyire diagnosztizálhatóak a mentális betegségek, szólt az előadás következő kérdése. Az szakember hamar meg is válaszolta: „a pszichiátria az egyetlen olyan orvosi szak, ahol nem diagnózisra utazunk”. A diagnózis először is arról szól, hogy megnevezem, ezzel mintegy „fülön csípem” a problémát. Ha már megneveztem, onnantól kezdve könnyű dolgom van, mert adott, hogy egy bizonyos diagnózishoz milyen kezelés jár.

„Engem viszont nem érdekel a diagnózis, engem az érdekel, miért jött hozzám a beteg, mi zavarja őt” – hangsúlyozta Puşcaş Cristian. „Nemcsak azért kezelem, mert a betegnek valami rossz, hanem azért, hogy neki jó legyen” – folytatta. De mikor van jól a beteg? Mi számít jónak? Ha ellátja a társadalom és saját maga által elvárt feladatokat, és ez egy olyan magas életminőséggel jár, ami őt elégedettséggel tölti el, akkor már mondhatjuk, hogy jól van. Ezzel kapcsolatban a szakember a gyerekkori hiperakitivitást emelte ki példaként – ami a mai gyerekeknél „divatos” betegségnek számít. Nem az a baj, ha a gyerek mozgékonyabb a többinél, a baj ott kezdődik, amikor a gyerek maga is frusztrálónak érzi helyzetét, a saját képességei alatt teljesít és a közösségbe sem tud beilleszkedni.

A pszichiátriához mindenki ért – akárcsak a politikához és a focihoz – mindenesetre mindenki tud beszélni róla, mindenkinek van véleménye – jegyezte meg ironikusan a szakember előadása végéhez közeledve. Egy olyan területe ez az emberi működésünknek, ami rengeteg előítélettel, stigmával terhelt. A társadalomban élő képpel szemben – miszerint aki egyszer már pszichiáternél járt, az menthetetlen – a mentális betegségek nagyon nagy százaléka gyógyítható. Azonban mind a betegség kialakulása, mind a gyógyítás lassú folyamat – és mi, emberek itt is, mint az élet más területén, gyors eredményeket várunk. Legyünk tehát türelmesek magunkkal és hozzátartozóinkkal zárult az előadás, amely után a zömmel egyetemistákból álló közönségből ki-ki a saját kérdéseit is feltehette az előadónak.