A gyermek az anya arcáról olvassa le, hogy a világhoz, az ismeretlenhez hogyan kell viszonyulnia – véli Markó Annamária brassói óvónő, aki szerint az anyaságra a nőket nem kell tanítani, hiszen ez a szerep és tudás természetes módon megvan bennük. Csupán jobban meg kellene bízniuk önmagukban. Anyák napi interjúnkból az is kiderül, hogyan készül Ancsa majdani nagymamaságára, miért szeretne következetes anyukából és pedagógusból következetességmentes és „unokamentő” nagyszülővé válni.

Az anyák ragaszkodásánál már csak a gyermek elengedése számít nehezebb ügynek, és az esetek zömében – ha azelőtt a gyermek nem járt bölcsődébe – az első igazi alkalom erre az óvodai beíratástól számítható. Mennyire viselik jól ezt a szülők, különösen az anyukák?

Én teljesen másképp gondoltam erre az anyák által gyakorolt elengedésre, amikor mondtad, hogy interjúzni szeretnél velem a témáról. Már csak azért is, mert most én magam is benne vagyok éppen anyaként: 22 éves lányom nemrég repült ki a családi fészekből, el kellett őt engednem…

Ez a kérdés most inkább az óvó nénihez szól, így az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy az anyaságnak tényleg különböző szakaszai vannak. Ott van elsőként az, amikor beíratjuk óvodába a gyermeket, egy későbbi fázisa pedig, amikor elengedjük őt a párjával… Minden szépen lassan növekszik és érik meg bennünk. De az ember mindenképp azzal kezdi, hogy el kell engednie őt már 3 éves kora körül az óvodába – átlagos esetben, hiszen van, aki már a bölcsődébe elengedi. Ez utóbbiról azért nem tudnék beszélni, mert én is elsőként óvodába írattam be mindkét gyermekem. Másfelől meg, ha az elmúlt 28 évemre gondolok, akkor én ezt az elengedést a másik oldalról is megtapasztaltam, hiszen fogadtam az oviban óvónőként a szülők által elengedett gyermekeket.

Azt tapasztaltam, hogy azoknál a gyermekeknél, akiket az anyuka tényleg elenged, könnyebb és rövidebb is a beszoktatási folyamat. Mert az anya tudatosítja magában, hogy ez a normális, hiszen neki is dolga van napközben, s ezáltal látja, hogy ezt úgy oldhatja meg a legkönnyebben, hogyha miközben ő dolgozik, a pici jó helyen van – ez a gyermek dolga, a munkahely meg az ő dolga.

Az első kiscsoportos szülőértekezleten, amikor a szülők arra panaszkodnak, hogy sír a gyermek, amikor otthagyják nálunk, mindig el szoktam nekik mondani, hogy: persze, amikor megszüljük a gyermekünket, akkor is az az első dolga, hogy sír, mert elszakad az anyaméhtől. Tehát az élet első jele teljesen természetesen a sírás. Az óvodai élet első tapasztalata meg ugye az, hogy a gyermeknek hiányzik az anyukája, ami szintén természetes. Aztán lassan rájön a kicsi arra, hogy mennyire jó neki az óvodában, hogy nincsen egyedül, mert mi azért vagyunk ott, hogy segítsük őt. Kialakul közöttünk a bizalom, ránk bízza magát. És ugyanígy kiépül a bizalom köztünk és a szülők között. Vannak, akik később érnek meg erre a bizalomra, mert előbb meg kell győződniük abból, ahogy a gyermek, illetve ahogy a pedagógus viselkedik, hogy minden rendben van. És ez is előbb-utóbb be szokott következni.

Konkurenciának tekintik-e az anyukák az óvónőt vagy természetes számukra az, hogy a gyermeknek egy másfajta, nem a családhoz köthető autoritással is meg kell ismerkednie? Azt is be kell látnunk, hogy ennek a változatosságnak a megismerése nélkül később nehezen tudna eligazodni a világban…

Versenyezni csak azzal lehet, aki belemegy a versenybe. De ezen én így soha nem gondolkodtam el igazából, hiszen nem akarom az anyukát pótolni. Nem úgy érzem, hogy ez egy kompetitív helyzet lenne, hiszen az én feladatköröm teljesen más. Gyakorló anyukaként – de fiatal óvónőként is ezt éreztem – soha nem volt szempont az számomra, hogy bárkivel is versenyeznem kell. A kiegyensúlyozott anyukák sem szoktak ebbe a csapdába beleesni. Az valószínű, hogy kezdetekben van egy ilyen érzés, de ezt általában hamar leküzdik magukban, hogy akkor most éppen a legféltettebb és legszeretettebb kincsüket bízzák rám. Számomra pedig ez egy megtiszteltetés, amit némiképp alázattal fogadok, mert nekem tényleg vigyáznom kell egy másik anya gyermekére. A versengés kérdése azonban nem szokott ebben az értelemben felmerülni.

Családon belül talán inkább el tudom képzelni – az anyuka és a nagymama között. De itt is az van, hogy ehhez lennie kell az anyában egy valamiféle bizonytalanságnak, hogy ideig-óráig ne legyen tisztában önmagával. Ilyenkor gondolja az anya azt, hogy valaki más fontosabb a gyermekének. Azonban azt mindenik anya tudja, hogy a szeretet soha nem fogy el, hanem nő mellé újabb és újabb, megsokszorozódik. Ezért is van az, hogy az anyukák általában nagyon hamar rájönnek: nincs, amitől tartaniuk érzelmileg, mert őket egyféleképpen, minket meg teljesen másképp szeretnek a gyerekek.

Nekem az óvodában elsősorban következetesnek kell lennünk, amit anyaként nem mindig tudtam ezt megvalósítani, holott nagyon igyekeztem. Azon gondolkodtam éppen az interjúnk előtt, hogy most már tényleg nagyon várom, hogy nagymama legyek, amikor majd a következetesség terhe nélkül foglalkozhatok az unokámmal.

Nagyon fiatalon, anyaként az ember mindig az anyaság különböző időszakainak a következetességére törekszik: előbb a szoptatással kapcsolatosra, aztán a rendszeres séta következetességére, később a gyermek ideje következetes beosztására, meg hogy a suli utánmennyi idő juthat szórakozásra és mennyi a tanulásra… És igen, emiatt kicsit várom már, hogy végre valahára ne kelljen következetesnek lennem. A nagymamák pedig megengedhetik ezt maguknak.

Be kell vallanom, teljesen megbotránkoztam két éve annak a gyakorlatnak vagy inkább divatnak a hallatán, hogy a szülő akár a teljes munkanapját is azzal töltheti, hogy az oviba felszerelt kamera révén élő egyenesben figyeli a gyermekét a mobilján. Azon túl, hogy itt csődösnek mutatkozik az elengedés azáltal, hogy a szülő kontrollálni akarja a gyermek minden percét, milyen hatást gyakorol szerinted ez a pedagógusra? Hát a gyermekre?

Nálunk az ovi nincs bekamerázva, viszont ismerek olyan szülőket – általában magánóvodákban van ez a lehetőség –, akik így követik a gyermek óvodai létét. Magam is elgondolkodtam, hogy ezt hogyan élném meg. Szerintem mindenkinek elsőként arra kellene gondolnia: vajon milyen lenne, ha őt egész nap figyelné valaki? Hogyan teljesítene a munkájában, meg egyáltalán mennyire lehet ez a dolog természetes? Mert ha alkalmanként az orromat kellene megtörölnöm vagy tanítás közben megvakarnom a fejem, ami szintén a kommunikáció része – az ember szokott csinálni különböző dolgokat miközben beszél –, vajon mennyire tudnám elengedni magam, ha tudom, hogy figyelnek? Tőlem nyugodtan megnézhetnék ezeket, de most őszintén: az anyukáknak mennyi idejük kell legyen erre …? Az az anyuka, akit én ismerek, az első néhány napban, hétben folyamatosan nézte, aztán letett róla. A gyermek pedig majd’ háromévesen nyilván nem tudott arról, hogy a szülő nem vette le róla a szemét…

Szóval, én ezt elsősorban azért tartom természetellenesnek, mert nem hiszem, hogy ilyen körülmények között valaki a komfortzónáján belül meg tudna maradni úgy, hogy közben hiteles is legyen pedagógusként. Mert ha én tudom, hogy figyelnek, ösztönösen másképp kezdek viselkedni, arra figyelek inkább, nehogy például megigazítsam a szoknyám, vajon milyenek a mozdulataim… És addig sem a gyermekekre koncentrálnék. Egy óvó néninek amúgy sem lehetnek titkai, hiszen minden, ami az oviban történik, visszatükröződik a gyermek viselkedésében…

Fiatal óvónőként voltak olyan próbálkozásaim, hogy akkor a szülők néha jöjjenek be, nézzék meg a gyermeket tevékenység közben. Nyilván, nem mindenkinek tudott eljönni a szüleje, meg aztán arra is rájöttem, hogy jelenlétükben teljesen másképp viselkednek a gyermekek: nem tudják eldönteni, hogy akkor most kire is kéne figyelniük, „akkor most anyukának vagy az óvó néninek mutassam meg, hogy hű, de milyen ügyes vagyok?!” És ha már elengedtük a gyermeket oviba, akkor tényleg meg kell bíznunk abban, hogy az az ember, aki befogadta őt, pont azt teszi ott, amit kell.

Gyakorlati kérdés, amelyben személyesen is érintett vagyok, leszek rövidesen: hogyan lehet könnyebbé tenni az oviba való beszoktatás időszakát? Leszámítva persze ezt, hogy nagyon erős önkontrollt kell gyakorolunk ezért, hogy ne kontrolláljunk minden pillanatot gyermekünk életéből…

Erre egy korábbi és nagyon konkrét élethelyzettel tudnék válaszolni. Szerintem te is emlékszel még arra, hogy amikor karon ülő volt a gyermeked és valaki közeledett hozzá, akit éppen akkor ismert meg – a jó barátod vagy ismerősöd, mindenképp olyan ember, akit te szeretsz – és oda akartad adni, hogy megfogja a picit, akkor a gyermek először megkereste a te szemed, tekinteted, hogy akkor vajon mit láthat benne. Ha azt látta, hogy nyugodt vagy, mosolyogsz arra a felnőttre, arra az idegenre, akkor ő is átadta magát annak a másik karnak. Ezt teszi minden gyermek: előbb az anyuka arcát vizsgálja meg, hogy meg tudja, hogyan is viszonyuljon az idegenhez, a világhoz. És ez nem múlik el soha. Persze nálunk, felnőtteknél már kialakult, hogy az idegen testbeszédéből olvasunk, ami náluk, gyermekeknél is megjelenik egy idő után szempontként.

Azonban én ezzel azt szeretném mondani, hogy az oviban is ez van: amikor a gyermek ránéz az anyukára, hogy oké, akkor ő most bejött erre az idegen helyre, és ha az anyukája nincs kétségbeesve, nem látja azt, hogy „jaj, istenem, akkor én most elhagyom a gyermekem, mi lesz, mennyire izgulok”, akkor ő is nyugodt lesz. Mert az idegességet ugyanúgy átadhatjuk a gyermeknek, mint a nyugodtságot, hogy akkor „itt minden rendben van, várlak majd téged haza”. Persze az első nap mindig nehéz, mert mindenki egyformán izgul, de ehhez kell a következetesség, hogy akkor is, meg egy hét múlva is azt tudjuk, mondani a gyermeknek, hogy ez így rendben van.

Nagy gyerekeid vannak: az nagylányod elengedted a párjával, lassanként a második lányod, a „kicsi” is kirepül a családi fészekből. Gondolom, onnan nézve most kissé viccesnek tűnik: mennyire nem tudjuk az ovis időszakban felmérni, hogy tulajdonképpen illúzió a gyermek bármilyen mérvű ellenőrizhetősége… Hogyan éled vagy élted meg ezt a másfajta elengedést anyaként?

A „vicces” szó most talán nem illik ide, mert az életszakaszaink mindig mások, mindeniknek megvan a maga anyaszerepe, De a gyermekszerep is ugyanígy változik, meg kinek-kinek az életszemlélete. Mindig megkérdezzük magunktól, hogy „vajon milyen példát mutatok a gyermekemnek”, vagy talán inkább azt, hogy „milyen ember is vagyok”? Mert igazából bármit is mutatnék, ő úgyis látja azt, hogy én milyen ember vagyok tulajdonképpen.

A kisebbik lányom 15 éves, a nagyobbik meg 22 éves, és azt mondhatom, hogy idővel én magam is pont úgy változtam, mint ahogy ők felnőttek. Most is emlékszem egy jelenetre, amikor Orsi, a nagyobbik már licis volt, Csilla, a kisebbik meg ötödikes: Orsi leültetett az asztal mellé és elmondta nekem, hogy én ezt az egészet nem csinálom jól, nem nevelem megfelelőképpen a kicsit, mert őt nem így neveltem, vele szemben nem ezek voltak az elvárásaim, még az iskolához sem úgy viszonyultam, amikor ő annyi idős volt, mint most Csilla. Két pislogás között átgondoltam azt, amit mondott, mert nagyon okos dolog volt, és akkor mondtam neki, hogy „Orsi, igazad van, azonban neked nagyon kellene szégyellned az anyádat, ha én ez alatt tíz év alatt semmit nem változtam, fejlődtem volna, ha én még mindig ugyanolyan lennék, mint amikor te voltál ötödikes, ha még mindig ugyanúgy látnám az életet”. És én ezt nagyon komolyan így gondolom most is: mi, anyák is változunk, még annak ellenére is, ha az értékrendünk ugyanaz, de erre is mindig ráépítünk még, de a prioritásaink mások lesznek, ahogy a gyerekeink nőnek. A különböző életszakaszok hozzák ezt magukkal: előbb az ovi, aztán a suli, aztán a pályaválasztás, mikor kell melléállnunk és mikor kell félreállnunk szülőként, mit kell hagynunk, hogy kipróbáljon a gyermekünk játékból, hogyan kövessük, de ne is nyomjuk rá a saját félszeinket. És nem mindig döntünk jól, de az anyasághoz az is hozzátartozik, hogy bevállaljuk és felismerjük a rossz döntéseinket. És amikor a saját rossz döntéseinket is felmérjük, szerintem akkortól tudjuk a gyermekeinket igazán fejleszteni, segíteni…

Az anyaság egyre bonyolultabb feladatnak tűnik, egyre többféle tanácsadásról lehet hallani, olvasni, egész kurzusok vannak, amelyeken azt oktatják, hogyan legyünk szülők. Mennyire rontott ennek a szerepnek, feladatkörnek a természetes voltán az, hogy egy fokozottan mediatizált világban és tulajdonképpen állandó rivaldafényben éljük az életünk, amelyben az anyákat viselt dolgait is jobban megfigyelik?

Igazából megleptél ezzel a kérdéssel. Ezt te tényleg így érzed? Hogy figyelik az emberek, hogyan teljesít egy anya?

Igen, elég határozottan. Tapasztaltam is ezt konkrétan…

Nahát, én őszintén elmondom, hogy ezt nem így éltem meg. És nem is figyeltem meg, hogy akkor engem most figyelnek-e. Nálam ez úgy volt, hogy amikor gondjaim adódtak, akkor ezeket meg tudtam osztani a többi anyukával. Meg aztán nekem mindig is eléggé határozott elméleteim voltak arról, hogy mikor éppen mit kell tenni. Eközben azt másoknál mindig tiszteletben tartottam, hogy ki-ki eldöntheti, milyen értékeket ad át a gyermekének. Soha nem mértem ezeket a saját értékeimhez. Én például mindig imádtam festeni, rajzolni velük, de soha nem sütöttünk együtt tésztát, és ők mai napig sem szeretnek sütni, még a süteményeket sem szeretik.

De arra, hogy ki mit tanít a másik anyukának, van egy jó történetem. Fiatalon, 24 évesen szültem az első gyermekem, 1996-ban, néhány évvel a rendszerváltás után. Nagyon tudatosan készültem a gyermek ellátására, csomó mindent elolvastam, a családom női tagjai nem is értették, hogy miért kell tudnom ennyire pontosan a megfelelő szoba- és vízhőmérsékletet, a gyermek fejéhez kapcsolódó összes tudnivalót, hogy mikor és hogyan kell öltöztetni a gyermeket. És akkor ősszel megszültem Orsit, májusban pedig, amikor kimentem vele a parkba sétálni, találkoztam még tíz babakocsis anyukával: a csecsemők zömén három réteg sapka volt – egy vékony vászon, egy pamut, és végül a mohair. Ehhez képest az én gyerekem mezítláb volt és sapka nélkül. Amikor már harmadik alkalommal is látták, hogy az én gyermekem nyugodtan üldögél a babakocsiban, amikor az övék vörös volt és bömbölt, megkérdezték tőlem, hogyan lehet, hogy az én gyermekem olyan nyugodt. És akkor elmondtam nekik, hogy a gyermek fején át távozik a hő, nem kell úgy bebugyolálni a fejét. Akkoriban én már három éve óvó néni voltam és hangomba már beköltözhetett az a pedagógusi, kicsit kioktató hanghordozás, ami önkéntelen, és ami arról szól röviden, hogy „akkor most kérem rám figyelni”… Mindenesetre azon kaptam magam, hogy másnap vagy harmadnap a tíz anyuka a tíz babakocsival tíz különböző irányba futott, amikor engem meglátott. Akkor én elgondolkodtam azon, hogy ez így bizony nem jó, így nagyon korán letettem arról, hogy én a többi anyukát bármire is tanítsam. Visszafogottan válaszoltam, ha valamit kérdeztek. Tehát nálam már 1997-ben véget ért az, hogy más anyukákat figyeljek, vagy oktassak bármire is.

Bár én ezt a mediatizált anyaságot nem éltem meg, azért olvasok újságot és látom azt is, hogy mindenről ezerféle vélemény van – a szoptatástól kezdve az anyák megfelelő viselkedéséig. Azonban azt gondolom, hogy minden nőben, minden anyában megvan a természetesség, mindenik ösztönösen érzi, hogy a gyermekének mi jó és mi nem. Ezért is hiszem azt, hogy az anyukáknak jobban meg kellene bízniuk önmagukban, tudniuk kellene, hogy az, amit ők maguk gondolnak, az a helyes, és nem az, amit a média mond a „trendy” anyaságról, hiszen ott van számára az állandó visszajelzés: a gyermeke.

És ez érvényes mindkét szülőre, hogy nem más mondja meg, milyeneknek kell lennünk. Itt most eszembe jut az, hogy milyen szép és demokratikus nyelv a magyar, mert ugyan a gyermeket a nő szüli meg, de az első pillanattól fogva két „szülője” van a gyermeknek, vagyis az apa sincs kizárva a szülésből, ő is ugyanolyan szülő, mint az anya. Ahogy az a nő is szülő, aki nem maga szülte a gyermekét – és ezt a magyar nyelv mondja ki. És ezzel nagyon egyetértek, hiszen egy nőt nem az tesz anyává, hogy szül egy gyermeket. Sok nagyon vagány és nagyon jó szülőt láttam azok között az anyák között, akik nevelik a gyermeküket, nevelőanyának, nevelőszülőknek nevezzük őket, azonban ők semmivel nem kevesebbek azoknál, akik maguk is szülték a gyermeket. Szívből jövő elismerésem és tiszteletem szeretném tolmácsolni nekik…

Bár még elég korai, azért megkérdezem: mit mondanál nagymamaként a lányaidnak az anyaságról?

Hát ez attól függ, hogy mit fognak kérdezni. És azt még nem tudom most, hogy mi lesz a kérdés. Azt ellenben nagyon pontosan tudom, hogy milyen nagymama szeretnék lenni. És amikor majd nagymama leszek, pont azt fogom válaszolni a kérdéseikre, amit éppen akkor tudni fogok, amiben éppen akkor hiszek.

Én egy következetességmentes és „unokamentő” nagymama szeretnék lenni. Ez azt jelenti, amit én magam tapasztaltam meg, amikor elmondtam a gyermekeim nagymamáinak, hogy mit és hogyan kell csinálni a gyermekek körül, ők meg nagyon nyugodtan és bölcsen azt mondták, hogy „jó, jó”, és aztán semmit nem tartottak be abból. „Hál’ istennek”, tenném gyorsan hozzá, hiszen a gyermeknek nincs szüksége egy pótanyára, hanem pont egy nagymama kell neki, aki imádja, csodálja, és akinek ő a szeme fénye. Ezt minden gyermeknek meg kell élnie, meg kell tapasztalnia. És ez mindig így volt, nem most találták ki.

Nagymamák mindig voltak, akik éppen úgy szerették az unokájukat, ahogy mi, szülők a következetesség nyomása alatt nem tudtuk és nem is fogjuk tudni. Mert az anyákon nincs gomb, hogy kikapcsolják az aggodalmat. És még akkor sem tudjuk ezt kikapcsolni, ha látjuk, hogy a gyermekünk jól van és megvan mindene.