Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 59. nap – október 29.


-A A+

Megint úton vagyok, Zara városa felé gyalogolok. Tegnap reggel ismét iskolalátogatás volt a program, második sivasi házigazdám, Serdar, aki angol tanár, hívott meg az intézménybe, ahol tanít. Ez alkalommal egy hetedik osztállyal találkoztam.

Érdekes volt látni, hogy a javarészt faluhelyen élő, a városszéli iskolába ingázó diákok mennyire felszabadultak, cseppet sem zavartatják magukat az igazgató és két tanár, meg egy vadidegen egyidejű jelenlététől. Húsz percet tölthettem velük körülbelül, ez idő alatt alig győztem válaszolni a kérdéseikre, mindent tudni akartak, mikor és mennyit pihenek, milyen török étkeket szeretek, melyik törökországi város tetszett leginkább, mikor érek célhoz, stb. A közös csoportkép ez alkalommal sem maradt el, sőt autogramokat kellett osztogatnom, amit kissé túlzásnak tartottam, de lévén szó gyerekekről, mindenkinek, aki megkért rá, írtam néhány jó szót.

Az angoltudás, jobban mondva nemtudás tekintetében ezek a gyerekek egy szinten állnak azokkal, akiket néhány nappal korábban Pazarcikban megismertem, maximum bemutatkozásra telik tőlük, bár második osztálytól tanulnak angolul. Nem lepett ez meg, ugyanis az öltönyös-nyakkendős-aktatáskás, minden bizonnyal egyetemet végzett ankarai fiatalemberek között is elvétve találni olyat, aki beszél angolul.

Voltam olyan vacsorán, ahol a 18 meghívott értelmiségi, egyetemi- és középiskolai tanárok, újságírók, orvosok, egyetemi hallgatók, színészek közül rajtam kívül egyetlen ember beszélt angolul. Találkoztam olyan, értelmesnek tűnő emberekkel Törökországban, akik a center, city center, internet, wifi szavak hallatán úgy néztek rám, mintha egy pápua törzsi nyelven próbáltam volna velük kommunikálni. Egy városkában egy ismerkedni akaró kamasz a What is this? (Mi ez?) kérdést szegezte nekem. Mivel semmire nem mutatott rá, a társalgásunk megrekedt ennél a megválaszolatlanul maradt kérdésnél. Gondolom, hogy az első angol órán még odafigyelt, utána már nem annyira.

Azok a törökök, akikkel mostanáig Shakespeare nyelvén tudtam értekezni, kevés kivétellel angol tanárok voltak. Mindegyiküket megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy egy gazdaságilag ennyire fejlett országban kuriózumnak számít az angoltudás. A válaszaik egybecsengőek voltak: az oktatás módja teljesen elhibázott, a tanulók fejét nyelvtannal tömik, a vizsgákra készítik fel őket, nem az életre, amit beléjük vernek, az a mindennapokban használhatatlan, halott tudás. Mindez nagyon ismerősen hangzott, s nem csak az idegen nyelvek tekintetében, valószínűleg azért, mert én is jártam iskolába, egyetemre.

Rövid sivasi tartózkodásom során felfedeztem két érdekességet: Rúmi, a nagy középkori misztikus költő kinetikus, forgó szobrát és a hozzávetőleg 900 éves Ulu Cami mecset ferde minaretjét. Előbbi roppant stílszerű, Rúmi ugyanis a keringő dervisek rendjének alapítója volt. Utóbbi szemmel láthatóan ferde, de sokkal kevésbé ismert, mint pisai társa, sőt talán közelebb áll a valósághoz, ha azt írom, szinte teljesen ismeretlen. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 








EZT OLVASTA MÁR?

X