Dogubayazit felé tartok. Ma először pillantottam meg az Ararátot egy 2 000 méternél magasabb hágóról. Sejtelmesen sejlett át a párás levegőn, aztán rövidesen takarásba került, eltűnt a szemem elől, mintha játszana velem.

Kurdisztánban járok, a nagyobb települések szélén katonai ellenőrző pontok vannak. Inkább a nyugatra tartó járműveket vizsgálják át, velem nemigen foglalkoznak, gondolom, messziről lerí rólam, hogy nem vagyok kurd. Ha meg is állítanak a rendőrök, inkább csak beszélgetni akarnak, útlevelet általában nem is kérnek.

Megismerkedtem egy katonatiszttel, elmondása szerint jelenleg kifejezetten nyugodt a helyzet errefelé. A török biztonsági erők becslései szerint száznál kevesebb fegyverese van a Kurd Munkáspártnak (PKK) az Agri környéki hegyekben, a városban ugyanakkor ezernél több katona, csendőr és rendőr állomásozik. Utoljára négy éve fordult elő, hogy a gerillák az egyik környékbeli kisvárosban támadtak, azóta legfeljebb kormányzati járművek a célpontjaik.

A viszonyokat ismerő valamennyi ember véleménye szerint, akikkel beszéltem, a főutak és a városok biztonságosak, főleg nappal, a PKK-nak meg egyébként sem volt baja soha a külföldiekkel. Feltételezem, hogy odahaza viszonylag sokan szimpatizálnak a függetlenségért harcoló kurdok szervezettel, ami eléggé irracionális viszonyulás, mivel a PKK kezdetben kifejezetten balos, mondhatni szélsőbalos szervezet volt, aztán pedig, támogatói bázisát szélesítendő, a konzervatív szunnita muszlimok felé nyitott.

A vidék elég lehangoló, kopár, több a szikla, mint a fa, a települések szegényesek, igénytelenek, faluhelyen sok a gazdátlanul álló ház. „Gyűlölöm azt a helyet” – mondta egyik házigazdám Agriban, s látszott rajta, komolyan gondolja. A Törökország nyugati részéről származók számára kisebb kulturális sokk lehet a keleti végekre kerülni, az európaias környezetből a bigottan vallásos közegbe. Errefelé kevés a szórakozási lehetőség, a kultúra jobb esetben egy mozira korlátozódik, a közel százezres Agriban nincs színház.

Korábban sosem hallottam róla, hogy Indián kívül bárhol máshol tüzelőanyagként használnák a tehén ürülékét, ezen a vidéken azonban így van. Szalmával keverik össze, majd tégla alakú darabokra vágva, gúlába rakva szárítják, állítólag magas a fűtőértéke.

Kelet-törökországi tartózkodásom során ma negyedjére kérdezték meg tőlem, hogy albán vagyok-e. Rejtély számomra, miért néznek albánnak, jártam Albániában, szerintem egyáltalán nem hasonlítok az ottani emberekre. Egyszer már afgánnak is véltek, egyik házigazdámtól pedig a barátja diszkréten tudakolta meg, hogy cigány vagyok-e. A feltételezését arra alapozta, hogy Romániából jöttem, törökül pedig roma a cigányok megnevezése. Gondolom, nem lehetett nagy ász se földrajzból, se történelemből. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)