Tegnap 103-ra emelkedett Indiában a koronavírussal fertőzöttek száma, ami, a népességhez arányítva, nagyságrendekkel kisebb fertőzöttségi szint, mint az európai. Ennek ellenére a kormány elrendelte a tanítás felfüggesztését és a mozik bezárását. 

Nem érzékelek feszültséget vagy pánikhangulatot, igaz, napok óta egyetlen helyivel sem beszélgettem. A műemlékeknél állítólag lényegesen kevesebb a látogató, mint általában, amit csak elhinni tudok, megtapasztalni nem, mivel nincs összehasonlítási alapom. 

Az tény, óvtak attól, hogy a Tádzs Mahalt hétvégén nézzem meg, mondván, akkor iszonyatos a tömeg, nekem azonban nem volt olyan benyomásom, hogy nagy volna a zsúfoltság, nem taposták egymás lábát a turisták. 

Az Unesco világörökséghez tartozó, 2007-ben a világ hét új csodája közé beválasztott mauzóleumhoz olyan időben érkeztem, amit a meteorológiai szaknyelv változóan felhősnek nevez. Kicsit be volt borulva, amikor megpillantottam az örök szerelem műemlékeként emlegetett épületet, s konstatáltam, hogy szépnek szép ugyan, de nem tesz rám különösebb hatást. Vagy negyed órával később aztán előbújt a nap, s a Tádzs Mahal elkezdett ragyogni. 

Nem ismerek még egy építményt, melynek látványát a fényviszonyonyok aránylag csekély változása ennyire befolyásolná. Az anyaga teszi ezt, Sáh Dzsáhán mogul uralkodó Mumtáz Mahal nevű kedvenc feleségének a mauzóleuma ugyanis kőberakással díszített fehér márványból készült, s felhős időben szürkésnek tűnik, a ráeső napsugarak hozzák elő belső pompáját. 

Az elmúlt napokban 3 000 kilométert vonatoztam, ami nem nevezhető épp kéjutazásnak, de kifejezetten érdekes és gondolatébresztő tapasztalat volt. Mostanáig meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan banális közlekedési eszköz, mint a vasúti kocsi, a maga szűk, tárgyi mivoltában, mennyire kulturálisan meghatározott termék, mily hű kifejeződése a helyi társadalmat meghatározó mentalitásoknak. 

Indiában a személyszállító vagonokban nincs beépített kuka. Elsőre ez egy kellemetlen, de banális konstrukciós hibának tűnhet, tervezői idiotizmusnak, amit a forgalomba állításig senki nem vett észre. De ez nem igaz. Az indiai vonatokon azért nincs kuka, mivel a szemetelés itt társadalmilag teljes mértékben elfogadott, reflexszerűen működő tömeges beidegződés. Útitársam 58 éves rendőrtiszt, angolul folyékonyan beszélő, tanult ember. A hulladékot magától értetődő mozdulattal dobálja a földre, azzal a természetességel, mint amikor a lényünk részévé vált társadalmi normák szerint nyilvánulunk meg, nem zavarja, hogy utunk vége felé már kisebbfajta szemétdomb közepén ücsörgünk. 

A szomszédos fülkében idősödő, jól öltözött házaspár utazik. Leszálláskor nyitva hagyják az ajtót, bepillantok, ugyanaz a disznóól van ott is, mint nálunk. Mindez a helyi viszonyok mellet drágának számító, első osztályú hálókocsiban történik, ahol a középosztály jólnevelt, konszolidált tagjai utaznak. El tudom képzelni, mi lehet a rabszállító vagon benyomását keltő, rácsos ablakú másodosztályon, ahol az emberek heringekként összezsúfolódva utaznak. 

A mai lesz valószínűleg indiai tartózkodásom leghosszabb napja. Holnap reggel repülőre szállok, Isztambulon keresztül utazom haza. Szép és jó volt Indiában, de most már nagyon elég volt, várom, hogy hazai földre lépjek. Itt a vége, ez az útinapló utolsó fejezete, köszönöm mindenkinek, hogy lélekben velem volt. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)