Az EP-választások a baloldal kudarcát és gyengeségét mutatták meg – mondta el a Maszolnak adott interjújában Jodi Dean politikafilozófus, a New York állambeli Hobart and William Smith Colleges politikatudomány professzora, aki a kommunizmus fogalmának alkalmazásáról, az erőszak kérdéséről és nemsokára megjelenő könyvéről is beszélt.

Könyveiben, előadásaiban a kommunizmust mint alternatívát hezitálás nélkül említi. A fogalom olyan országokban, mint Románia, rengeteg negatív konnotációval terhelt. Miért ragaszkodik ehhez a fogalomhoz?

Két okból is. Az első, hogy a kommunizmus az a rendelkezésünkre álló szó, amely vehemensen és teljesen antikapitalista – ez az egyetlen megnevezés egy olyan világra, amely nemet mond a kapitalizmusra. A szocializmus egyfajta irányított kapitalizmusban hisz, a kommunizmus azonban nemet mond erre, egy olyan politikának, mozgalomnak a megnevezése, amely a kapitalizmus utáni horizontot jelöli. Tehát szükségünk van erre a fogalomra, hogy teljesen nemet mondhassunk a kapitalizmusra.

A második ok az államszocializmusokhoz való viszonyulásról szól: kevesebb mint nyolcvan év kísérletezés van a hátunk mögött, amelyben nagyméretű szocialista társadalmakat építettek a kommunizmus reményével. Rengeteg hibát vétettek, de ez nem azt jelenti, hogy a cél téves, csak azt, hogy nehéz eljutni oda. Hadd hozzak fel egy példát: egészen a 18. századik század végéig negatív fogalomként használták a demokráciát, azaz évezredeken keresztül nevetség tárgya volt, de az emberek nem adták fel, küzdelmeken át jutottunk el oda, hogy pozitív jelentése lett. Miért adjuk fel tehát ilyen rövid idő után az egyetlen fogalmat, amink van egy olyan társadalomra, amelyben a termelés a szükségletek alapján történik, az emberek, akik dolgoznak, azok, akik döntenek a szükségletekről?

Gyakori érv, hogy ha a tartalommal egyet is értenének, a fogalom használata problémás, és mást kellene találni helyette. Mit gondol erről?

Őszintén, azt gondolom, hogy ezek az érvelések azoktól érkezik, akiket a kapitalista gondolkodásmód mélyen áthatott és rebrandingben (márkaváltás) gondolkodnak. Dick Cheney (az USA korábbi alelnöke) cégét Halliburtonnek nevezték, de senki nem emlékszik az új nevére, a Google is Alphabetté vált, de senki nem használja ezt. A kommunista kiáltványban Marx és Engels leírta, hogy az ellenségeik mindent kommunistának tartottak, ami nem tetszett nekik, így nem számít, ha mondjuk kétszáz baloldali a kommunizmust mostantól radikális gazdasági részvételi demokráciának fogja nevezni és sarló-kalapács helyett mobiltelefont-kávéscsészét használnak szimbólumként. Nem a márkaváltásról van szó, hanem egy emancipált, egalitárius társadalom eléréséről.

Lassan, de biztosan egyes emberek mára beszélnek kommunizmusról, ami egy évtizede még elképzelhetetlen lett volna. Egy idő után kevésbé szkeptikusak, és dönteniük kell arról, hogy egy emancipatórikus, egalitárius társadalom mellett állnak, vagy a kapitalizmus oldalán. Azt gondolom, hogy a klímaváltozás ezt a választást ki fogja erőszakolni, mert az tiszta, hogy az erőteljes társadalmi, gazdasági, politikai töréseket nem fogjuk tudni megoldani a piac segítségével.

Romániában az USR nevű párt börtönbüntetéssel sújtotta volna azokat, akik „kommunista jellegű” szerveződések tagjai, vagy bizonyos szimbólumokat használnak…

Ez rémisztő és teljesen szimptomatikus: az antikommunizmus ma a fasizmus felemelkedésének egyik kulcsa, nemcsak Európában de például Brazíliában, ahol Jair Bolsonaro ezzel a retorikával győzött a korábbi elnök, Luiz Inácio Lula da Silva pártjával szemben.

Ha már Brazíliáról beszélgetünk: éppen egy Facebook-bejegyzésében olvastam, hogy Bolsonaro fegyvereket ígért azoknak, akik a Föld Nélküli Dolgozók Mozgalommal szemben lépnének fel, illetve, hogy a klímaváltozás okozta válságra a jobboldal világszerte készül a határok militarizálásával, bevándorlók és menekültek megtámadásával, táborok építésével. Milyen válaszokat adhat erre a baloldal?

Azt hiszem, hogy országfüggő a válasz. Az Egyesült Államokban egy fegyverőrült társadalom, pillanatok alatt vásárolhatok fegyvert az üzletből, kevesebb megkötéssel, mintha megfázás elleni gyógyszert keresnék. A kérdés tehát, hogy a baloldalnak a liberálisokat kell-e követnie és a fegyvertartás szigorítását követelnie? Nehéz arra az eredményre jutnom, hogy a polgárháborúba sodródás láttán a baloldal azt gondolhatja, hogy nem lesz szükség fegyverkezésre. Nem gondolom, hogy baloldaliaknak fegyverekkel kellene járkálniuk, de az ezzel szembeni félelem sem jó. Folyamatosan visszalépek ettől a gondolattól, mert nehéz volna ezt az álláspontot felkarolnom. Te mit gondolsz erről?

Azt gondolom, hogy mindenféle erőszaktól távol kell maradnunk, a kérdés az, hogy ezt megtehetjük-e.

Igen, ez egy fontos kérdés. Az Egyesült Államokban heti rendszerességgel fordulnak elő lövöldözések, és ha rosszabbra fordulnak a dolgok, amennyiben a klímaváltozáshoz nem megfelelő módon viszonyulunk, akkor nem látom, hogy a felkészületlenség mire volna jó. De azt gondolom, hogy a fókusz nem ezen van: szíveket és agyakat kell megnyerni, megérteni a helyzet természetét.

Azt látom, hogy mindenkinek van elemzése a fennálló problémákra, de aztán „business as usual” (kb.: a megszokott – a szerk.) üzemmódra váltanak. A baloldalon, teszem azt, elmondják, hogy erősödik a fasizmus, és arra a kérdésre, hogy mi a teendő, egy művészeti kiállítás a válasz.

Pár éve, amikor az amerikai neonáci Richard Spencert megütötték, rákérdeztem a fizikai erőszak legitimálására Judith Butlernél. Ő azt válaszolta, hogy „az eszközök, amelyekkel ellenállunk az elnyomásnak, legyenek az eszközök arra is, ahogyan a világ jövőjét építjük. Az erőszakmentesség tehát elengedhetetlen”. A kérdés persze az, hogy kikerülhető-e ez.

Nem gondolom azt, hogy minden eszköz meghatározza a célokat. A küzdelem és a kormányzás nem ugyanaz, azt kell felismerni, hogy nemcsak állami erőszak van, hanem társadalmi is, széles értelemben véve elnyomott emberekkel szemben. A klímaválság fokozódásával, ahogyan a rettenetes rendelkezések történnek Európában a határokon, az Egyesült Államokban, ahol mára koncentrációs táborok működnek,  nem hiszem, hogy a baloldalnak saját sebezhetőségét és bizonytalanságát kellene felkarolnia. Nem papok és apácák ellen küzdünk, hanem az állam felfegyverzett erői és szélsőjobboldali támogatói ellen. A jézusi „fordítsd felé a másik orcádat is” elv csak ahhoz vezet, hogy kétszer ütnek pofon.

Mi az álláspontja a baloldali populizmus kérdésében?

Nem létezik ilyen, mert a populizmus egyfajta nacionalizmus: a nép egy olyan totális verziójában hisz, amely veszélyben van egy adott ellenség miatt. Az ellenség általában az elit, de az nem osztályalapú vagy gazdasági értelemben vett elit, hanem gyakran egy idegen test, szemben a nép tiszta egységével. Nem lehet ennek baloldali verziója: a baloldali populizmus azokat jelöli, akik félnek kimondani, hogy marxisták, ezért azt gondolom, hogy ez a retorika hazugság és megtévesztés, egyfajta nacionalizmus.

Az EP-választások után a szélsőjobboldal előretörése elmaradt, és erősödtek a liberálisok, illetve a zöldek. Ez a „business as usual” üzemmódra emlékeztet, amelyet korábban említett. Ez történik valóban?

Igen, és ez elszomorító. A zöldek felemelkedése Greta Thunberg svéd diáklánynak volt köszönhető, az ő céltudatos és hatékony fókuszálásának a klímakérdésre, amely egyfajta morális ébredést jelentett. A zöldek álláspontja pedig az volt – ez kissé igazságtalan lesz, de kimondom –, hogy dolgok nem sokat változnak majd, de a lényeg, hogy bármit teszünk, az zöld legyen. Nem igényeltek radikális változást vagy áldozatot, küzdelmet, hanem azt mondták, hogy törvényhozással majd megoldódik a probléma. Ismétlem, kissé igazságtalan, amit mondok, de általában véve azt látjuk, hogy egy morális nézőpontot képviselnek egy radikális helyett.

Az EP-választások ugyanakkor a baloldal kudarcát és gyengeségét is megmutatták, azt, hogy valamit nagyon rosszul csinál. Senki nem akar olyan pártot támogatni, amelyik önmagától és az elköteleződéseitől tart, és passzív. Amíg nem lesz erősebb és vadabb, addig nincs amit kínálnia, csupán egyfajta liberalizmust a szociáldemokrácia egy régi verziója iránti nosztalgiával.

Vissza az Egyesült Államokba: fogadni tudnék arra, hogy a Demokrata Párt Joe Bident indítja majd Donald Trump ellen, aki majd újrázni fog ezért. Mit gondol, ez történik majd?

A probléma az amerikai választási periódussal, hogy nagyon hosszú és sok minden történhet időközben. Én például azt jósoltam, hogy Jeb Bush lesz a republikánusok jelöltje, és azt is, hogy Trumpnak esélye nincs. Biden népszerűsége ugyanakkor folyamatosan csökkent, bár jelenleg ő még le tudná győzni Trumpot a felmérések szerint. A helyzet azonban az, hogy az Egyesült Államok-szintű felmérések nem megbízhatók, mert összesített adatokkal dolgoznak, míg a választásokon az államok eredményei és az elnökválasztó testület számítanak, azaz a kisebb lakossággal bíró államoknak nagyobb a hatásuk, mint azt a felméréseken látjuk. Az azonban sajnos valószínűsíthető, hogy a demokraták elrontják ezeket a választásokat is, mint általában. Jók abban, hogy a győzelmi lehetőségeket veszteségre váltják.

Arra lát bármi esélyt, hogy Bernie Sanders legyen a jelöltjük? És ez a jó forgatókönyv volna?

Én továbbra is támogatom őt, az előző kampányban nagyszerű energia volt körülötte, teljesen megváltoztatta a vitákat, és mára lehetővé tette, hogy a demokratáknál a ma látott kérdések felmerüljenek. Nélküle tehát mára teljesen másként festene a párt. Ezért most is azt gondolom, hogy ő a legjobb választás, miközben az establishment többsége ellene van, ahogyan a fősodratú média is – mindez nehézzé teszi számára, hogy győzzön egy kampányban. Hosszú küzdelem lesz ez.

Nemsokára megjelenik egy új könyve, a Comrade (Elvtárs). Milyen kérdéseket jár körbe ebben a könyvben?

Az elvtárs mint fogalom egy politikai hovatartozás személyét jelöl, közös elvárások hordozóját, és egy címzettet, ami fontos a baloldalon ma. Mint a hovatartozás személye arra késztet, hogy elgondolkodjunk az egy oldalhoz tartozáson: baloldaliak ma nemigazán „barátságosak” egymással abban az értelemben, hogy ugyanazért küzdenek és elvárásaik kell legyenek egymással szemben, de nem támogatják és méltatják egymást. Az elvtárs fogalmával szemben látjuk – az Egyesült Államokban ez népszerű most – a szövetségest, aki az identitáspolitikákban jelenik meg, ahol mindenki specifikusként és individuálisként kezeli a politikai küzdelmeket, nem közösként.

Én tehát azon vagyok, hogy az elvtárs fogalmán keresztül azt a hagyományt hozzam vissza, amely az egalitárius politika hordozója volt az elvtársak között, azaz a gondolatot, hogy a baloldalon elvtársak legyenek, ne szövetségesek, akik különállóan küzdenek. Olyan eredményekkel, mint fegyelem, lelkesedés, bátorság, amelyek az egymáshoz viszonyulásból is fakadnak.