Hogyan járultak hozzá a hazai nemzeti kisebbségek az 1989-es forradalomhoz? Kik voltak a hősei, egyben áldozatai és kevésbé ismert szereplői azoknak a zűrzavaros napoknak, amelyek azután következtek, hogy december 15-én szolidaritási akcióba kezdtek a temesváriak Tőkés László lelkész családi otthonánál, kilakoltatása ellen tiltakozva? Amit találtunk, korántsem egyértelmű: 30 év után sincs még arra vonatkozó átfogó kutatás, hogy a nemzeti kisebbségek milyen véráldozattal járultak hozzá az 1989-ben kivívott szabadsághoz. Többük gyilkosának kilétére sem derült fény soha, ahol meg igen, nincs végleges ítélet. A kisebbségi áldozatokról szóló információk egy részét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala bocsátotta rendelkezésünkre, további részleteket felkutattunk a sajtóban, illetve különböző nyilatkozatokból raktuk össze.

Nagy meglepetés ért, amikor Johann Fernbachot, a Német Demokrata Fórum bánsági területi elnökét kérdeztük a német áldozatokról, és arról, hogy miként őrzik az emléküket. A Maszolnak nyilatkozva ugyanis azt mondta, hogy körbeérdeklődött a fórumban, és senki nem tudott megnevezni német hőst, aki a temesvári vérengzésnek esett volna áldozatául. De felhívta a figyelmünket arra is, hogy a városban igen magas volt mindig a vegyes házasságok aránya, így nehezen állapítható meg, hogy egy német nevű áldozat sváb vagy zsidó, ha meg román keresztnév egészíti ki – ami igen ritka a német közegben –, akkor az illető lehet sváb, de német nevű román is. És ugyanez igaz a német-magyar vegyes nevekre is – tette hozzá.

„Magam is kint voltam azokban a napokban Temesvár utcáin a családommal, így pontosan tudom, mi is történt akkor. Hőst azonban személy szerint csupán egyet ismerek, és az is magyar, Csizmarik Lászlónak hívták és zenetanár volt” – mondta Johann Fernbach, aki felajánlotta, hogy temesvári múzeumigazgató ismerősével leellenőrizteti a birtokunkban lévő listát, amely birtokunkban lévő listát, amelyen együtt található a magyarnak, svábnak és szerbnek vélt temesvári áldozatok neve, halottaké és sebesülteké. Másnap a bánsági németek elnöke visszahívott mondván: a lajstrom egészében hiteles és számukra is hasznos, főként a német áldozatok névsorának tekintetében, így hát közösen méltányoltuk azt, hogy az információk helyükre kerültek minden tekintetben.

Temesvár első mártírja: Lepa Bărbat

Ha a forradalmárok listája körül kételyek is merülhettek fel harminc év után, egy tényhez biztosan nem fér kétség: a temesvári események, egyszersmind az 1989-es forradalom első áldozata egy bánsági szerb nő volt. Neki még kétnyelvű román-szerb emléktáblát is állíttatott a közössége.

Egy vizsgálati jegyzőkönyvből – amelyet a Romániai Szerbek Szövetsége bocsátott rendelkezésünkre – kiderül, hogy a forradalom vérbefojtási kísérletének első áldozata a szerb származású Lepa Bărbat (leánynevén Stoianovici) volt. Férjével és lányával, az akkor 12 éves Ioanával éppen hazafelé tartott december 17-én, amikor a demonstrálók közé keveredtek, és elkezdtek lövöldözni a tömegre.

„Szüleim úgy vélték, hogy petárdák zaja hallatszik, anyám pedig azt mondta, hogy menjünk oda, mert akarja látni, ő is ott akar lenni, amikor a kommunizmus összeomlik” – emlékezett Ioana Bărbat 2013-ban, a Digi24 hírtelevíziónak nyilatkozva arról a sorsfordító napról. A ma 42 éves nő úgy emlékszik, hogy mindhárman futásnak eredtek, alig néhány másodpercet tartott még a fegyverropogás, utána csend lett és „ennyi volt az egész”, anyja földre hullott. „Menten meghalt, főbe lőtték. Ekkor mondtam apámnak: menjünk, mert anya meghalt. Erre ő azt válaszolta: nem tudok, mert engem is meglőttek” – idézte fel a szörnyűséget Ioana Bărbat.

Az anyja életét is kioltó lövéseket egy órával azelőtt adták le, hogy Ceușescu elrendelte a fegyveres megtorlást, amelynek aznap éjfélig már 75 halálos áldozata volt. A temesvári forradalom vizsgálati iratcsomójából kiderült az is, hogy a Bărbat családra a Securitate egyik őrnagya, Vasile Joițoiu lőtt rá, aki – szemtanúk szerint – fogadást kötött, hogy egyetlen golyósorozattal leteríti a teljes családot. A Bărbat házaspár lelövéséért vizsgálat és per is indult az elkövető ellen, azonban az ellentmondásos következtetésekre való hivatkozással és a bűnügyi eljárás kiegészítésére az ügy visszakerült az ügyészségre.

Lepa Bărbat beazonosított gyilkosa  „elveszítette” tehát a fogadást, hiszen a kislány életben maradt, ő viszont halálos fenyegetést is kapott azelőtt, hogy órákat ült volna a Temes Megyei Sürgősségi Kórház folyosóján, halottak és sebesültek között. Elmesélte: apját a műtőasztalon látta, anyját a hullaházban, aztán meg soha többé.

Lepa Bărbat holtteste ugyanis, 39 másik áldozatéval együtt azok közé tartozott, amelyeket a Rózsa hadművelet névvel ellátott, Elena Ceușescu és az RKP két vezetője által elrendelt morbid katonai akció keretében a bukaresti Hamu nevű krematóriumba szállítottak annak a kísérletnek a részeként, hogy eltűntessék a forradalom nyomait.

A forradalom legvéresebb napjának tartott december 17-én, Temesváron a halálos áldozatok között hét magyar, öt sváb (német) és két szerb is volt. A sebesültek között pedig tizenkét magyar, öt sváb és két szerb nevet találunk.

A háromszéki Papp Sándor története

Kevés információt találni 1989. december 25-éről, amikor a háromszéki Papp Sándor, az akkori állami szállítási vállalat Oltmező utcai bejáratánál halálos fejlövést kapott. Nagy Botond történész sajtóhírek kivonatára épülő összeállításából viszont értékes adatokat lehet megtudni az azt megelőző napokról. Például arról, hogy december 19-21. között az Román Kommunista Párt még erőteljesen, de már kétségbeesetten próbálta kézben tartani a hatalmat.

A helyi vállalatok vezetői – Emil Bobu, a RKP központi bizottsági titkárának utasítására – különböző gyűléseken beszédeket tartottak, amelyekben elítélték „a terrorista, fasiszta megnyilvánulásokat, amelyeket előre megfontolt szándékkal szerveztek külföldi imperialista, irredenta körök” – írja a Háromszék napilap „elődje”, a Megyei Tükör 1989. december. 21-én.

Két napra rá, december 23-án már az újonnan megalapított Háromszék napilap számol be arról, hogy egy nappal korábban, december 22-én „az ipari negyedből a délelőtti órákban munkások tömege özönlött be a pártszékház előtti térre. A megyei pártszékház erkélyéről szónoklatok sora hangzott el, amit a gyárakból kivonult többezres tömeg a szemközti parkban állva hallgatott végig. A kirendelt katonaság a székház előtt sorakozott fel. Ceauşescu szökésének híre okozta eufóriában a tömeg együtt ünnepelt a katonasággal, felmásztak a katonai járművekre” – írják.

Közben megalakul a Demokrácia Ideiglenes Tanácsa az előző napi megmozdulás szervezőinek köréből, a bizottság intézkedett a hadianyagok biztonságba helyezéséről az Ideiglenes Nemzetvédelmi Bizottság és a Védelmi Minisztérium utasításai, illetve parancsai alapján, illetve az intézmények, gazdasági egységek védelmének megszervezéséről. Karácsony napján a Nemzeti Megmentési Front részeként megalakul a Romániai Magyarok Demokratikus Fórumának háromszéki szervező bizottsága, amely az 1952-ben megszüntetett Magyar Népi Szövetség jogutódának tekinti magát.

A december 25-i nap történéseiről – amikor Papp Sándor éjjeliőr halálos lövést kapott munkahelye bejáratánál – mindössze annyit lehet sejteni, hogy Sepsiszentgyörgyön is lövöldözés volt, hiszen 26-án a sajtó tanúsága szerint új helyszínre költöztették az Állomás negyed 39 lakrészének lakóit, mert ezek a tűzharvokban károkat szenvedtek, javításra szorultak.

December 25-én azonban, néhány órával azután, hogy Papp Sándort halálosan megsebesítik, még történt egy országos szintű jelentős mozzanat: 14 óra 50 perckor egy târgovişte-i laktanyában kivégezték a Ceaușescu házaspárt. Ez utóbbi hír a másnapi újság címlapján szerepel, Papp Sándor halálhírére viszont csupán a december 27-i lapszám Gyászjelentések rovatában találtunk rá, a Brassóban lelőtt, 19 éves, csíkszeredai Müller László halálhíre mellett.

Ezt az egyetlen háromszéki magyar áldozat fia is visszaigazolta, akit apja halálának történetéről kérdeztünk. Ifjú Papp Sándor azt mesélte, hogy édesapja akkoriban a helyi szállítási vállalatnál dolgozott, a szentestét pedig fia otthonában ünnepelte, családja körében, unokáinak ajándékot vitt, ő pedig kérlelte édesapját, hogy az általános nagy zűrzavarban ne menjen sehová, őt azonban a kötelességtudata vezérelte.

„Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy mindenki akkor járt munkába, amikor akart. Menni kellett, és ezt tette édesapám is, aki azt mondta nekem: fiam, ha meg is halunk, de legalább jobb világ lesz. Hát, mindannyian látjuk, hogy nem ez történt” – mondta a férfi, hozzátéve: máig nem derült fény arra, ki volt a tett elkövetője. Arra a kérdésünkre, hogy hivatalosan kérte-e a család Pap Sándor halála körülményeinek kivizsgálását, ifj. Pap Sándor nemleges választ adott, és utalt az 1989-es forradalom hőseinek háromszéki egyesületére, miszerint vélhetően ez az intézmény folyamodhatott ilyen jellegű kéréssel a hivatalos szervekhez.

Az egyesületről azonban a legfrissebb hír 2011-ből való az Agerpres tudósítja, Oana Mălina Negrea tollából, ebben pedig  Vlad Ene akkori egyesületi elnök amiatt méltatlankodik, hogy az egyesülethez tartozó 80 forradalmár közül 20 nem kapta meg azt a földtulajdont a városházától, amelyre jogosult lett volna. A hírből ugyanakkor meg lehet tudni azt is, hogy 1989-nek Kovászna megyében három áldozata volt: az 59 éves Papp Sándor mellett két román ember, az egyiket, egy 40 éves almérnököt egy nappal korábban, december 24-én, a vonatállomás közelében hét tölténnyel lőtték le, egy másik, előpataki illetőségű fiatal katonát pedig Resicabányán.

Oana Mălina Negreánál érdeklődtünk a forradalmáregyesület létezéséről: elmondta, már évek óta nem tartja velük a kapcsolatot, belharcok dúltak soraikban, és mára már az irodájúk sincs meg a prefektúra épületében.

A forradalom lipován orosz áldozatai

A dobrudzsai lipován orosz közösség Zorile című időszakos kiadványának főszerkesztője, Svetlana Moldovan által összeállított sajtóanyagból elsőként az derül ki, hogy közössége fontosnak tekinti 1989-es mártírjainak tiszteletét, a róluk való folyamatos emlékezést. Az összeállításban négy áldozat életrajzát ismertetik részletesen: ők Petre P. Astafei és Victor M. Ștefanov, akik Bukarestben hunytak el, Corneliu I. Gavrilov, aki Tulcsán, illetve Eftimie I. Serghei, aki viszont Konstancán halt meg. „Évente adózunk a mártírok emlékének és mindörökre hálásak leszünk nekik, hiszen a hősök áldozathozatalát elfelejteni nem lehet” – jegyzi meg összeállítása elején Svetlana Moldovan.

A konstancai születésű Petre Astafei sportoló lipován orosz családból származott, azonos nevű apja sportoló volt, a Steaua Sportklub magasugrója és nemzeti csúcstartója, de testvére, Galina és anyja, Ecaterina is sportoló volt. Petret középiskolája elvégzése és katonai szolgálatának letöltése után erdésznek nevezeték ki a Casimcea-i Erdőkerületbe, az Altân-Tepe bánya közelébe. Itt szerzett geofizikai képesítést, amelyet gyakorolt is a Razelm tó körzetében, de ejtőernyősnek is tanul, halála előtt pedig a bukaresti Rapid Sportklub rugby játékosa volt.

December 21-én, az alig két hónapja házas Petre részt vett Bukarestben az Egyetem téri demonstráción, 22-én azonban a Telefonpalota előtt gépfegyverből leadott lövések által súlyos sérülést szenvedett vese- és májtájékon, amelyek következtében december 24-én elhunyt a bukaresti Colțea Kórházban. Az akkor 22 éves Petre Astafeit a bukaresti Hősök Temetőjében helyezték örök nyugalomra, emlékét – és két másik, a forradalom idején elhunyt társáét – emlékmű őrzi a bukaresti Rapid Stadion előtt.

Corneliu Gavrilov lipován orosz család sarja volt, 1969-ben született Tulcsán, ahol a szakiskolája elvégzése után hegesztő munkásként dolgozott a katonai szolgálata elkezdéséig. A hadseregnek egy különleges alakulatánál teljesített szolgálatot, amely a magas rangú vendégek fogadásáért felelt. A forradalom kitörésének napjai otthonában találták, ahonnan december 20-án tért vissza szolgálatba, 22-én pedig – nyolc másik társával együtt – a bukaresti Securitate fegyverlerakatának őrzésével bízták meg Bukarestben. Itt kapott súlyos sérülést okozó lövést nyaktájékon a Román Kommunista Párt központi bizottságának székházából. December 23-án, 20 évesen hunyt el, a tett elkövetőjének kilétére máig sem derült fény. Szülővárosa lipován orosz temetőjében helyezték örök nyugalomra, tiszteletképpen pedig utcát neveztek el róla.

A forradalom legidősebb lipován orosz áldozata az akkoriban 43 éves Eftimie Serghei volt és szintén katona, a bukaresti Katonai Akadémia elvégzése után alezredesi rangig jutott ezen a pályán. A forradalom előtt a Konstanca megyei Tuzla katonai légikikötőjében dolgozott, családjával Konstancán lakott, a Tulcsa utca egyik tömbházában. 1989. december 24-én az volt a küldetése, hogy különböző ellenőrzőpontokat vizsgáljon felül helikopterből, mert felettesei azt feltételezték, hogy a rezsim egyik különleges alakulata egy beazonosítatlan helikopterrel a forradalom megakadályozására készül.

Ezt a gépet kellett volna annak a két helikopternek beazonosítania, amelyek egyikén Eftimie Serghei ült: a rádióállomást nem használhatták, a terep pedig veszélyes volt, így három társával együtt – máig tisztázatlan körülmények között, de feltételezhetően rálőttek a járműre – a lezuhant helikopter lángjaiban lelte halálát. A forradalom 30. évfordulóján emlékművet emeltek a négy hős tiszteletére.

Victor Ștefanov nyomdásznak tanult Bukarestben, majd a Bucureștii Noi Nyomdában helyezkedett el a szakmájában. December 21-én még halálra váltan mesélte el édesanyjának, hogy szemtanúja volt annak, amint egy tank halálra gázolt egy kisgyermeket, akinek virág volt a kezében. December 22-én elment otthonról, hogy jelen legyen az események forgatagában, családja azonban december 30-án talált rá a hullaházban. Eltűnése napján súlyosan megsérült a bukaresti Palotatér közelében, másnap pedig egy hosszú, nehéz műtét után elhunyt a bukaresti Sürgősségi Kórházban. A fővárosi Hősök Temetőjében temették el. 22 éves volt.

Lipován és szerb visszaemlékezés

2008-ban hunyt el a Temesvári Nyugati Egyetem professzora, a lipován orosz származású Ivan Evseev, aki alaposan kivette részét – felszólalóként is – a temesvári eseményekből. December 22-én az Opera erkélyéről szólt a piactéren egybegyűlt demonstrálókhoz. „Az volt az egyik feladatom, hogy szortírozzam és olvassam fel egyenként a téren lévők cédulára írt üzeneteit. Összegyűjtöttem ezeket egy táskába és a forradalom után még sokáig őrizgettem őket” – emlékezett vissza Ivan Evseev, aki szerepet is vállalt a Nemzeti Megmentés Front temesvári szervezetében, ugyanakkor ő koordinálta a Temes Megyei Tanfelügyelőség, illetve a Mezőgazdasági Intézet első szabad választásait.

„Ma is emlékszem december 17-ére, amikor az írótársaim egy csoportjával összegyűltünk Cornel Ungureanu otthonában, aki akkortájt az Orizont folyóirat szerkesztője volt. Megszerveztünk egy általános riasztást, amelyben felhívtuk a közvélemény figyelmét arra, hogy Temesváron ártatlan emberekre lőttek – anyákra, gyermekekre, idősekre. December 18-án meg is jelentek az első külföldi újságírók, többek között a Jugoszláv Tévétől, amely gyakorlatilag elsőként közvetítette a világnak a temesvári forradalom hírét” – pörgette vissza az időt Slavomir Gvozdenovici író, aki családja ellenkezése ellenére, még aznap este elment Jugoszlávia Főkonzulátusára, ahol tárt karokkal várta az akkori főkonzul Mirko Atancković, ugyanakkor nyilatkozott a temesvári történésekről a jugoszláv tévéseknek.

 „A riporterek, újságírók tapsa meggyőzött arról, hogy a temesváriak cselekedet valóban hősies volt. Az egész országra kiterjedő forradalom kivívta a világ tiszteletét” – jegyezte meg Gvozdenovici, aki a mai napig büszke arra, hogy egy olyan városban él, amely 1989-ben európai, multikulturális, többnyelvű és többfelekezetű mivoltáról tett tanúbizonyságot. „Soha nem fogom elfeledni, és általában nem feledhetjük a szabadságunk oltárán elhelyezett áldozatot. Temesvár a romániai forradalom legnagyobb hőse marad mindenkoron” – mondta. Zárásként hozzátette: erről a hősiességről a  parlamentben is beszélt a szerb közösség képviselőjeként, és teszi ezt valahányszor alkalma lesz a továbbiakban.

Muzulmán áldozatok Dobrudzsában

A romániai városok közül talán legkésőbb – 2001-ben – Konstanca kapta meg a „mártírváros” címet. A Konstancai Rádió 2019. december 16-én készített riportja szerint a város lakói a diktátorházaspár menekülésének hírét ünnepelték első tömeges utcára vonulásukkor, ez az eufória azonban vérengzésbe torkollt. December 22-én és 23-án összesen 33 halottja és 88 sebesültje volt a katonaság vélt terroristákkal való harcának.

Az áldozatok, halottak és sebesültek között muzulmánok is voltak – törökök és tatárok –, köztük egy alig 6 éves kisfiú, Țuluș Samir, illetve két felnőtt férfi: Sali Aidun és Deveriș Achif. A konstancai sebesültek között további két muzulmán is volt: Țuluș Ainur és Ismail Ali.

Laczikó Enikő: átfogó kutatás szükséges 1989-ről

Harminc év után nem kellene ennyire nehezen felderíthetőnek lennie annak az információnak, hogy a húsz nemzeti kisebbség tagjai közül pontosan kik vettek részt, illetve hunytak el vagy sebesültek meg az 1989-es forradalom idején – véli Laczikó Enikő. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára elmondta: az általa vezetett intézmény ösztönzi és partner is lesz abban, hogy egy szakértői csoport hitelesen feltárja az említett információkat.

Az államtitkár azt is kiemelte: a hivatal emlékező kisfilmet is összeállított a harmincadik évfordulóra, ebben azoknak a kisebbségieknek a neve található, amelyeket különböző forrásokból – intézmények és szervezetek segítségével  –  sikerült összegyűjteni. „Ennek a filmnek a tartalmát a visszajelzések, visszaemlékezések alapján a későbbiekben bővíteni fogjuk, és szükség szerint javítjuk is a dokumentumokban elírva megtalált neveket” – tájékoztatott Laczikó.

A riport az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával való partnerségben jött létre, december 18-a, a kisebbségek napja alkalmából.