Kelet-Berlninben Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal, Nyugat-Berlinben pedig egyszerűen die Berliner Mauer volt a neve annak a 155 kilométeres hosszúságú, átlagosan 4 méter magas falnak, amely 1961-től 1989-ig kettéosztotta Berlint – családokat, barátokat szakítva el egymástól, és amely Európa megosztottságának fő jelképévé vált.

A legszigorúbban őrzött határ

A berlini fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött volt. A voltaképp két párhuzamos fallal körülvett határsávban tűzparancs volt érvényben, az NDK-ban az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntették. Megépítésére azért volt szüksége az NDK-nak, mert a második világháborút követő romló kilátások elől a keletnémetek évről évre nagyobb számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra.

A legjobban a Sztálin halált követően kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása nyomán nőtt meg a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 ezer német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között a NDK 17 millió lakosa közül 2,6 millió települt át Nyugat-Németországba. 1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 ezer fő fölé ugrott, a határ lezárása előtti napokban pedig már napi 1500–1900 menekültet regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban.

Az NDK kormánya ekkor fontolóra vette, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg, annak ellenére, hogy az ország gazdaságára pozitív hatással is járt a nyitott határ, hiszen 50 ezer kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, fizetésük volt az NDK legfőbb valutaforrása.

Szögesdrót, árok, beton

A fal megépítésének híre csakhamar elterjedt az emberek között. Walter Ulbricht kommunista pártvezér mindezt tagadta, egy nyugatnémet újságíró kérdésére leszögezte: senkinek sincs szándékában falat építeni. Hivatalos ekkor hangzott el először a „fal” szó.

A műszaki határzár építéséhez Ulbrichtnak azonban szüksége volt Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár beleegyezésére. Ezt Walter Ulbricht a Varsói Szerződés tagállamainak 1961. augusztus 3. és 5. közötti moszkvai konferenciáján próbálta meg megszerezni. Egy héttel később, a 12-ről 13-ára virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a a nyugati – francia és amerikai – szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK-val érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közelében, párhuzamosan szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét.

A drótakadályok előtt árkot ástak keresztben az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák, majd az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon betonoszlopokra feszített, két méter magas drótkerítést telepítettek. . Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal.

Nyugatra szökött falépítők

A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból.

Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. 

Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, a városban romlott a közszolgáltatások minősége, a kommunális hulladék elhelyezésének megoldatlansága pedig egyre súlyosabb környezetvédelmi válságot idézett elő. A fal építésével egy időben elvágták az elektromos hálózat összeköttetéseit is, így a nyugati szektorokban egy időre labilissá vált az áramszolgáltatás. Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el az évek folyamán, így lélekszáma az 1961-év 2,1 millióról 1984-re 1,8 millió főre csökkent.

A fal Bernauer strassei szakaszán ráadásul a házak egy része keleti oldalra esett, míg ablakaik már a nyugati szektorra nyíltak, vagyis a ház homlokzati fala volt a határvonal. Ezeket a házakat hamarosan kiürítették, az ablakokat befalazták.

A Nyugat reagálása

A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Washington élesen bírálta az akciót és 1500 fővel erősítette meg berlini katonai egységeit. A britek és a franciák is a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a  falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről.

A hetvenes évektől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket beutazását korlátozó szabályozásokon is, így meglátogathatták kelet-berlini rokonaikat.

Akik keletre menekültek…

Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával.

1989-ig többen megpróbáltak átszökni a falon Nyugat-Berlin felé, sokszor házilag eszkábált eszközökkel. 1989-ig 268 szökési kísérlet közül 138 végződött halállal, más források szerint 245 ember halt meg a falnál.

Az utolsó áldozat Winfried Freudenberg volt, aki házi készítésű hőlégballonnal menekült át a falon, azonban Nyugat-Berlinben lezuhant és 1989. március 8-án meghalt.

Egyetlen esetről lehet tudni, amikor emberek nyugatról menekültek keletre: 1988 júliusában területcsere zajlott le Kelet- és Nyugat-Berlin között. A fal nyugati oldalán lévő, de az NDK-hoz tartozó ún. Lenné-háromszög addig gyakorlatilag területen kívüli státuszban volt, lakói hajléktalanok és a nyugati törvényekkel szembekerült szélsőbalos aktivisták voltak. A területcsere során a nyugati rendőrség azonnal megszállta a területet, amelynek lakói a berlini falon átmászva az NDK-ba menekültek, ahonnan az NDK népi rendőrsége pár órán belül visszatoloncolta őket Nyugat-Berlinbe

Magyarország sorsdöntő szerepe

1989 nyarától mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, ezek legfőbb követelése a belnémet határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. 1989 nyarán megugrott a szocialista országot elhagyó polgárok száma. Magyarország 1989 szeptember 11-én 0 órától megnyitotta határait az NDK állampolgárai számára, a döntést Horn Gyula külügyminiszter jelentette be.

A berlini fal azonban nem felsőbb parancsra, hanem egy véletlen nyomán szűnt meg. November 9-én az utazási törvény ügyében ülést tartott az NSZEP felső vezetése, Günter Schabowski politbüró-tag és szóvivő pedig írásos feljegyzést kapott Egon Krentz politbüró vezetőtől, amit Schabowski olvasatlanul vitt magával a sajtótájékoztatóra, ahol felolvasta a szöveget.

A hír nyomban bejárta a világot, az önkényuralmi hatalom néhány órára tehetetlenné vált, a kelet- és nyugatnémet emberek pedig spontán módon saját kezükbe vették a sorsukat: november 9-én hozzáláttak a berlini fal lebontásához.

A fal „hivatalos lebontását” az NDK határőrségének 300 fős műszaki alakulata a Bernauer Strassénál kezdte meg. Mindössze hat falszakasz meg, amelyek emlékeztetőül ma is állnak. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen.