Tamás Gáspár Miklós vendége volt a belgrádi Thinking Beyond Capitalism konferenciának, amelyet a Belgrádi Egyetem társadalomelméleti intézete szervezett. A híres marxista filozófussal (legutóbbi elméleti könyve románul: Postfascism şi anticomunism, Tact kiadás, Kolozsvár, 2014) Juhász András (Nagybecskerek/Belgrád) a masina.rs társadalomkritikai lap újságírója beszélgetett a belgrádi Oktobar baloldali kulturális központ kávézójában.

Mikor jártál utoljára Belgrádban?

Négy évvel ezelőtt.

Milyen alkalomból?

Előadást tartottam az egyetemen, meg néhány barátommal találkoztam, szerb értelmiségi barátokkal, fiatalabbakkal, mint én.

Akkor voltak a diákmozgalmak?

Akkor már a végüket járták, de az utcán lehetett őket még látni.

A volt jugoszláv országok fiatal értelmiségijei leginkább a diákmozgalmaknak nyújtott támogatásod révén ismernek. Több országban tartottál előadásokat a diákok meghívására. Vannak sikerei ezeknek a mozgalmaknak?

Nagy szimpátia volt bennem a mozgalmak iránt, és ez, ha másban nem is, de annyiban beigazolódott, hogy a diákmozgalmak új fajta értelmiséget neveltek ki, nem túlságosan nagy számút, de befolyásosat és nívósat. Azóta is jóban vagyunk.

Van különbség a volt Jugoszlávia országai és más országok között ezen a téren?

Mondjuk annyiban különbözik a volt Jugoszlávia a közép-európai országoktól, hogy a baloldali értelmiségi csoportokat itt legalább megtűrik. Ami mondjuk Magyarországon vagy Szlovákiában alig elképzelhető. Természetesen a volt Jugoszlávia sok tekintetben különbözik a többi, volt szovjet rendszerű országtól. Minden kritikánk ellenére van egy erőteljes emancipatórikus hagyomány — akár hivatkoznak rá, akár nem. Különösen ’68 óta, ami másutt eltűnt, itt inkább csak elhervadt. Szerintem ennek megvannak a komoly eszmetörténeti és intellektuális előnyei. (Még eleven itt mind az antifasizmusnak, mind a szovjet rendszer baloldali kritikájának, mind az önigazgatási utópiának a hagyománya.)

Ezt a különbséget diákmozgalmak is tükrözik?

Az exjugoszláv diákmozgalmak abban különböznek egy kicsit — nem teljes mértékben — az európai átlagtól, hogy erősebben kapcsolódtak radikális emancipatórikus elméletekhez, elsősorban a marxizmushoz, mint másutt, és erőteljes az intelektuális jellegük, elméleti kíváncsiságuk. A szerb, horvát, szlovén stb. baloldalon továbbra is érezhető a teoretikus elkötelezettség, érdeklődés, képzelőerő. Ezért maradhatott fönn mégis egy mag ebből az egész mozgalomból.

Optimisztikus hangnemben írtál a tavalyi boszniai munkásmozgalmakról. Van ezeknek a mozgalmaknak hosszútávú hatása, jelentősége?

Erről sajnos nem tudok eleget. Annak idején fölkeltette a világ érdeklődését az, ami Boszniában történt. Miután ez véget ért, az információk nem nagyon szivárognak át.Mindent el kell követni, hogy a hagyományos munkásmozgalmakat támogassuk, akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a nagy népi mozgalmaknak ezek a hagyományos formái kisebbségbe szorulnak az egyéb követelések és mozgalmi formák melett. Olyan országból nézve, mint Magyarország, ahol az ipar alig van már, ezeknek a mozgalmaknak az eszköztára lassan feledésbe merül. Amikor nemrég volt a Herz szalámigyárban egy órás sztrájk — ennyi történt összesen — , egész Magyarország megdöbbent. Ennyire szokatlan, hogy valahol a közelben munkástiltakozás legyen.

Tehát illuzórikus tartós pozitív következményekre számítanunk?

Annak ellenére, hogy tartozunk vele a munkásoknak, hogy támogatjuk őket egy ilyen helyzetben, nyilvánvalóan nem gondolhatjuk, hogy ezek a mozgalmak komoly változásokhoz vezethetnek a posztindusztriális társadalomban. A boszniai megmozdulásoknak voltak inventív, újító oldalai, el is értek részsikereket, de evvel be is fejeződtek. Ez is mutatja azt, hogy megváltozott minden. Ugye, egy régi nagy sztrájkmozgalom, tüntetéshullám, gyárfoglalás általában ahhoz vezetett a régi munkásmozgalomban, hogy szervezetek, hagyományok, intézmények jöttek létre. Ma nem nagyon lehetséges az ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy az általános atomizáltság következtében a mozgalmak gyorsan keletkeznek, és aztán hamar megszűnnek, ami kétségkívül hátrány a siker szempontjából, mert nincs intézményes memóriájuk, tehát nem tudnak tanulni a múltból, nincsenek precedenseik, dokumentumaik, közös nyelvük, holott ez mind fontos bármilyen politikai mozgalom sikeréhez.

Az utóbbi hónapokban különböző társadalmi csoportok tiltakoztak tömegesen Macedóniában: prekáriusok, munkanélküliek, diákok, nyugdíjasok, és egységesen lépett föl a macedón és az albán lakosság. Mi a véleményed a macedón megmozdulásokról?

Ez nagyon fontos teszt. Amennyiben a jelenlegi kormánynak és híveinek, illetve az albán nacionalistáknak mégis sikerül szétverni ezt a harcban létrejött egységet, akkor persze kétségbe fogok esni, de legalább nem csak a soviniszták vannak ott a terepen – mint másutt. Az, hogy olyan területen, ahol súlyos etnikai problémák vannak, és mégis kialakul interetnikus szolidaritás osztályalapon, politikai alapon, emancipációs alapon, az kétségkívül ritkaság a régióban, és nagyon biztató.

Miért?

Az etnikai problémák, nemzeti széthúzás, faji ellentétek, felekezeti ellentétek mindig hozzájárultak a nép lefegyverzéséhez. Ez ősrégi eszköze az uralkodó osztályoknak, amelyek hajlandók hátrányokat és kockázatokat is vállalni ahhoz, hogy ez így legyen. Valóban nehezen tudjuk elképzelni a kelet-közép-európai országokban, hogy fehér munkások összefogjanak a romákkal, de amíg ez nem következik be, addig nem várható, hogy “az alsóbb néposztályok” – hogy hagyományos fogalmat használjak – bármiféle sikert érjhessenek el a társadalom megreformálásában és megváltoztatásában. Ez az egyik problémájuk az “új szociális mozgalmaknak” — amelyek nagyon helyesen védik a diszkriminált csoportokat: nőket, melegeket, romákat, bevándorlókat, feketéket —, ugyanakkor azonban a küzdelem fő vonalát mégiscsak áthelyezik az emancipációs célokról a szűkebb értelemben vett emberi jogi célokra. Ráadásul a rasszizmus által megfertőzött többségeknek az a benyomásuk támad, hogy a baloldal számukra ellenszenves kisebbségeket véd, és nekik nem kínál semmit. Ez fatális. Ez végzetes. Evvel a nehézséggel küzd az egész európai baloldal. Az olyan viszonylag jobboldali országban, mint Magyarország, a baloldal nem is nevezetes másról. Ha megkérdezel egy politikailag nem különösebben iskolázott embert, hogy szerinte mi jellemző a baloldalra, akkor azt fogja mondani, hogy védik a nőket, a melegeket, a romákat, a hajléktalanokat, a drogosokat meg a bevándorlókat – s ezt különféle néprétegek, mint tudjuk, különféle okokból ellenzik. Senkinek se jut eszébe sajnos, hogy a magyarországi baloldalnak köze lehetne a fehér, pláne vidéki munkásokhoz és munkanélküliekhez. Nehéz pozíció az “új szociális mozgalmak” számára, hogy beleszorulnak ebbe a kisebbségi attitűdbe és a reménytelen ügyekbe, amelyekre Magyarországon ráadásul a gyűlölt “liberális” címkét ragasztják, ami persze merő félreértés. Vagy félremagyarázás.

Mi ennek az oka?

Nem az ő választásuk. Így alakultak a dolgok, egyrészt amiatt, hogy a munkásosztálynak a vállalatoknál megmaradt része nagyon kicsiny. Ez lényegében ma konzervatív csoport, amely próbálja védeni a munkahelyét és a pillanatnyi relatív előnyét, hiszen látja, hogy állnak sorba milliók, hogy megszerezhessék ezeket az állásokat. A munkanélküliség mindig nagy biztosítéka volt a kapitalizmusnak, de soha ilyen gigantikus méretekben, mint ma, ezért nagyon ritka, hogy tőkés vállalatok alkalmazottai és az állami alkalmazottak képesek legyenek a prekáriusok, a mélyszegények, a diszkriminált kisebbségek oldalára állni s velük egységben cselekedni. Előfordul, de ritka. Szerintem ez az egyik legfontosabb kérdés. Ezt vagy meghaladjuk, vagy megmaradunk ilyen marginálisoknak, mint amilyenek vagyunk.

Hogyan történt a baloldalnak ez a bezárkózása?

Ez hosszú történet. Úgy is mondhatjuk, hogy 1914. augusztus 1-jén kezdődött, amikor a szociáldemokrata pártok megszavazták a hadüzeneteket, hadihiteleket és hadikölcsönöket – föladták a munkásmozgalom legfontosabb hagyományát, és a nacionalizmusok oldalára áltak. A következő válság a sztálinizmus volt, amely egyébként szintén nacionalista álláspontra helyezkedett. Nacionalista volt a „szocializmus egy országban” nevezetű sztálini elmélet (ezt már akkor jól látta Trockij és számos független marxista), meg a Szovjetunió imperialista politikája is: az orosz nagyhatalmi törekvéseknek rendelték alá a Kommunista Internacionálét, amelyet 1943-ban formálisan is megszüntettek. (Vö. Jugoszlávia kizárásával, Csehszlovákia megszállásával, és így tovább.) A harmadik nagy válság pedig a szociáldemokrácia öngyilkossága volt a neoliberális korszakban, amikor teljesen föladta a múltját, és a legkorlátoltabb polgári osztálypolitika álláspontjára helyezkedett. Az a régi osztályalapú baloldal, amelyet valamikor a szocialista és a kommunista pártok képviseltek – nem állítom, hogy jól, de valahogy mégis – egész egyszerűen szétesett. A munkásosztálynak már nem volt módja megújítani ezeket a szervezeteket, szakszervezeteket, szociáldemokrata és kommunista pártmozgalmakat, mert politikai szubjektumként megszűnt.

És ez hogyan hat ki a munkásság helyzetére?

A csak rendszertelenül dolgozó, kisüzemekbe kiszorult, egyre inkább csak szolgáltatásokban dolgozó munkás nem ugyanaz, mint a régi nagyüzemi munkás. Épp annyira kizsákmányolt, viszont a politikai, szociális, stratégiai helyzete alapvetően megváltozott. A hatvanas-hetvenes évekig nem volt olyan politika, amely figyelmen kívül hagyhatta volna, hogy a Fiat művekben, a Renault művekben, a Csepel művekben mi történik. A klasszikus ipari korszaknak ezek az óriási üzemei egyben erődítményei voltak a proletariátusnak. Ennek vége, és lényegében ami baloldalként fönnmarad, az az új baloldal örököse, amely – Olaszországot kivéve, ahol volt újbaloldali munkásság – mindig értelmiségi mozgalom volt. Középosztályi és értelmiségi csoportok voltak ezek. A klasszikus baloldal örökösei alig láthatók.

Mondtad, hogy a munkásosztály mint politikai szubjektum megszűnt létezni. Ez mit jelent a mai baloldal számára?

A kizákmányoltak soha sem jelentettek egy egységes csoportot. Tegyük föl a vita kedvéért, hogy a közvetlen forradalmi szubjektum az ipari proletariátus vagy a diákság. Akkor meg kell tudnia mondani a politikai elméletnek, hogy miért érdemes másoknak ehhez csatlakozni, mi az, ami a diákmozgalmakban vagy hasonlókban túlmutat a konkrét követeléseken. Mi az a közös emancipatórikus célzat, emancipációs érdek, amiért a fővárosi diákok mozgalmaihoz falusi öregasszonyoknak is érdemes csatlakozniuk. Erre válaszolni kell tudni. Akár meghallják ezt a választ, akár nem. Mi az emancipatórikus érdeke jelen pillanatban a népnek? Az, hogy leépítsék a represszív állami bürokráciát, vagy az, hogy megerősítsék a jóléti állam intézményeit, ami a bürokrácia növekedését jelenti? Ezt el kell dönteni. Természetesen egyszerűsítek a rövidség kedvéért, de hát ez autentikus dilemma. Mit mondunk a falusi öregasszonyoknak, a munkanélküli proletároknak, az egyetemekre be nem került munkásgyerekeknek – mert látjuk, hogy csak a középosztály gyerekei kerülnek be a főiskolákra és egyetemekre –, mit mondunk, miért jó nekik, ha együttéreznek vagy egyetértenek velünk, siker esetén mi lesz a pozitív következménye ennek rájuk nézve. Végül is miért kérek én valakitől lelkesedést, időt, önfeláldozást és kockázatot – minél szegényebb valaki, annál nagyobb kockázatot vállal –, ha nem tudok válaszolni arra, hogy neki mint a saját környezetében körülnéző elégedetlen honpolgárnak miért kellene baloldali mozgalomhoz csatlakoznia. Mire jó ez neki?

Miért fontos az elmélet?

Az említett kérdésekre ugyan meg lehet találni a válaszokat, de eléggé elszigeteltek a baloldali csoportok ahhoz, hogy ne keressék lázasan. Ebbe nem szabad beletörődni, és ezért fontos az elmélet. Ha intuitívan ránézünk: miben különbözik a baloldal a jobboldaltól, ezer egyéb dolog mellett? Hát abban, hogy a baloldalnak van elmélete. A jobboldal, amely a status quo-t védi, vagy nemesebben megfogalmazva, a tradíciót, nincs szüksége elméletre, hiszen nem akarja a társadalmat alapvetően, mélyen megváltoztatni. De az olyan mozgalomnak, amely a struktúrájánál fogva új dolgokat akar kitalálni, meg akarja változtatni a világot, új életformát kíván konstruálni, annak elméletre van szüksége.
A baloldalt az elutasítás és az invenció kettőssége kell hogy jellemezze. Különben nem tud mit mondani másoknak. Mert az, hogy gyűlöljük ezt a csúf világot, egy idő után öncélúvá válik, és akkor már nem is helyes. Mert az nem tölthet ki egy életet, hogy az embernek rossz véleménye van a társadalomról, amelyben él. Ez a vélemény ugyan jogos, de nem megfelelő lelkiállapot ahhoz, hogy valaki másokon segíteni tudjon. Ezek komor idők, a bajok nagyon nagyok, és az embertársainknak segítségre volna szükségük. Ezért instrumentális-stratégiai okokból is fontosnak tartom, hogy a teoretikus diskurzus a baloldalon maradjon erős. Olyan föladatok állnak előttünk, amelyek szerintem nem indokolják a pragmatizmust.
Tudom, hogy itt is, Szerbiában, különféle baloldali csoportok próbálnak akcióegységet teremteni. Ez egyrészt kívánatos, mert erőre szükség van, de semmire sincs nagyobb szükség, mint következetességre és tisztaságra. Azt nem éri meg soha föladni.
Ha nem arra készülünk, hogy “átvegyük a hatalmat”, és kormányozzuk a polgári társadalmat, hanem arra, hogy valóban változtassunk a viszonyokon, akkor mindennél fontosabb, hogy tisztán lássuk a helyzetet és a céljainkat, és ez egyáltalán nem könnyű.

Szerinted vannak ma olyan látható baloldali erők, amelyek megfelelnek ezeknek a követelmények? Mondjuk a Sziriza, a Podemos, vagy a szlovén IDS?

Persze! Nekem egy csomó csoportról és személyről nincs rossz véleményem. Bármilyen szerények is a Sziriza céljai – mert a maguk konkrétságában szerényebbek, mint a görög szociáldemokratákéi voltak a hetvenes években –, nem hazudtak az embereknek. Világosan megmondták, hogy amit most mi akarunk, az nem szocializmus, hanem megpróbáljuk a legrosszabbtól megmenteni a görög nép többségét, s mivel nem vagyunk erősek, ezért egy kis nyomásgyakorlással, zsarolással, taktikával megpróbáljuk a Nyugatot rákényszeríteni, hogy mégse fojtsa belénk a szuszt. Megmondták, hogy korlátozott céljaik vannak, holott sokkal többet szeretnének, de ez pillanatnyilag nem lehetséges.
Továbbá, vannak ezek a kisebb eredmények, mint a madridi és a barcelonai helyi választás, amely mutatja, hogy ezek a mozgalmak milyen embereket választanak ki vezetőnek. Madridban egy viszonylag idős asszonyt, a 71 éves Manuela Carmenát, választották meg. Még csak a mozgalmak szokásos fiatalságkultusza sem számított: olyasvalakit, aki nem olyan egészséges, nem olyan szép, nem annyira vonzó, mint a húszévesek, de a morális tulajdonságai lelkesítők. Ebben van egy nagyon komoly dolog, hogy nem csak azok vezethetnek, akik erősek, energikusak, szépek, szexuálisan vonzók, hanem más embereknek is lehet szavuk, a nagymamánknak is. És olyan radikálisoknak, mint Barcelona új főpolgármestere, a házfoglaló, anarchokommunista Ada Colau.
A baloldal nagyon sokféle. Vannak szekták is, amelyekben szintén fellelhetők erények. Voltak forradalmi szekták, amelyek nehéz évtizedekben fönntartották a kontinuitást. Például itt Délkeket-Európában a kis anarhista csoportok a nyolcvanas években, amelyek elvesztették a jelentőségüket azóta, de ha nem lettek volna, akkor nem lett volna kontinuus ellenállási hagyomány. Másutt mondjuk az avantgárd művészet volt az, ami fönntartotta. Tehát én nem vélem teljesen reménytelennek a helyzetet.

Kiemelted a következetesség jelentőségét. A baloldal hagyományosan internacionális, mégis vannak óbaloldali csoportok, amelyek próbálnak nacionalista eszközöket használni. Ez mivel magyarázható?

A dolognak az egyik, ha úgy tetszik, legitim forrása az antiimperialista hagyomány, amely szembeszáll a hegemón, gazdag, katonailag és politikailag erős világhatalmak terjeszkedésével és diktátumával, ami ésszerű demokratikus törekvés. Ugyanakkor ez évszázadok óta probléma, tekintettel arra, hogy ahol a szocialista mozgalmaknak sikerük volt, ezeknek a mozgalmaknak mindig voltak erőteljes Nyugat-ellenes hangsúlyai. Különben nem nyertek volna. Nem véletlenül a perifériákon jöttek létre ezek a szocialista kísérletek.
Egyáltalán nem tagadható, hogy a hegemón Nyugat rendkívül erőszakosan lép fel a periféria-államokkal szemben, rájuk kényszeríti a politikáját, és saját érdekeit érvényesíti velük szemben. Ámde a baloldal uralkodó hagyománya internacionalista, és nem nacionalista. Nyilvánvaló, hogy az osztályszempont az elsődleges, két értelemben is: először is az egyenlőség szempontjából, másrészt a tőkének való alávetettség szempontjából a munkafolyamatban. Az a történelmi szubjektum, amely pillanatnyilag nem politikai szubjektum – a kizsákmányoltak, elnyomottak, elnyomorítottak és elidegenítettek érdekéért folytatott küzdelem – kétségtelenül nemzetközi természetű, hiszen ezek nemzetközi, sőt: egyetemes jelenségek. Az igazi problémák nemzetköziek – beleértve az etnikai problémákat is!
Az etnikai kisebbségeknek mint a kapitalizmus számára használhatatlan hulladéknak az embertelen kezelése nem “lokális” probléma. De 1848 óta én még olyan nacionalista mozgalmat nem láttam, amely szolidáris lett volna a kirekesztettekkel. A demokratikus nacionalisták az idegen elitek ellen (a gyarmatosítók, megszállók, nemzetelnyomók, vagy régebben a nemzetek fölötti birodalmak, pl. az Osztrák-Magyar Monarchia vagy a cári Oroszország ellen) küzdenek, de kétségkívül nem véletlen, hogy fölhasználhatók voltak a nemzetállami politikai elitek (azaz a nemzeti burzsoáziák) által. Ez kétségívül veszedelem, de nemcsak ez leselkedik a baloldalra. Természetesen az ellenkezője is veszedelem, amikor valaki a nacionalizmussal, rasszizmussal és etnicizmussal szembeni, bizonnyal jogos utálata folytán túl könnyen köt szövetségeket a liberálisokkal. A baloldalnak meg kell őriznie az autonómiáját teljesen függetlenül attól, hogy kinek milyen véleménye van a rajtunk kívüli erőkről.

A történelmi revizionizmusról is szeretnék veled beszélni. Nem tudom, hogy ismered-e a szerbiai fejleményeket…

Igen. Draža Mihajlović (a kollaboráns csetnikvezér) rehabilitálása. Éppen most jártam egy belgrádi kocsmában, ahol volt Tito-kép és egy Draža Mihajlović-kép…

Magyarországon mi a helyzet ezen a téren?

A lehető legsötétebb a helyzet Magyarországon, meg mindenütt Kelet-Európában. Magyarországon olyan mértékben teljes a rehabilitációja a náci Németországgal szövetséges magyar erőknek — a nyilasok kivételével –, hogy ezt befejezett rendszernek lehet tekinteni. Lényegében Magyarországon az uralkodó körökben az a kép alakul ki, hogy a második világháborúban való magyar részvétel indokolt volt mint kommunistaellenes keresztes hadjárat a Szovjetunióval szemben, és eszköz arra, hogy visszanyerjük a Trianonban elvesztett területeket. Most már az állam vezetői olyan messze elmennek mint legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök, aki a katonai diktatúrák előnyeiről és erényeiről zengett dicshimnuszt egy sajtóértekezleten ahol mellette állt Al-Sziszi tábornok, az egyiptomi katonai diktátor. Nemzetközi sajtóértekezleten mondta azt, hogy vannak idők, amikor a kemény katonaemberek tőlünk, nyápic civilektől átveszik a hatalmat, és bizony sokszor láttuk a magyar történelemben, hogy ez milyen hasznos volt. Romániában meg az ortodox egyház tiltakozik a Vasgárda törvényi elmarasztalása ellen. Ukrajnában a náci hóhért, Sztepan Banderát bálványozzák… Antonescu marsallnak és dr. Ante Pavelićnak is vannak tekintélyes hívei…Viszont önmagában ettől a problémától nem kell kétségbe esni, bármennyire dühítő és megalázó, mégsem lényeges. Mély meggyőződésem, hogy a politikai helyzet változásával ezek a dolgok egyszerűen kiégnek.

Magyarország vezetősége úgy döntött, hogy falat emel Szerbia és Magyarország határán, amellyel a menekültek átkelését szándékozza meggátolni. Milyen politikát folytat a Nyugat a migránsok iránt?

Ez sajnos rendkívül egyszerű kérdés. Kétségtelen hogy a Nyugatnak megvan a maga felelőssége a helyzet kialakulásában, mert ezek alapvetően még mindig a gyarmatosítás által okozta kérdések. Nem a mai nyugati gyerekek csinálták, az ükapjuk se. De azért bizonyos mértékben fönnáll a történelmi felelősség. Másrészt a kapitalizmus jelenlegi formája mind a nemzetgazdaságokon belül, mind a globális gazdaságban fölöslegessé teszi a munkáskezek többségét. Az, hogy ezek a szegény emberek elmenekülnek Szenegálból Franciaországba, nem avval jár hogy majd Franciaországban munkát kapnak, mert az a fehéreknek sincsen, túl kevés van, hanem avval, hogy a szociális rendszer eltartja őket is, mint a fehéreknek egy részét.
Az viszont, hogy a jelenlegi kvótákat nem lehet betartani, és hogy ez túl sok az európai államoknak, az egyik legundorítóbb dolog, amit az utóbbi időben hallottam. Magyarországon pár száz menekült kapott tartózkodási engedélyt. Még nincs ezer, és közben százezrekről beszél a kormány.

Mit kell tenni?

Nyilvánvaló, hogy ez megoldhatatlan helyzet, ami megint csak az élére állítja az alapkérdést. Ha azt mondom, hogy a jelenlegi rendszer az egyik legfontosabb kérdést jelenlegi állapotában nem tudja megoldani, akkor ezzel azt is mondtam, hogy más rendszerre van szükség. Szükség van erős nemzetközi baloldalra, amely újrakezdi az emancipáció munkáját, és eszébe jutnak az ilyen szavak, mint világbéke, népek közötti barátság, nemzetköziség, szolidaritás, nemzetek közötti egyenlőség. Lehet, hogy ezek elavult szavak, de attól még helyesek. Csak hát annyira cinikusak lettünk, hogy mosolygunk, amikor ilyen “naivságok” kerülnek szóba. Holott ehhez még csak nem is kell különösebben baloldalinak lenni, mert ez a világi humanizmus hétköznapi elképzelése.