Több világgazdasági jelenség és más tényezők együttes hatása vezetett oda, hogy a brit középosztály „beintsen” az elitnek, és a kilépéspártiak győzzenek a Brexitről szóló népszavazáson – véli Székely István. A politológus szerint új fejezethet nyithat Románia modernizációjának történetében, ha brit kiválás után létrejön a kétsebességes Európa. Interjúnk az EU-csúcs előtt készült.

Mi vezetett oda, hogy a kilépéspártiak győzzenek a brit népszavazáson?

Ahogyan a nyolcvanas években nemzetközi szinten a legfontosabb pozíció a kremlinológus volt, most – ha a sajtót nézzük – a „brexitológusok” ideje jött el. Én nem hajtok ilyen titulusra, csak meg akarom érteni, hogy mi is történik.

Az angliai népszavazás eredménye szerintem – a konjunkturális politikai okokon túl – több világgazdasági jelenséggel, és a középosztály helyzetének megroppanásával magyarázható. Ismert, hogy a kelet-európai rendszerváltások után lebomoltak a világpiac előtt álló korlátok, felgyorsult az egész világ, és a közlekedő edények elve alapján megindult egy fajta kiegyenlítődés. Persze, a statisztikák ennek ellentmondanak, a GDP-adatok ugyanis az Európai Unió tagállamainak folyamatos, számszerűsíthető gazdasági növekedését mutatják. A számok igazak, de azt kell megnézni, hogy ez a folyamatos GDP-növekedés hol csapódik le. Németország esetében például azt lájuk, hogy a munkavállaló fogyasztói kosara az elmúlt húsz évben nem javult számottevően. Akkor mi a magyarázata annak, hogy mégis egyre magasabb GDP-szinteket állítanak elő? Az, hogy úgy állították át a szabályozókat, hogy a profit a cégeknél, és a tulajdonosi rétegnél csapódjon le. A globalizáció korában csak az erős cégek maradnak talpon, a társadalmi egyenlőtlenségek pedig soha sem látott mértékig növekedtek.

A globális piacból következik, hogy például a német autópiac szereplői nem maradhatnak versenyképesek távol-kelettel, Dél-Amerikával szemben, ha mondjuk 32 eurós órabért fizetnek alkalmazottaiknak, ezért kihelyezik a járművek összeszerelését olyan országba, ahol csak 4 euró az órabér. Ezzel magyarázható, hogy a feldolgozóipar jelentős része elhagyta Európa nyugati országait. Hasonló jelenséggel szembesül az Egyesült Államok is.

1989 előtt ilyen típusú problémák nemigen voltak. Német cégek nem helyezhették ki termelésüket mondjuk Ukrajnába. De most már azt látjuk, hogy egy magyarországi bank először Kolozsváron keres angolul jól tudó fiatalokat a call centerébe, de végül Indiába költözteti ezt a szolgáltatást, mert ott még olcsóbban tud munkaerőt toborozni. Erre mondom, hogy a közlekedő edények elve alapján, ha valahol számottevő növekedés van, az valahol csökkenést is okoz. És ez a statisztikákban azért nem látszik, mert közben a makro mutatók szintjén folyamatos a bővülés.

A másik világgazdasági tendencia az óriáscégek helyzetbe hozása volt. Németországban például stratégiai döntés született arról, hogy helyzetbe kellett hozni néhány nagyvállalatot, amely maga után húzta az egész német ipart. Ugyanakkor az óriáscégeknek a világpiaci versenyképességük biztosításához le kell szorítaniuk a termelési költségeiket kiszervezéssel, illetve a profitot fejlesztésre kell koncentrálni, ez az összeg pedig a munkavállalók zsebéből hiányzik.

Van még egy tendencia: a technológiai-informatikai forradalom hihetetlen felgyorsulása. Épp a napokban jelent meg a hír, hogy hat európai teherautógyár járműveinek vezetését automatizálták, sofőrök nélkül jutottak el kamionjaik Rotterdamból az úti célig, ami megkérdőjelezi egy egész ágazat munkavállalóinak jövőjét. Egy másik friss hír szerint az egyik nagy kínai vállalat 60 ezer személyt bocsát el, és robottechnikát alkalmaz helyettük. Azt látjuk tehát, hogy az automatizálás, a robotipar emberek millióitól veszi, veheti el a munkát. A gépkocsi iparhoz hasonló outsourcing figyelhető meg a számítástechnikában: például a kolozsvári informatikusok 80-90 százaléka bérmunkát végez valamelyik nyugati cégnek. Ha valaki ezzel keres 2000 eurót, ez azt jelenti, hogy Nyugat-Európában valakinek nem adnak oda 6-8 ezret.

Márpedig a politikai stabilitást mindig a középosztály biztosítja. Ez a társadalmi réteg pedig elveszíti biztonságérzetét, ha azt tapasztalja, hogy a kelet-európai fogalmak szerint jól él ugyan, de rosszabbul, mint tavaly, vagy tavalyelőtt. A politikai helyzet akkor stabil, ha a középosztály tagjai azt mondhatják: „ebben a rendszerben megtalálom a számításomat”, ami évről-évre növekvő jólétet jelent. Az a rendszer, amely nem biztosítja ezt az életérzést, instabil. És amikor a középosztály elveszíti biztonságérzetét, beint az elitnek. Ez eredményezi a rendszerellenes mozgalmakat, mint amilyen a görög Sziriza vagy a spanyol Podemos, másrészt a nyugat-európai szélsőjobb- és szélsőbaloldali rendszerellenes pártokat. Az angol középosztály biztonságérzetének megrendülése vezetett a brexit-népszavazás eredményéhez is. Úgy gondolják, hogy ezzel visszanyerhetik az irányítást saját életük felett.

Az amerikai középosztály is beintett az elitnek, amikor elnökjelöltet faragott Donald Trumpból?

Igen, természetesen. Sőt, Sanders szavazóbázisának nagy része is ide sorolható. Az Amerikai Egyesült Államok felszámolta a feldolgozóiparát, a lakosság óriási hányadát Kína látja el olcsó termékkel. Az USA az elmúlt évtizedekben csak a pénzpiacra és a hadiiparra összpontosított. E két ágazat révén ugyanis messzemenően ellenőrizni tudja a globális folyamatokat.

A világgazdasági jelenségek mellett vannak-e más tényezők, amelyek a brexithez vezettek?

Igen, az irracionális tényezők, például a szuverenitás érzete, vagy a nacionalizmus kérdése. Fontos a „gloire” fogalma, amit Franciaország kapcsán fogalmazott meg a politikatudomány. A „gloire” a nagy nemzetek vágyakozása elvesztett dicsőségük után, „szomorkás nosztalgiázás az egykori, letűnt nagyságunkról”. Ez a fogalom magyar nyelvterületen is meghatározó: mindent a Trianon előtti világhoz, az ezeréves birodalomhoz mérünk. De ugyanígy van ez Franciaországban is, ahol például a XX században De Gaulle-i politika kapcsán vált fontossá a jelenség. Anglia pedig az egyik vesztese volt a második világháborúnak. Ott ült ugyan a győztesek oldalán, de amerikai kezdeményezésre elfogadta az ENSZ alapokmányát, aminek egyik meghatározó pontja szerint minden országnak joga van a függetlenséghez és a szuverenitáshoz. Az alapokmány elfogadásával az angol gyarmatbirodalom maradéka is kártyavárként omlott össze, helyébe az amerikai tőke vonult be, felelősségvállalás nélkül.  A valamikor 66 országot uraló Nagy-Britannia lakói, főleg az idősebb generáció tagjai most azt látják, hogy őket Brüsszelből irányítják, egy volt luxembourgi miniszterelnökkel az élen. Az érzelmi viszonyulással – amelyről egyesek azt mondják, hogy nacionalista, irracionális érzület – számolni kell. Számolni kell azzal, hogy a nemzeti érzés, az egykori nagyság utáni sóvárgás politikai opciókat befolyásoló tényező. Nem lehet azzal lesepreni az asztalról, hogy ezek irracionális dolgok, nem erről szól a 21 század. Ha ezek alapján emberek döntenek különböző kérdésekben, akkor igenis figyelembe kell venni ezeket, és nem lehet őket valami avítt dologként zárójelbe tenni.

És az emberi butaság mint irracionális tényező nem számított a brexitnél?

Az emberi butaság adott, egy demokrata számol ezzel. Igen, a kevésbé tájékozott emberek is szavazhatnak, a politikusok felelőssége ellátni őket információval. Nem fair butának nézni a brit szavazókat.

A Nagy-Britannia azért eddig is „kilógott a képből”, ha az Európai Uniót nézzük. Mi ennek az oka?

Több eleme is van szerintem a britek „másságának”, az EU-hoz való felemás viszonyulásuknak. Az egyik a mezőgazdasági szubvenció kérdése. Az Európai Unió költségvetésének kétharmadát korábban mezőgazdasági szubvenciókra fordították, mert biztosítani kellett a falun élő embereknek is egy elégségesnek mondható életszínvonalat. Ez az EU költségvetésében jelenleg is körülbelül 50 százalék. Ebből a tételből Anglia az éghajlati viszonyai miatt csak kismértékben részesül. Így a britek most azt látják, hogy befizetéseiknek meghatározó része mezőgazdasági szubvencióra megy, aminek ők nem olyan mértékben haszonélvezőik, mint a dél-európai országok, Franciaország, vagy akár Németország. Így megfogalmazódott bennünk az, hogy „az EU rengeteg pénzbe kerül, az összeget pedig butaságra költik”.

Anglia ugyanakkor nagyon nehezen integrálódott az Európai Unióba: a franciák például két alkalommal vétózták meg a csatlakozási kérelmüket. Ennek két oka volt. Egyrészt az a vélemény, hogy Anglia még mindig kitüntetett viszonyt ápol volt gyarmatbirodalmával, ami oly mértékben jelent egy Európán kívüli súlypontot, hogy az már az ország európai létét kérdőjelezi meg. Másrészt Anglia integrációját nehezítette az Egyesült Államokkal meglévő szoros kapcsolat. Az Európai Unió mindig attól tartott, hogy Anglián keresztül az amerikai befolyás és önérdek nagymértékben érvényesül.

Van még egy harmadik elem, amiben különbözik Anglia a többi tagállamtól: ez a gazdaságának szabadságfoka, amely inkább az Egyesült Államokéhoz hasonló. Ebből az is következik, hogy a szociális ellátórendszere távolról sem annyira fejlett, az állam lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodik. A gazdaság nagyobb szabadságfoka ugyanakkor azt is jelenti, hogy többet hagyok azoknál, akik azt megtermelik.

Szinte az összes nagy brit tömeglap a kilépés mellett állt ki. Ez mennyire befolyásolta a népszavazást?

A média felelőssége megkérdőjelezhetetlen a népszavazás eredményének alakulásában. De ne feledjük, hogy a sajtó a hírérték alapelvén működik. Annak nincs hírértéke, hogy Angliában sok százezer vendégmunkás adót, társadalombiztosítást fizet, elvégzi munkáját, többnyire olyat, amit egy angol nem vállal, és profitot termel egy angol tulajdonosnak. Hírértéke annak van, ha egy vendégmunkás az angol szociális ellátórendszerben potyautas. És ezt írták húsz éven keresztül a brit bulvárlapok. Egy ilyen sajtó párosul a gyáva politikussal, aki nem meri elmondani, hogy 100 lengyelből 99 teszi a dolgát, nem meri elmondani, mert nem fogják megválasztani…. Egyébként az egész európai politikai kultúra elcsúszott a populizmus irányába. Nagyon sokféle populizmus van. Úgy foglalnám ezeket össze, hogy a populizmus az a politikai ideológia, ami abból indul ki, hogy a nagy igazságok birtokosa az egyszerű nép, és a politikusnak csak annyi feladata van, hogy transzmissziós szíjként ezeket a véleményeket becsatornázza a nagypolitikába. Ebből lett a brexit, Brüsszel megkérdőjelezése Nagy-Britanniában.

Mi az Európai Unió felelőssége ebben a történetben?

A kelet-európai rendszerváltások idején, 1990-ben egy komoly dilemma előtt állt Európa: mélyíti az integrációt vagy új tagállamokkal bővül? Történelmi szerencséje az egész posztkommunista Közép-Kelet Európának, hogy a Szovjetunió összeomlott, Oroszország magával volt elfoglalva, és ez esélyt adott arra, hogy a megszűnő KGST, Varsói Szerződés helyére először a NATO, majd utána az Európai Unió lépjen. Kelet-Európa érdeke egyértelmű volt: be kell kerülnie az Európai Unióba, mert aki a kerítésen kívül marad, azt előbb-utóbb elviszi az orosz medve. Ezért szerintem a kelet-európai tagállamok nem is kívánkoznak ki az EU-ból. Amúgy is mindig a gazdagabb régiók akarnak kiválni egy-egy konstrukcióból, Kelet-Európa pedig nettó haszonélvezője az uniónak.  Erdélynek van elege abból, hogy Észak-Moldvában az ő adójából aszfaltozzák az utakat, Észak-Olaszországnak van elege abból, hogy a római alvó köztisztviselőt és az éneklő nápolyit eltartsa. A szegény Kelet-Európa miért szakadna a nyugattól, ha a csatlakozás folyamatos nyertese, miközben a kertek alatt ólálkodik Oroszország?

Tehát 1990 után nem az integráció elmélyítése, hanem az EU bővítése irányába léptek. Ezáltal azonban olyan országok kerültek a klubba, amelyek egyszerűen kikezdték az uniós alapokat. Az EU-ban addig nagyjából azonos fejlettségű, azonos társadalmi struktúrájú országok fogtak össze. Ez a szövetség kiegészült Kelet-Európával, ami automatikusan beindított egy nyugati irányú munkaerő-áramlást, lásd a lengyel villanyszerelő esetét. Ha pedig ehhez a sokmilliós munkavállalói tömeghez hozzáadjuk a rendszerszintű problémákat, akkor megértjük, hogy miért bizonytalanodott el a nyugat-európai középosztály. A nyugat-európai munkavállaló most azt tapasztalja, hogy ha nem is szervezték ki az ő munkáját ki tudja melyik országba, vagy nem alkalmaztak helyette robotot, jött a lengyel villanyszerelő. Ezért egyszerűen haragszik arra az elitre, párttól függetlenül, amely őt ebbe a helyzetbe hozta. Saját magán kívül keresi az okokat. A klasszikus bűnbakkeresés története: a szabadpiaci Anglia a brüsszeli agyonszabályozást okolja, a munkavállalója megtalálja a lengyel villanyszerelőben a saját munkapiaci problémáinak magyarázatát. Ez az évek során felgyűlt, és ebből lett aztán, ami lett.

Mi lesz most az Európai Unióval?

Földindulás azért nem várható Nagy-Britannia kiválása után. Vannak modellek London és Brüsszel további együttműködésére. Ott van Svájc vagy Norvégia példája, egyik sem részese az európai döntéshozási folyamatnak, de hozzáfér az egységes piac minden egyes szegmenséhez, cserében hozzájárul az unió költségvetéséhez. A kérdés az, hogy mennyit fizetnek majd a britek ezért. Lehet, hogy az EU központi költségvetésébe jelenleg befizetett összeg meghatározó részét továbbra is be kell fizetnie az európai egységes gazdasági térhez való hozzáférésért.

Elképzelhető, hogy végül mégsem lépnek ki a britek?

Nem hinném. Ha a választók 52 százaléka azt mondta, hogy ki kell lépni, akkor egy demokratikus ország elitje ezt tudomásul veszi, és megpróbálja úgy megoldani a feladatot, hogy abból nagyobb baj ne legyen. Nagy-Britanniának és az EU-nak sok száz kapcsolódási pontja van. Ezeket kell végigtárgyalnia úgy, hogy az jó legyen az angol gazdaságnak, jó legyen az elöregedő angol társadalomnak, jó legyen a londoni Citynek, ugyanakkor az EU-nak is meg kell találnia számítását. A kilépés azt jelenti, hogy Anglia távozik az EU döntéshozó struktúrájából, illetve nem fizet be többé a közös költségvetésbe, de fizet a közös piachoz való hozzáférésért. Az igazi kérdés számomra az, hogy ha az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusából távoznak az angolok, akkor ki fogja ellensúlyozni a németeket. Szerintem senki, eddig sem nagyon sikerült … tessék elkezdeni németül tanulni.

Milyen évek következnek most Románia számára?

Ami nagy kérdés a brexit után, és ami kisebbségi magyarként is érdekes lehet, az a kétsebességes Európa elképzelése. Ez számomra szimpatikus konstrukció. Tavaly volt egy közös nyilatkozata a francia és a német külügyminiszternek, amit egy angliai lapban tettek közzé. Azt mondták: el kell indulni a föderális Európa irányába. A játékszabályok szerintük annyira fellazultak az új tagállamok felvételével, hogy már lassacskán nem képviselik azokat az eszméket, amit az EU alapítói elképzeltek. A görög válság ugyanakkor világosan megmutatta, hogy nagyjából csak azonos gazdasági teljesítményű országok tudnak előrelépni az integráció terén. Ezért azt javasolták: az EU menjen előre azokkal az országokkal, amelyekkel lehet, első körben Németország, Franciaország, Ausztria, és a Benelux államok jöhetnek számításba. A volt kommunista országok egyikének sincs esélye ebbe a körbe bekerülni.

Az elképzelés Románia számára azért fontos, mert ahogy az elmúlt kétszáz évben bármikor, úgy ma is az egész Kelet-Európában a legfontosabb kérdése a modernizáció. Az, hogy miként tudjuk magunkat jobbá, hatékonyabbá tenni, hogyan tudjuk magunkat megszervezni. A régió országai ehhez mindig is külső, nyugati mintát vettek alapul. A magyar reformkorban sem Oroszország volt a minta, hanem Franciaország, Batsányi szavaival élve „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”. A romániai modernizációs hullámok mögött mindig is a külső elvárásoknak való megfelelés állt. Az országot geopolitikai érdekek miatt vették fel az EU-ba, nem azért, mert olyanná vált, mint a nyugati minta, és az is látszik, hogy amióta házon belül van, a reformok akadoznak. Ezért az gondolom, hogy ha a kétsebességes Európában lesz egy olyan mag, amely az integráció kapcsán tényleg megvalósítja az európai álmot, akkor az olyan külső kihívást jelent majd a térség, és egyben Románia számára, amely újabb fejezetet nyithat a modernizáció történetében. Persze, ez hosszabb folyamat eredménye lehet, de történelmi távlatok szempontjából ez rövid idő: a kétsebességes Európa létrehozása jelenthet majd egy olyan modellt, amihez való felzárkózás új modernizációs programként hirdethető meg az egész Kelet-Európában.