A hallgatás spirálja

Az általános alapszabály az, hogy a telekkönyv a „rosszhiszemű” szerzőt nem oltalmazza. A joggyakorlat régóta jogelvként tiszteli, hogy a telekkönyvi jogszerzés mindenkor csak jóhiszeműen történhet.

Nézzük meg, mi a célja az egész telekkönyvi intézménynek? A legfontosabb vagyonjogi tárgyak, az ingatlanok jogviszonyainak biztos, könnyű, likvid, precíz nyilvántartása és kezelése. Erre szánt eszköz a telekkönyv.[1] A tulajdonos az, aki ott annak van írva; jelzálogos hitelező szintúgy, stb. Hogy a telekkönyvbe más legyen írva, mint ami jogilag igaz és irányadó, azt mindenképp kerülni kell, hiszen máskülönben az egész intézmény célját téveszti.

A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésében megtartandó. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő, a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a premontrei rend Félix-fürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.

A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le. Ugyanakkor hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik,[2][1] és egyenként vizsgálják meg.[3]

A második bécsi döntés után (...) mivel a nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményeit alkalmazta.[4]

A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot.[5]

Az egyházi iskolák államosítása idején hozott, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend váradszentmártoni barokk műemlék-kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el telekkönyvi rektifikációval (törléssel) az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a munkakutyákat.

Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz, ahhoz hogy a „premontrei rend”-ből, rektifikációval „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis 1130-ban, amikor a premontreieket az akkori magyar király, II. István a Laon melletti Prémontréből Váradszentmártonba hívta, román állam még nem létezett, így semmiképpen sem lehetett tulajdonos. Románia mint ország hivatalosan1878-ban jött létre.

A premontreiek vagyonával ellentétben a párhuzamosan zajló sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és érdekében létrejött széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a premontrei visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletek a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Sajátos mozzanat, hogy a vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. Az pedig, hogy 2012. október 17-én a rend jogi képviselőjét a nyílt utcán bántalmazták, nemcsak a kisebbségi képviseleti szerveket nem hatotta meg. Egyedül Tőkés László emelte fel szavát az Európai Parlamentben, senki más nem érezte érintettnek magát; jelzi ez, mennyire hiányzik kisebbségi világunkban a szolidaritás. A hallgatás spirálja most az egyházi vagyonok ügyében is mélyül: sem a magyar országgyűlésben, sem a vatikáni sajtóban, sem a diszkriminációs jelenségeket figyelő intézmények és szervezetek, sem a társegyházak ökomenikus közösségeiben nem hangzott el együttérző, a közös cselekvés fontosságára ébresztő hang!

Egyetlen uniós (vagy más európai) alapokmány sem tiltja, hogy Romániában magyar jogi képviselője legyen egy egyházi szervezet ügyeinek. Ám számos európai alapokmány, nemzetközi konvenció és ajánlás tiltja a gyűlöletbeszédet, a hátrányos megkülönböztetést, a jogfosztást, s nehezményezi az ezekkel szembeni nemzeti jogi szankciók hiányát. Ugyanakkor nem csupán a sértő szavak hatását félelmetesnek minősítő érzékenységről van szó. Nemcsak a közösségeinket, hívek gyülekezetét és egyházak misszióját elvitató, őket nincstelenségbe taszító állampolitikai gesztusokról. Hanem értő szóról, szolidaritásról, a jog érvényesítéséről, visszaperlésről, a közérzet méltóságáról Nagyváradon is, Bukarestben, Rómában vagy Budapesten is.

Ha a Mikó Kollégium folyamatos sajtótéma magyar oldalon, miért nem az a nagyváradi premontreieké? Mért nem lehet annyi együttérzés és közbuzgalom megnyilvánulására számítani e téren is, vatikáni, külügyi, egyházi, magyar, nemzetközi érdekvédelemre joggal építeni, mint az szükséges lenne a premontrei rend jelen helyzetében?

Az egyházi szervezet és a politikai rendszer román mintázata aligha tér el az intézményi és kulturális konvencióktól, a nagyváradi politikai erők sem különböznek sokban. Haszonleső érdekkörök hasonlóképpen mindenütt léteznek. Az eltékozolt egyházi (éppenséggel a premontrei rend, a helyi magyar kisebbség) tulajdona simán átkerülhet állami, önkormányzati, magán-, titkosszolgálati és kisvállalkozási gondozásba, bármilyen jogi, korrupciós vagy történeti (szocialista államosítási) aggály merülne is fel. Miért lehetséges ez? Úgy tűnik, hogy a katolikus értelemben vett „közjó” jelen esetben egy vallási kisebbséget érintő szabadságkorlátozást, pénzforrások vagy ingatlanértékek hűtlen kezelését megvalósító polgári ügyletet, nemzetpolitikai harcmezőt, legitim nyerészkedést jelenthet. Sajátos értelmezése a Ferenc pápa meghirdette „szegények egyházá”-nak.

A premontrei rend ügyén keresztül jól megfigyelhető, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. 1940-ben a rendnek Félix-fürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek stb. Váradszentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora stb. A tét nagy, és persze van „igénylő” is. Félix-fürdőt 2000-ben a Florin Serac volt bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg.[6] A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm SA ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon e sorok írója 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyert a rendnek 349 nm-nyi területet Félix-fürdőn, vagyis ez azt jelenti, hogy ugyanazon a telekkönyvön van a premontreieknek 349 nm-nyi tulajdonuk – a többi viszont nem az övék a peres felek szerint, holott a premontrei rend volt a primus a váradszentmártoni telekkönyvben…

A kisebb befolyású csapattal szemben lehet pert nyerni, ám a Florin Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral számítógép sorsolja, a Legfelsőbb Bíróságon 7 ügyből 5-öt mégis ugyanaz a bíró tárgyalt e pertárgyban. Noha a polgári perrendtartás mindezt szabályozza, mégsem folyik ezen ügyekben megfelelő jogi eljárás.

Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik? Ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, amely ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státus-per, az is Ghibu ujjlenyomatát őrzi.

Nem mellékesen jegyzem meg: Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. (...) Pedig a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, amely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban foglalják azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyházellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata, következőleg ezek eszmei képviselete is.

Hogyan fér meg a pedagógus Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem érvényes sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális példaként, noha oly előszeretettel idézik egyes hangadók, s némán elhallgatnak, többségbe kerülnek a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a Genfi Konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértve írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol megsemmisítették a koncepciós politikai pereket. Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán még 25 évvel a rendszerváltás után is a morális elégtétel, a vagyoni kárpótlás jogosultjaira. Maga a tulajdonjogi per-történet most már (árnyaltságát és bonyodalmait tekintve egyértelműen) kezd Umberto Eco könyveire hasonlítani – ennyi azonban nem elegendő „elégtétel” az érintett Rend, a katolikus egyház és a hívők közösségének jogfosztottságát, tulajdonfosztását és a nyílt jogsérelmek elfogadását tekintve.