Hamis jogcím

Az anomáliák egyike (bár nem magában áll, sőt rögvest magába is foglalja részben a másik anomáliát), jellegzetesen demagóg érvelés tárgyaként az volt, hogy a rendszerváltó választások a Nép véleményét, mint a szavazópolgárok összességének véleményét fejezik ki, vagyis a Nemzet, a történelmi közösség (más főhatalom által elvitathatatlan) érdekeinek kifejezését vagy közvetítését. Igen ám – mondja egy hasonló helyzetre Lippmann –, de a modern demokrácia döntő problémája abból a tényből fakad, hogy ez a feltételezés hamis. A szavazópolgárokra nem lehet úgy támaszkodni, mint akik a Népet képviselik. A választások idején nem A NÉP szavaz, s főként nem értelmezhető maga a szavazás úgy, mint az egész közösség életbevágó érdekeinek adekvát kifejeződése. Az Egyesült Államok 1787-es alkotmányát körülbelül negyven fő írta alá kilenc állam nevében, s az alkotmány elrendeltetett az Államok összes népe számára; holott nem szavaztak a rabszolgák, a nők, s csakis a kívánatosnak minősített vagyoni és egyéb körülmények korlátozásainak megfelelők voksolhattak: a közel négymilliós választójogosult népességből ötszázezer fő. Többségi jóváhagyásról tehát szó sem lehetett, s mi több, az USÁ-ban még 1952-ben is csupán a népesség 40 %-a hagyta jóvá saját kormányát. A szavazópolgárok összekeverése a néppel tehát olyan hamis jogcím, amit akkor hívnak segítségül, amikor a népképviseleti gyűlés önérdekűen igazolja a végrehajtó hatalom birtoklását, s a demagóg politikusok pedig magánérdekűen igazolják a közéleti emberek megfélemedését. A nép egy töredéke szavazópolgárként a Nép hatalmával ruházza föl magát – s ebbe a keretbe foglaltatik az a csel is, mely szerint az egész közösség érdekei nem egyebek, mint az adott pillanatban a közösséget alkotó tagok érdekeinek összege. Ez a láthatatlan, nem létező közösség ad racionális alapot, legitimitást a kormányzatnak. S ez a „virtuális reprezentáció” olyan doktrína része, sőt alapja lett, amelynek az a feladata, hogy elfogadtassa, elhitesse: mivel a Nép, mint kollektív jogi személy az igazi tulajdonosa a legfelsőbb hatalomnak, mint szavazópolgárok összessége arra is jogosult, hogy megválassza, kik képviseljék őt, kik képviseljék a közérdeket, kik jelenítsék meg a közjót. S ez így van a 18. század végi Anglia, Franciaország, Amerika kormányai esetében – hogyan is lehetne hát másképp minálunk?

Másképp? Miként másképp, s milyen előképek, mintázatok alapján? Kiket követve vagy elkerülve, megtisztelve vagy bírálattal illetve? Hiszen a politikai demokrácia a tömegtársadalmak szervezettségi szintjén igen új keletű jelenség. Az angolok 1922-ben jutottak el a 43 %-os reprezentációig, a franciák 1951-ben érték el az 51 %-ot, az északi demokráciák még a XIX. század végén is alig jutottak odáig, hogy a népesség 5 százaléka válasszon. Ehhez járul az is, hogy mivel az uralomviselő sorsa a választásoktól függ, a végrehajtó hatalom képviselője mindig gyengébb, mint a választott hatalomé. A modern demokratikus kormányok természetesen kiterjedten megformált, szervezeti kultúrával is régóta rendelkező nagy kormányok, mind személyi állományukat, mind terveik sokrétűségét, mind pedig intervenciós lehetőségeiket tekintve, de nagyságuk még nem jelenti azt, hogy erősek is, hiszen a puffadtság éppúgy lehet a gyengeség jele is, és lehet szerves képtelenség arra, hogy ellenálljanak a partikuláris érdekeknek, a hivatalnoki kar nyomásának, a lobbiknak stb. A legfőbb végrehajtói hivatalt választással kell betölteni, de ebből hiányzik az öröklés, a szokásjog, a rang és a kiválósági hierarchia hatása, vagyis a hatalom képviselőjének nincs olyan rangja és hűbérbirtoka, ami háttérként szolgálhatna ahhoz, hogy lelkiismeretére hallgasson, ne pedig rövidtávú érdekeikre. Mivel rövid ideig vannak a hatalomban, s ahhoz, hogy ott legyenek, manőverezniük és manipulálniuk kell a frakciók és érdekcsoportok között, politikájukat pedig úgy kell megvalósítaniuk, hogy az vonzó legyen a közvélemény csoportjai, hangadói előtt – ugyanakkor viszont nem lehetnek tekintettel a mindennapi élet realitásaira, s nem érdekük ismeretekkel bírni a valóságról, vagy netán tekintettel lenni arra...

Más, bár nem hanyagolható kérdés, hogy a küzdelem és elnyomás sémája, avagy ellenpontjaként a szerződés és a zsarnokság témaköre a XX. század végén szinte teljességgel meghatározó alapkérdésekké lettek Foucault elemző analógiái során. Börtön-könyvében, a pszichiátria vagy a háborús küzdelem mechanizmusainak filozófiai válaszkeresései kapcsán elmondható, hogy az erőszaknak nem föltétlenül maguk a politikusok tekintik részeként az elnyomás mechanizmusait. Kell ehhez a (civil) társadalom és uralkodó hatalom közötti egyezményes alku,[1] kell legyen az elnyomás mechanizmusainak kialakult rendszere és konvenciói, s mivel Clausewitz tételét megfordítva (mely szerint a hatalom a háború folytatása más eszközökkel) azt vallja: „a politika a háború folytatása más eszközökkel”, így hát ezzel együtt azt is kifejti (sok előadásból álló egyetemi sorozatában), hogy egyfelől az uralkodó erőszakhoz mindig egy „hatalomviszony szolgál, amelyet háborúban, háború által létesítettek, történelmileg meghatározott, adott pillanatban”, s ehhez szükséges, hogy mindezt „akkor nem az átruházás, szerződés, elidegenítés fogalmai szerint elemezzük, ne is a termelési viszonyokat megerősítő funkcionális elemek szerint, hanem először is és mindenekelőtt a harc, a szembenállás vagy a háború fogalmai alapján”; másfelől attól, hogy a hatalom a békét hirdette meg a háború ellenében, „még egyáltalán nem mond le a háború eszközeiről, és nem semlegesíti az egyensúlyvesztést, amely a háború utolsó csatájában jutott kifejezésre. A politikai hatalomnak e hipotézisben az volna a szerepe, hogy folyamatosan átírja e hatalomviszonyt egy csendes háború útján az intézményben, a gazdasági egyenlőtlenségekben, a nyelvben, sőt az emberek testében”; következőleg „a politika a háború folytatása más eszközökkel: vagyis a politika a háborúban megnyilvánuló erők egyensúlyát vesztett állapotának szankcionálása és meghosszabbítása. Ám e tétel megfordítása mást is akar mondani: tudniillik, hogy e ’civil békén’ belül a politikai küzdelmek, a hatalomért folyó hatalmi harcok, az erőviszonyok módosulásai, bizonyos szempontok hangsúlyozása, megfordítások stb. – mindez egy politikai rendszerben nem interpretálható csupán a háború folytatásaként. Hanem a háború epizódjaiként, szétforgácsolásaként, mozgásaként értelmezendő. Soha nem írnánk alá, hogy ez még mindig ugyanannak a háborúnak a története, ha már a béke és intézményei történetéről van szó”, de ettől ez még mindig ugyanaz. Sőt: „Ezzel pedig a következőt akarom mondani: a hatalom klasszikus jogi elméletében a hatalmat olyan jognak tekintették, amely birtokolható, mint általában a javak, adományozható és elvehető, teljességgel vagy részleteiben, egy jogi vagy jogalkotói aktus által, e pillanatban nem nagyon fontos, hogy átruházásról vagy szerződésről van-e szó. A hatalom konkrét, amelyet minden egyén birtokol, és teljességgel vagy részben átruház egy hatalom, politikai uralkodói hatalom megalkotásához. A politikai hatalom létrehozása tehát e sorozatban bonyolódik le, abban az elméleti összességben, amelyre utalok, egy jogi művelet modellje alapján, amely a szerződéses csere rendjéről való. Következésképpen ez nyilvánvaló analógia, amely ezen elméletekben mindvégig jelen van a hatalom és a javak, a hatalom és a természeti kincsek között”. Mivel pedig „a hatalom mindenesetre az elnyomás szerve, ez a mai szótárban a hatalomnak majdhogynem homéroszi jelzője. Akkor pedig a hatalom elemzése lényegileg először is nem az elnyomás mechanizmusainak elemzése legyen”.

Az elnyomás mechanizmusaihoz pedig hozzátartozik a képviselet uralása, az ellenbeszélők és szolgalelkűek egyensúlyban tartásának technikája is. Mert bár a szavazópolgárok választják a kormányzót, szenátort, helyi-középszintű vezetőt, nem „birtokolják” azt/őket, nincs tényleges joguk és eszközük arra, hogy irányítsák. A kormányzó pedig hivatalának tartozik kötelezettséggel és nem a választópolgároknak. Utóbbiaknak is csak az a feladata, hogy gondoskodjanak a hivatal betöltéséről, s nem az, hogy igazgassák a hivatalt betöltő személyt. A helyzet tehát alapvetően ellentmond annak a demokráciáról vallott népszerű felfogásnak, mely szerint a demokráciában a közéleti emberek a nép (vagyis a szavazópolgárok) szolgái. Ráadásul alapvető különbség van a végrehajtást gyakorló személy és a képviseletet gyakorló személy között, mert a végrehajtónak becsületbeli kötelessége, hogy úgy tekintsen magára, mint választói ügynökére, a képviselőtől ezt az ésszerűség és az általános közérdek korlátai között igenis elvárják, az erkölcsi értékrend részét képezi. Nem lehetne tehát államelnök vagy miniszter, aki megengedheti magának, hogy hivatalát valamely ügyfele, valamely érdekszövetség vagy pártja előmozdítására használja fel. Tetteiben szinte sosem lehetne úgy mutatkoznia, mint aki politikát játszik, hiszen az ő erénye elsődlegesen a közérdek iránti hűség, s végső esetben (akár képmutató tisztelettel) a közjónak kellene adóznia. A civilizált és főleg a modern állam rendjéhez és szabadság-elveihez szorosan hozzátartozik, hogy a szavazópolgárokat hatékonyan és intézményesen képviseljék – de a képviseletet (nevezzük mondjuk pártnak, ügyvivő testületnek, civil kezdeményezésnek, érdekkijárónak akár) a legrobosztusabb demokráciában sem szabad összekeverni a kormányzással, a közérdekű szerveződésmódok komplex kezelésének felelős technikájával.

Mindezek mellett[2] a nyugati társadalmak hagyománya szerint a civilizált kormányzás alapját az a feltételezés képezi, hogy a kormányzás és a képviselet funkciója egyensúlyban van, hogy ezek egymást ellenőrzik, korlátozzák, ellensúlyozzák, kiegészítik, tájékoztatják és ösztönzik. Az elmúlt fél évszázadban azonban e régi uralmi logika sérelmet szenvedett, a „két hatalom” egyensúlya súlyosan megbomlott. Életképtelenné tették, legyengítették és kizsigerelték a végrehajtó hatalmat, eldurvították a kormányzatit, és függővé varázsolták a tényleges képviseletit. Úgy is lehetne mondani: a köztársasági típusú uralkodói hatalom, lévén teljesen szekularizált, meglehetősen sokat veszített erkölcsi súlyából, mert megfosztották a benne rejlő magasztosság illúziójától.

Közismert, hogy az átmenetek és strukturális rendszerváltások első kétszáz éve mindig drámai. Az összetorlódott átmenet, amelyben a puha diktatúrából a parlamentáris autokráciába, a keleti hovátartozásból a nyugatiba, a termelő struktúrák felől a szolgáltatóiba, a biztonságosságból a bizonytalanságba, a nemzeti zárkózottságból a regionális nyitásba araszolunk át, még korántsem képes érvényesíteni azt a politikai filozófiát, amely a liberális életmód és társadalomfelfogás mellett a közjó érvényesítését célozza meg. Megtörtént minálunk már az, ami a francia forradalom szent céljaként a plebejusok és a polgárság vágyképeként megfogalmazódott: az uralkodó osztály megdöntése és kiszorítása árán végbemenő felszabadulás. A nyugati fejlődés másik alaptípusa viszont nem a véres thermidor, hanem az alkotmányos átfejlődés útja, amelyben már olyan törvények vezetnek olyan társadalmi erőket, amelyek és akik az egyenlőséggel szemben álló és igazságtalan folyamatokat, elveket, törekvéseket kell korlátozzák. Mint Diderot fogalmazta meg: „Légy óvatos azokkal, akik rendet akarnak teremteni; igazgatni annyit tesz, mint hatalmat szerezni mások felett és ezzel bajba sodorni őket...”.

E bajkeverés kollektív erővel való csökkentése, valamint a közjóra hivatkozó, s a maga uralmát doktrínákra építő új hatalom ellenőrzésének megoldása lenne a mindenkori kortárs társadalom feladata. A pártállami rendszer lényegi vonása volt, hogy a maga forradalmát tekintette az uralom alapjának, alkotó aktusnak, amely után már minden magától megoldódik (s ami mégsem, az kiiktatható). A poszt-szocialista kormányzat az internacionális keretet részint a térben tágította virtuálisan, részben nemzetivé szűkítette, mintha az új doktrína önálló szervezőerővé válhatott volna, de csakis ott, ahol a magunk kézenfekvő határai még megrajzolhatóak. Az ezt követő újabb, illiberális vagy despotizmusra hajazó doktrína már úgy tesz, mintha nem lenne semmi fontosabb, mint a többségi döntés támogatta közjó-doktrína. Az őutánuk következő majdani doktrínáról még korai lenne indulatos vagy reménykeltően bizalom-ittas jelzőkkel szólni – de a nyugati társadalmak is megpróbáltak vigyázni arra, hogy a közmegegyezés nevében fenntartsák a közérdeknek azt a látszatát, amely elfedte a társadalmakat valóságosan is megosztó vallási, erkölcsi, ideológiai, etnikai, uralmi, gazdasági és innovációs viszonyokat. Csakhogy a jelen században ez már lehetetlennek bizonyult, ez a körültekintő szabály, a komplexitás valódi elve immár nem működik. Csak addig működött, amíg az emberek nagy tömegei nem voltak olyan mélységesen elégedetlenek, mint amilyenek most, s nem voltak annyira sem tájékozottak, kommunikatívak, amilyenek most már akár lehetnek is. Olyan társadalomban volt csak fenntartható a közjó ideológiája, amely biztonságos, haladó, gazdagodó volt, és nem kellett szembenéznie a mai kihívásokkal.

A nyugati társadalmakban még mindig fennállnak azok az intézmények, amelyek a közjó filozófiájára épültek. De olyan köz használja már őket, amelyet nem tanítottak meg erre a filozófiára, s ezért többé már nem is ragaszkodik hozzá; továbbá mások lettek az életmód-minták, mások az erkölcsök, más az idő- és térszemlélet, mások a nemzetközi viszonyok, a mozgások, a civilizáció tartalmai. Minálunk ráadásul még ki sem alakultak igazán a közjó intézményei, vagy csak olyan formában, amelyek hamis politikai premisszákra épültek és így idejekorán érvénytelenekké váltak. Nemzedékek tanulták meg azt, hogy higgyenek egy szocialista közjó filozófiájában, egy magasabb életszínvonal felé való állandó haladásban, s nem is készülhettek föl arra, mit jelent a politikai szabadság megváltozott struktúrája közepette a külvilág elhúzódó-növekvő válságával együtt járó kudarcokat és az elszigetelődést átélni, elviselni, vagy a társadalmi normák változását bizalommal és egyúttal kételkedéssel elfogadni, az esélyekről egyezkedni a mozgásokat széttagolva látni, a hatásokat csőstül elszenvedni, az alkupozíciókat szüntelenül változtatni, a reményeket és eszményeket napra nap cserélni...

A korai, felhalmozó típusú kapitalista gazdaság és a modern piacgazdaság is küzd azzal a lehangoló felismeréssel, hogy minden filozófia valamilyen emberi szándék eszköze, következésképpen minden igazság énközpontú és egyéni érdekracionalitáson alapul. Vagyis nincs általánosan bevett ismérv arra, hogy mi az igaz és a hamis, mi a jó és a rossz azon kívül, amit a szavazók, a fogyasztók akarata szerint ilyesminek lehetne tartani, vagy feltételezhető a többségéről, hogy minek tartja az őt körülvevő jelenségeket. Egyre gyakoribb, hogy a deklaráltan vagy furfangosan zsarnoki kormány is képessé válik eredményesen képviselni azt, hogy a szabad társadalomban kellenek alkalmazkodási szándékok, kiegyezési kísérletek, személyes érdekeket korlátozó intézmények, „megszorító intézkedések”, de a „szabadság” puszta meghatározásában önhatalmúan is kivagyi hatalom sokkal szimplábban megoldja ezt: vagy nem foglalkozik saját definíciója hitelességével, vagy megtorolja a kételkedőkön, ha elvitatják, esetleg csupán ráhagyja a definíciók gyártóira, hogy küzdjenek meg a fogalmakkal, ő maga addig is a háttérben a mindenkori kormányzat konszenzusos-egyensúlyos rendszeréből a többség nevében/révén választott kisebbségként tolja az ügyeket, elvitathatatlan legitimitással, megmásíthatatlan udvarhűséggel. Ezenközben pedig a hajdan partnerként, demokratikusan indult kisebbségi liberálisok nemcsak átmosódtak a halkuló többségbe, de egyenesen deliberalizálódtak, fölszámolták önmagukat, elsimultak az ellenkezés vagy ellenzékiség minoritásai között, s lettek hangtalan hang, láthatatlan képzet vagy kollektív emlékezeti kontraszt a nemzeti demokrácia-történetben…

A már nem korai, hanem jelenkori (jelzős) kapitalizmusok állami univerzumai (liberális állam, ipari állam, gyarmatosító állam, jóléti állam, gondoskodó állam, szociális és válságkezelő, globalizált és kockázatviselő, vállalkozó és új tekintélyelvű stb. formációk) a kortárs világ olyan ideálképeit testesítik meg, melyekben már régen nincs szó búzamezőkről, patakpartról, játszóházról vagy nyelviskoláról, templomi kórusról vagy érdekegyeztetésről, s amiről egyáltalán szó van, az is totális és globális és multipoláris és hiperszofisztikált. A maga kisstílű, lokális, szomszédsági és privát világaiban megrekedt kistársadalmak többsége azonban nem képes mindezek a meta-szintű változások átlátására, értésére – s még kevésbé befolyásolására. E perszonális szükségletek belátása, megfogalmazása lehetséges, hogy még a huszadik században is számos társadalomban elemi igény volt, s nemcsak korszakos közérzet, demokratikus iskolázottság, toleráns történelem eredménye lehetett, de ama kollektív felismerésé is, hogy másként nem megy. Ennek döbbenete azonban mindenkit magára hagyott, elszigetelt, kiszolgáltatottá tett. Továbbá megfosztottá is, szegényebbé attól az illúziótól, hogy valamije van, sajátja, tulajdona, birtokolható jószága, akár szellemi, anyagi vagy morális, de saját, tulajdonolható. Márpedig a közjó etikájában és filozófiájában a tulajdonhoz való abszolút jog – miként bármilyen jog, ami más embert is érint – nem fogadható el. Sőt, ezt követelni és elfogadását kikényszeríteni a törvényesség és a civilizáció határain kívülre esik. Emiatt az abszolút magántulajdon elkerülhetetlenül aggasztó eredményekre vezet. Még a törvényhozóknak is csak alig-alig van módja szakítani azzal a hagyománnyal, hogy a tulajdon védelme és a törvény alkotása egymásért való társadalmi célok. Így és ezért a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek között semmiféle megegyezéses kölcsönösség, ésszerű kölcsönhatás nem működik az ésszerű párbeszéd határain belül. Az egy Népen belül ilyetén mód kialakuló „két nemzet” jóval hosszabb távon jelent történelmi konfliktusforrást, mint azt akár nemzeti, akár szocialista, akár kereszténydemokrata pártpolitikával befolyásolni lehetne. Erőpolitika ez, helyenként erőszakpolitika is, intim háború a megszokott fegyvernemeken túl, veszélyesség-tudat nélkül és közhaszon helyett.

A törvények a legtöbb olyan társadalomban, amely már túljutott a szokáscselekvések rendszerén, csakis úgy érvényesülhetnek, ha az államot és közképviseleti, végrehajtó ágazatait olyan emberek irányítják, akik a társadalmi szerződéseket minimum a maguk számára kötelezőnek érzik. Ott és ahol ez elmarad, ahol a bírák és bankárok, a törvényhozók és törvénytisztelők, a törvények végrehajtói és a közerkölcs alaptételei nem ragaszkodnak már hozzájuk, ott az alkotmányok, szerződések, közmegegyezések pusztán „holt levelek”, a személyes és a kollektív szabadságot egyaránt korlátozó eszközök maradnak. S hogy maradnak, azt látjuk az országosra, sőt földrész-méretűre hízott maffiák, totálisan korrupttá vált kormányok, világpusztításra is elszánt uralkodók köznapi históriáiból.

Valójában persze sosem voltak e politika és erőszak közötti jegyességnek felkentjei, tanúi vagy násznépei, s talán nem is lehetségesek olyan specifikus „szerződések”, közös javakra garanciálisan érvényes megállapodások, amelyek átfognák a „jó társadalom” íratlan szabályait, a kötelességektől a jóízlésig, a felelősségtől a morálig, ellenőrzéstől a korrekcióig. Ráadásul a közjó morálja és filozofikus jelentősége föltehetően jelentős mértékben elveszítette intellektuális és materiális hitelét az elmúlt évtizedekben. A mai „társadalmi közjó” meghatározásában és legitimitásának érvényesítésében egyelőre a politikai hatalom birtokosai ragadták magukhoz a jogot, javarészt olyanok, akik ha nem is vetik el az alkotmányos demokrácia elveit, de gyakorlati tetteikben nemigen követik azokat. A társadalmi hanyatlás e tekintetben is az ő kezükben van. Amennyiben ezt a zuhanást megakadályozni vagy legalább korlátozni próbálnánk, lehetőségünk maradna arra, hogy a társadalmunkban egyre inkább hiányzó erkölcsi törvények megőrzésével, a fokozatos piaci barbarizálódás korlátozásával vagy az erőszak és az ezerféle agresszió feltételeinek nehezítésével valamelyes korlátot vessünk a civilizálatlan politikai magatartások érvényesülésének. Gyakorlati szabályok szónoki kinyilatkoztatására nincs itt szükség. A cselekvés és tisztességesség, meggyőződés és közviselkedési normák határait mindenki pontosan érzi, aki hajlamos egyetlen kortársára odafigyelni, s annak érdekeit és értékeit megérteni. S ha csupán néhányan teszik mindezt sikeresen, talán már visszaállhat a remény abban, hogy van a társadalmi köz-nek olyan életvilága, amely az egymásnak ellentmondó és egymással versengő személyes világok sokasága felett legalább részben uralkodhat, szuverén hatást gyakorolhat. Enélkül a bizonyosság (vagy legalább remény) nélkül mindennemű harc hiábavaló, s minden cselekvőkészség bénult marad. Vagy hát alapja új erőknek, politikáknak, hatalmaknak, melyek újra elveszítik, vagy épp visszanyerik közakarat-jellegüket…