Ha egyházi gyűjteményekről hallunk, akkor elsősorban kegytárgyakra, egyházi textíliákra, régi bibliákra vagy más vallásos tematikájú értékes nyomtatványokra gondolunk. Ezúttal – rendhagyó módon – egy különleges, mondhatni világi kollekciót ismerhetett meg a nagyérdemű. Az Unitárius Püspökség tulajdonában lévő festmények bemutatkozására vállakozott Murádin Jenő művészettörténész, aki a 19-20. századi erdélyi képzőművészet legavatottabb ismerője. Csütörtöki előadásában nagyszerűen ötvözte a történelmi adatokat a festők életrajzával, a festmények stílusjegyeinek a bemutatásával, a korszakok és festőiskolák rövid jellemzésével.

Az est házigazdájaként Furu Árpád, Erdély népi építészetének kutatója mutatta be az előadót. Murádin Jenőt, az 1963 óta publikáló, mintegy ötven kötetet kitevő életművet felmutató művészettörténészt a kolozsváriak jól ismerik: neki köszönhető a nagybányai festőiskolától a biedermeier kor alkotóinak munkásságáig (Barabás Miklós, Szathmári Pap Károly), a historizmus kora szobrászatától (Fadrusz János, Zala György) a magyar avantgárd bemutatásáig nagyon sok átfogó munka.

Furu Árpád felidézte Murádin Jenőnek azt az önéletrajzi vallomását, amely pályája kezdetére vet fényt, amikor a kolozsvári napilap munkatársaként a délelőttöket az egyetemi könyvtárban vagy a levéltárban töltötte kutatással. Mindezt úgy, hogy táskáját tüntetően a szerkesztőség íróasztalán hagyta, ezzel is jelezve, hogy ő ott van ám a közelben, és dolgozik. A főszerkesztő természetesen tudta, hogy merre jár a fiatal riporter, de elnézte neki. Így indult el Murádin Jenő azon a számtalan hiánypótló művészettörténeti kutatást felölő pályán, amelynek még ma sincs vége, hiszen szinte évente újabb és újabb kötetei látnak napvilágot.

Azt már az előadótól tudta meg a közönség, hogy régóta ismeri és többször tanulmányozta azokat a festményeket, amelyek az Unitárius Egyház tulajdonában vannak. A 60-as, 70-es években is épp abban az épületben voltak megtekinthetők, mint ma, hiszen az még a közelmúltig az unitárius püspöki palotaként működött. A történelmi jelentőségű épület funkciójának megváltozásával (az Unitárius Egyház alapításának 450. évfordulóján avatták fel a Vallásszabadság Házát) ezeket a műtárgyakat azonban már nemcsak egy szűk kör, hanem a nagyközönség is megtekintheti, akár a rendszeresen szervezett vezetett séták alkalmával, akár bármilyen kulturális rendezvényen való részvétel esetében, hiszen a műkincsek az ilyen célra berendezett termek falait díszítik.

Az erdélyi képtárak kialakulásának kezdetei

Nemcsak múzeumok, képtárak őrzik Erdélyben a képzőművészeti hagyatékot, hanem egyházak, templomok, iskolák is.  Az erdélyi festészeti, képzőművészeti, grafikai hagyaték ősszegyűjtése csak nagykésőre hozta meg azt a lehetőséget, hogy egy tematikát múzeális körülmények között lehessen bemutatni, az 1840-as években kezdték gyűjteni a festményeket, az Erdélyi Múzeum egyesület még sem volt alakulva akkor, és csak 1913-ban nyílt meg a Bástya utca Történelmi Múzeum épületében az első erdélyi magyar képtár, amely 1913-tól 1916-ig működött – vázolta fel röviden Murádin Jenő az első közületi gyűjtemények kialakulásának történetét itt, Kolozsváron.  

Az 1916-os román betöréskor elmenekítették ezeket a festményeket, majd 1918-ban visszahozták őket, ugyanis senki nem gondolt arra, hogyismét fordulhat a történelem kereke. Utána ládákban hevert 1940-ig, senki nem látta azokat a múzeális értékű alkotásokat, amelyeknek egy része most a Bánnffy palotában működő Művészeti Múzeum tulajdonában vannak. Ugyanakkor egy magánkezdeményezés nyomán a Wass Ottília Házban kezdtek el működtetni egy kisebb képtárat, majd az 1940-es bécsi döntéskor ezeket a képeket Roska Márton múzeumigazgató fölvette a múzeum leltárába, ergo ez a gyűjtemény is ott végezte, ahol az előző. Alig 1952-ben döntenek arról, hogy hivatalosan hozzanak létre Kolozsváron egy képtárat, ekkor kerülnek elő a ládák mélyén rejtőzködő műkincsek. A képtár először az egykori Redut épületében kezd el működni, majd onnan átköltöztetik a főtéri Bánffy palotába.

A Művészeti Múzeum kezdeti képgyűjteménye történetének ismertetése után Murádin Jenő az iskolák és egyházak szerepére tért ki, amelyek mindvégig hozzájárultak ahhoz, hogy az utókor számára fontos alkotások maradjanak fönn. A piarista főgimnázium  gyűjteményében például Vágó Gábor szobrászművész erdélyi püspököket ábrázoló szobrai hagyományozódtak az utókorra, de meg lehet említeni a gimnázium dísztermében található Barabás Miklós által festett I. Ferenc császárt ábrázoló nagyméretű alkotást is, amely ma is megvan, letétben a Bánffy-palota pincéjében.

Az egyházi gyűjtemények

A református egyház tulajdonában található képgyűjtemény kapcsán arról mesélt az előadó, hogy a Teológia épületében található nagyszabású portrégyűjtemény, akkor került oda, amikor államosították a református egyházi iskolákat. Jószándékú emberek, pedagógusok, iskolaigazgatók oda menekítették a festményeket, és így maradtak meg az egyház tulajdonában. 

A legnagyobb közületi gyűjtemény az Unitárius Egyház tulajdonában lévő kollekció, mondta  a művészetörténész. A képek egy része dr. Kiss Elek unitárius püspök jóvoltából került az egyház tulajdonába, ugyanis az egyházvezető szenvedélyes gyűjtő volt. Bálint-Benczédi Ferenc püspök ennek a történelmi hagyománynak a folytatását vállalta fel azzal, hogy megynitotta a püpöki rezidencia kapuit, és láthahatóvá tette minden érdeklődő számára az egyház festménygyűjteményét.

Biedermeier festményektől a nagybányai alkotásokig

A Napoleon korát fémjező művészeti és festészeti stílus, a biedermeier elsősorban portrékban jeleskedett. A gyűjteményben egy ismeretlen festőtől származó két portré, a Bruckenthal lányok arcképei maradtak az utókorra. A lányoknak is csak a családneve ismert, nem tudjuk megállapítani, hogy a nagynevű bárói família melyik ágához tartoznak. További kutatások szükségesek ahhoz, hogy személyazonosságukra fény derüljön — részletezte a művészettörténész, felhívva a figyelmet a stílus jellegzetességeire is, amelyek megfigyelhetők a Vallásszabadság Házának zöld termében kiállított portrékon: a részletgazdag ábrázolásmód, a békét, nyugalmat, jómódot sugalló öltözetek, és ugyanakkor a megfestett személyek időtlen mozdulatlanságba való merevítése.

A gyűjtemény jelentős részét a nagybányai festőiskola különböző generációihoz tartozó festők alkotásai teszik ki – derült ki Murádin Jenő bemutatójából. Thorma János számos kisebb méretű munkáját elemezve, elmondta, hogy ezek a kései korszakára jellemző képek, többnyire tájban elhelyezett női alakok vagy pedig mitológiai tematikájú festmények (ilyen például a Léda és a hattyú címet viselő mű), amelyek hátterében felismerhetők a jellegzetes nagybányai hegyek és a Zazar patak. Az idős festő volt egyébként az egyetlen, aki az első világháború után nem menekült el, hanem kijárta, hogy a román állam megadja az engedély a nagybányai iskola további működtetésére.

Az anyagi gondokkal küszködő Thorma ezután lemondott a rá jellemző nagyszabású kompozíciókról, és az eladhatóbb témák, méretek irányába tájékozódott. Egyetlen korai Thorma található az egyházi gyűjteményben, éspedig az 1910-ből származó Golgota. A festményt vöröses-barna tónusok uralják, táj és emberek összemosódnak ezekben az árnyalatokban, de kivehető a keresztfáról levett Krisztus halott arca, és a háttérben a Golgota keresztekkel, amely a nagybányai hegyek jellegzetes kontűrjét veszi fel. Murádin Jenő szerint a nagyszámú Thorma alkotás 1932 körül kerülhetett az egyház tulajdonába, amikor a nagybányai piktor a kincses városban is bemutatkozott egy nagyszabású csoportos kiállításon.

Mikola András a nagybányai iskola második generációjához tartozott, ő volt az, aki Thorma halála után átvette a művésztelep irányítását először 1937-ig, amikor a Vasgárda betiltotta működését, majd 1940 és 1944 között újraindította azt. A vízimalmot ábrázoló festményen egy rendkívül otthonos, hívogató táj táru a néző szeme elé, rengeteg fával, virágos bokorral, csobogó patakkal. Koncentráltan tartalmazza mindazokat a természeti szépségeket, amelyek a hagyományos nagybányai tájat jelentik. Murádin Jenő, aki számtalan nagybányai festőről írt átfogó tanulmányt, megjegyezte, hogy Mikola András az egyike azoknak, akiknek munkásságáról még nem készült monográfia.

Iványi Grünwald Béla a nagybányai telep alapító tagjai közé tartozik, együtt érkezett a bányavidékre Hollósy Simonnal, Ferenczy Károllyal és Thorma Jánossal. Az egyik legjellemzőbb tematikája a cigányélet ábrázolása,  árulta el Murádin Jenő, aki szerint a gyűjteményben található festmény, a színvonalasabbak közé tartozik.  Az igazi érdekessége azonban az, hogy a hátoldalán egy igazolás található, amelyet Ziffer Sándor, szintén nagybányai festő írt alá, ezzel tanusítva, hogy ez egy eredeti Iványi-Grünwald munka.

Az igazolás szükségességének a magyarázata abban rejlik, hogy a mester megrögzött kártyásként mindig óriási adósságokat halmozott fel, és nem tudott annyit festeni, amennyi elég lett volna a tartozások törlesztésére, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül a tanítványai által készített műveket is saját nevével írta alá és adta el. Mire a műértők rájöttek a csalásra, már annyi hamis Iványi-Grünwald volt a piacon, hogy nagyon nehéz volt megállapítani, melyiket festette maga a mester, és melyiket egyik vagy másik tanítványa – árulta el Murádin Jenő a nagy festő életének kevésbé ismert részletét is.

Börtsök Samu már a harmadik nagybányai  generációhoz tartozott. Testi fogyatékossága miatt – sánta volt – nem vállalkozott nagy természetjárásokra, túrákra a környező hegyekben. Többnyire a kertjét, a nagybányai parkot  – a Ligetet, ahogy a helybéliek nevezték – festette meg, háttérben a Virágheggyel, ahol gyümölcsösök és szelíd gesztenyefa-ültetvények voltak.

Bárók, papok és nyomorgó művészek

A nagybányai iskola jelentős képviselői után Murádin Jenő azoknak az alkotóknak a munkáit is sorra vette, akik nem kötődtek szorosan ehhez a művészeti irányzathoz, bár ezek között is sokan voltak, akik megfordultak a telepen vagy valamelyik nagybányai mester hatással volt művészetükre. Természetesen a vegyes csoportban sokféle életút, sokféle sors került bemutatásra. A teljesség igénye nélkül válogattunk ki néhány érdekesebb történetet.

Mednyánszky László tájképe egy híd korlátján túl látható sejtelmes erdélyi tájat ábrázol. A felvidéki származású festő bárói rangjából kifolyólag amatőr festőként hozta létre munkáit, csak azt ábrázolta, ami megragadta figyelmét. Egyaránt számon tartja az erdélyi, a szlovákiai és a magyarországi művészettörténet is.

Gruzda János – akit Áprily Lajos „a téli tájak festőjének” nevezett – teológiát végzett. Az élete nagyrészét  Zalatnán letöltő lelkész az itteni hegyvidéket örökítette meg szuggesztív, erős hatású képein. A kollekcióban található munkán is ezt figyelhetjük meg.  A  vad,  sziklás  táj,  a  Zsidóhegy,  a  Detonáta,  a  Vulkoj,  a  hegyekről  lezúduló  jeges  patak  és  a  hegyoldalban  megkapaszkodó  bányász  vagy  falusi házak folyamatos inspirációt nyújtottak számára. Ezenkívül   Áprily   Lajos,  Kuncz  Aladár,  Tavaszi  Sándor  és  társasága is  gyakran  kirándult ide.  Jancsó  Béla  is  többször  meglátogatta.  Barátságukat sokra tartotta.

Teodor Harșia román festő  munkájának bemutatása alkalmat nyújtott Murádin Jenőnek arra, hogy felelevenítse azt a periódust Kolozsvár életéből, amikor  Harsia két másik román festő kollégájával, Aurel Ciupéval és Romul Ladeával séta közben, egymás között  is még magyarul beszélgettek.  A művészettörténész, aki mindhármukat jól ismerte, maga is mindig magyarul beszélgetett velük. És ez teljesen természetes volt – tette hozzá, nem kis nosztalgiával.

Ács Ferenc – az egyik legérdekesebb életút az ábrázoltak közül –  Kalotaszeg egyik korai felfedezőinek számított. Programszerűen járt ki festeni a kalotaszegi falvakba, a gyűjteményben található munkája is egy kalotaszegi házat ábrázol. Egyike azoknak, akik a századfordulón Münchenben végezték tanulmányaikat, majd  – egy kis nagybányai kerülővel – hazatért Kolozsvárra. Szülei a Kossuth Lajos utca közepén található emeletes házban vendéglőt működtettek, és a ház udvarára műtermet építtettek a külföldi tanulmányai után hazatérő fiuk számára.

Murádin Jenő még láthatta ennek a műhelynek a romjait a ház udvarán, amikor Marton Lili írónővel, aki rokona volt Ács Ferencnek, a festő kolozsvári emlékeit próbálták felkutatni.  Ács Ferenc korai korszaka a legfigyelemreméltóbb, utána nagyon sok modoros képet festett, amelyek kelendőbbek voltak, és Ácsnak szüksége volt a pénzre, mert  „tisztességesen nyomorgott” – mondta a művészettörténész. A korai képek közül egyetlen festménye került a Művészeti Múzeum állandó kiállításába, ez a feleségét ábrázolja. Sajnos ebből a periódusából alig maradt fenn munka, ugyanis Ács ezeket a vásznakat levitte magával Gyergyóba, ahol a jövendőbeli felesége lakott, és az 1916-os román betöréskor az egész odaveszett.

A képtár legnagyobb kincsei között tartja számon Murádin Jenő a bemutatás végére hagyott Nagy István festményeket, amelyeket a székelyföldi származású festő már a magyar alföldön, Baján festett. Tájképeit és arcképeit főleg pasztellkrétával és szénnel készítette. A modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője. Hihetetlenül gyorsan dolgozott. Témái: az erdélyi havasok komor világa, az alföldi faluk széle, tanyák, legelésző állatok és élet barázdálta arcú parasztok. Témái miatt az alföldi festőkhöz szokták sorolni, azonban képeinek egyre hangsúlyosabbá váló geometrikus meghatározottsága miatt a modern festészet konstruáló ágához is tartozik az ő alkotói munkássága, Nagy Balogh János művészetének rokona. 

A képzőművészeti gyűjtemény bemutatását egy nagyméretű, dinamikus, expresszionista festmény – Jándi Dávid Levétel a keresztfáról címet viselő munkája – ismertetésével zárta Murádin Jenő művészettörténész, amelyet évekkel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában is kiállítottak. A méretes vászon helyszűke miatt nem tekinthető meg a Vallásszabadság Házában. Jándit, aki a nagybányai művésztelepen dolgozott, bár munkái alapján nem lehet az iskola jellegzetes festői közé sorolni, 1926-ban a Nagybányai Festők Társasága rendes tagjának választotta. Rendszeresen kiállított több erdélyi városban is, a Barabás Miklós Céhnek első kiállításán a szimbolikus jellegű Ego Sum című képével vett részt. 1942-től az Országos Magyar Izraelita Közművelődésű Egyesület tárlatain is megjelentek munkái, ahol a nagybányai tájak mellett elsősorban ószövetségi témájú műveket mutatott be. 1944-ben Nagybányáról deportálták, a deportáló vonatból történő szökése közben lelőtték.