A hajadonok, de még inkább az özvegyek különösen veszélyeztetett társadalmi kategóriának számítottak a 18. században, kevés kellett ahhoz, hogy bíróság elé kerüljenek, az ítélet pedig nem annyira a törvényeken, mint egyetlen személy, a bíró hozzáállásán múlt, derült ki péntek délután a kolozsvári Magyar Történeti Intézetben, ahol Dr. Fehér Andrea történész, egyetemi adjunktus számolt be az 1712. és 1799. közötti jegyzőkönyvek alapján kirajzolódó kolozsvári nősorsokról.

A Női bűnözés a 18. századi Kolozsváron című előadást azért szemeltem ki a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének a Kolozsvári Magyar Napok keretében meghirdetett programjából, mert témája egy álmos, forró nyári délután megtartott rendhagyó történelemórához éppen megfelelően hátborzongatónak tűnt. Nem csalódtam: Fehér Andrea a 18. század mai szemmel nézve kegyetlen, nőgyűlölő társadalmát festette le a korabeli városi bíróságon lezajlott 264 női per alapján.

A történész a 18. századi emlékiratok kutatója, mint mondta, egy orvos feljegyzéseiben talált rá arra a történetre, amely a periratok kutatására ösztönözte. Ez egy bizonyos Ungvári Andrásról szólt, akit féltékeny felesége Ungvári Erzsébetként leplezett le, miután húsz évig élt és dolgozott férfiként. Máglyán végezte Kolozsvár főterén, mert nőként férfiaknak járó jogokat és lehetőségeket vett igénybe. Fehér Andrea végül az ő perének jegyzőkönyvét nem találta meg, helyette viszont a korabeli életkörülmények, társadalmi értékrend számos érdekes részletét fedezte fel.

A női bűnözés „nőügy” volt

A hajadonokat érintő paráznaság, kurválkodás vagy csecsemőgyilkosság, a férjes asszonyokat érintő házasságtörés és méregkeverés (férjgyilkosság), és a főként özvegyeket érintő boszorkányság vádja Erdélyben kizárólag nőket érhetett (a skandináv országokban férfi boszorkányok is voltak). Többnyire nők voltak a vádlók, feljelentők is, a férfiak dolga az ítélkezés volt, világított rá a történész.

„Az Aszszonyok hajlandóbbak-is, gyengébbek-is a' Férjfiaknál; azért a' büntetésben-is engedelmesebben szoktak vélek bánni” – idézett Fehér Andrea Cserei Farkas online is elérhető A’ magyar és székely aszszonyok törvénye című 1800-ban kiadott összeállításából. A közvélekedés szerint eleve gyengébb erkölcsű asszonyokra tehát nem volt nehéz rábizonyítani a vétket, viszont elnézőbbek is voltak velük a bírók, akik egyébként csak a század második felében hivatkoznak törvénykönyvekre, korábban inkább csak korábbi esetek, tapasztalatok alapján ítélkeznek.A paráznaság bizonyításához nem kellett sok, elég volt, ha valaki „idegenekkel beszélgetett”, mivel az „idegenek” azok a katonák voltak, akik a város körül lebzseltek, és jelenlétüknek komoly demográfiai következményei lehettek. A büntetés először fenyegetés, figyelmeztetés volt, de visszaesés esetén – ami gyakori volt – vesszőzés, majd botozás, végül kiűzetés a városból, s ha visszajött a nő, akkor csonkítás vagy tüzes vassal égetés.

A paráznasággal kapcsolatos perekből hiányoznak a férfiak, ez kizárólag a nők problémája maradt, a korabeli értékrend szerint ők voltak azok, akik a természet rendje ellen cselekedtek, mert ők eshettek teherbe, ők hozhattak „idegen vért” és ezzel szégyent a családra. Az apaságot sokkal nehezebb volt bizonyítani, erről számos fennmaradt apasági per tanúskodik, részletezte a történész. A házasságtörő nőknek is súlyosabb büntetés járt, mint a feleségüket megcsaló férfiakra: lefejezték őket, bár a fiatal korra, betegségre való tekintettel rendszerint eltekintettek ettől, a várandós, szoptatós anyák esetében pedig az ítélet végrehajtását elhalasztották. Az ügyek végkimenetele a bíró személyiségétől is függött, a férj vagy a gyermekek könyörgése is hatott a bíróra.

Csecsemőgyilkosok, méregkeverők

A házasságra épülő szigorú társadalmi rend egészen kegyetlen cselekedetekre késztetett néhány nőt. A megesett hajadonnak nem sok esélye volt a túlélésre, ezért volt, aki megpróbálta titkolni terhességét majd megszabadulni a gyermekétől. A kolozsvári jegyzőkönyvekben fennmaradt esetek közül az egyik nőt a szomszédja és a gazdasszonya jelenti fel, egy másikat a szállásadója, ő ugyanis átutazóban volt Kolozsváron, a harmadik pedig úgy bukik le, hogy találnak egy halott csecsemőt, majd a város összes hajadonját kihallgatva találnak rá az anyára, aki tagad, amíg nem szembesítik a tetemmel.

A szászoknál vízbe fojtás, a magyaroknál pallos, azaz lefejezés járt a csecsemőgyilkosságért. Az abortuszt és a csecsemőgyilkosságot egyébként majdnem egyformán büntették, de csak akkor, ha a magzatba már „lélek költözött”, azaz a terhesség kb. negyedik hónapjától. Férjes asszony esetében pedig elképzelhetetlen volt, hogy ne akarjon gyermeket, a korabeli szemlélet szerint legfeljebb elmebaj miatt törhettek a magzataik életére, ezért őket nem vádolták csecsemőgyilkossággal.

A férjes asszonyok a házasságtörés mellett férjgyilkosság vádjával bukkannak fel a periratokban. Ha sikertelenül próbálkoztak – Pál Erzsébet például háromszor kísérelte meg férje megmérgezését eredménytelenül – a büntetés is enyhébb, halál helyett húsz pálcaütés. Székely Erzsébet, aki szintén háromszor, változatos módszerekkel tört a férje életére, meglepően magabiztosan arra számított, hogy börtönbe (a toronyba) kerül és kiválthatja a bűnét 66 forinttal, ehelyett végül 66 botütést kapott, két részletben, mert egyébként belehalt volna. Tordai Anna kétszer fellebbezett az ítélet ellen, de bűne különösen súlyosnak számított, mert a szeretőjét bíztatta fel, hogy ölje meg a férjét, és egy kocsmai verekedés után nem a házastársát sajnálta, hanem a szeretője sebeit kötözte.

Gyógyító-rontó boszorkányok

Kolozsváron két évszázad alatt 89 boszorkányper volt, de csak húsz esetben ítélték halálra a vádlottat: 18 alkalommal elégették, kétszer pedig vízbe fojtották. A boszorkányok, hangsúlyozta Fehér Andrea, Erdélyben nők, öregek, zsémbesek, özvegyek, értenek a gyógyításhoz, a szülések levezetéséhez. Gyakran előfordul, hogy visszaélnek státuszukkal, például átokkal fenyegetik azt a családot, amelyik nem őket hívja bábáskodni. Tehát „problémás” nőszemélyek egy olyan társadalomban, amelyik a betegségeket nem a rossz klímára, a higiénia hiányára fogta, hanem átoknak, rontásnak gondolta.Nem véletlen és a jegyzőkönyvekből szépen kimutatható, hogy a vádlók többsége termékeny korszakában levő nő volt, az egyik legnagyobb átoknak ugyanis a meddőség számított. Az ízületi betegségeket, szoptatási gondokat, sőt az állatok betegségeit is könnyen a „boszorkányok” nyakába varrták.

Mária Terézia kezdte el a boszorkányperek szabályozását, az eljárásról tájékoztatni kellett az uralkodót is, ami egyébként ellenállásba ütközött, ugyanis a boszorkányokat sokszor a helyi közösség kollektív emlékezetében élő, évtizedekkel korábbi esetekkel is vádolták és nem akartak lemondani arról, hogy valamiféle jóvátételt csikarjanak ki a belőlük. A kolozsvári Kádár Katát, akinek a pere kivételesen tanúvallomásokkal együtt maradt fenn, azért kínozták, hogy vonja vissza az átkait, mert többen ettől reméltek gyógyulást. A hasonló pereket II. József szüntette be, a nép viszont továbbra is üldözte a boszorkányokat.