Történelmi időket élt meg. Édesapjától tanulta el nemcsak a mesélés művészetét, az élőszó élvezetességét és hatását, hanem azt az egyszerű székely etikát is, a jó és a rossz világos megkülönböztetését, amely egész munkásságát meghatározta. Mert Benedek Elek jóval több, mint egy egyszerű mesemondó, mint a gyerekek máig kedvelt jóságos tekintetű apója. Ő egész népét tanította, oktatta írásai, kiállása által. Akár országgyűlési képviselő volt, akár újságíró, akár népmesegyűjtő, akár a Trianon utáni kisebbségi magyarság irodalmi életének szervezője a népszolgálat eszméjébe vetett hite vezérelte mindig. Kevés tollforgató és közéleti ember vallotta meg nyíltabban induláskor is, az út végén is közösségi hovatartozását s vállalt tudatosabb szerepet annak szolgálatában. Igazi közösségi magatartás volt ez: írói és emberi cselekvés egysége. Az évfordulók pedig arra jók, hogy megállapíthassuk: bizony, rossz tanítványok voltunk.

Kisbacon, „az édes anyaföld”

Kisbaconi székely család sarjaként lát napvilágot 1859. szeptember 30-án. Gyermekkorának faluélménye életre szóló hatással van rá. Mert nem csupán az ünneplő, mesélő falut és annak látványos, ünnepnapi érdekességeit szívja gyermeklelkébe, hanem a küzdő hétköznapok képét is. Egész életében hangsúlyozza azután, hogy mennyire fontos számára, hogy teljes mélységében megtapasztalhatta a falu mindennapjait. Fiának, Marcinak (Benedek Marcell) írott  Testamentum című munkájában vall erről:

„előnyben voltam…, hogy falun születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn, mesélő, nótázó parasztok közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét, búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában, sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni fog a falú egész életedben. (…) Hidd meg nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a – kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány ellen szavazni. Kiűzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a falú. A föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz, meg nem csal. Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.”

Benedek Elek valóságszemlélete sokkal reálisabb és korszerűbb, mint ahogy az ránk maradt a lényeges mondanivalót elrejteni igyekvő különböző kultúrpolitikai manőverek után. A Benedek Elek-kultusz elsősorban a nagy mesélőt állítja középpontba, és elfeledkezik arról, hogy az alkotó mindig józanul, kritikusan szemlélte azokat a politikai rendszereket, amelyeket megélt. 1867-et írnak, amikor a nyolcesztendős gyermeket apja beadja a székelyudvarhelyi kollégiumba. Félúton, a Rika erdejében népünnepély közepébe csöppennek: diákok és szülők boldog hejehujával üdvözölték a nemzet és a király kibékülését. Mondhatni, velük együtt az egész ország úgy érzi: örök időkre szóló aranykor köszöntött be. Ebben a légkörben szocializálódik az ifjú Benedek Elek. Az 1867-es kiegyezés korának illúziókkal teli légkörében kezd el formálódni világnézete, ahol a ’48-as hagyományok, a Kossuth-kultusz békésen megfér a dualizmus Deák Ferenc-i koncepciójával. De ő nem reked meg ennél a világképnél, mint igen sok kortársa, és ebben döntő szerep jutott a szülőföld, a szűkebb és tágabb pátria átalakulásainak, annak, hogy folyamatosan kapcsolatban áll a székely világ szűkös hétköznapjaival.

„Vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből”

A kollégiumból kilépő diák „úr” - ez a cím illette a végzősöket - tanári diplomát akar szerezni a pesti egyetemen, de írói ambíciói rövidesen egy újság szerkesztőségébe vonják. Itt keríti hatalmába egész életére szólóan az újságírói függetlenség, a szabad szókimondás illúziója. Megnősül, elvállalja egy képes hetilap szerkesztését azzal a szándékkal, hogy magasabb színvonalra emeli szabad szellemű tehetséges írók bevonásával.

Négyéves politikai közjáték következik: megválasztják a Baconhoz közeli nagyajtai kerület országgyűlési képviselőjének. Kormánypárti programmal lép föl ugyan, de az az elképzelés vezeti, hogy elhanyagolt szülőföldjéből tündérországot fog varázsolni, s szent elhatározása, hogy meggyőződése ellen sohasem fog szavazni. Országgyűlési felszólalásaiból egy harcos közéleti ember jelleme bontakozik ki előttünk. Az ő igazsága a nép, az egyszerű emberek, a szegény falusiak, a néppel közösséget vállaló éppoly szegény néptanítók és tanárok igazsága, amelyekért nem a mesék szelídségével, hanem a demokrata közéleti ember keménységével harcol. A ciklus végén, mivel csalódik a kormánypártban, a mérsékelt ellenzékhez pártol át, legközelebb annak a programjával lép fel, azonban szülőföldje, Erdővidék, soha nem a progresszió maradéktalan elfogadásáról volt híres. Programja nem nyeri meg a választók tetszését, megbukik.

A politikai bukás után minőségi változás következik mind szépirodalmi, mind újságírói működésében. A következő másfél évtizedben számos újság hasábjain sikerül hangot adnia meggyőződésének, s ha ezeket a cikkeket egymás mellé rakjuk, az egészből a dualizmus társadalmi rendjének komor bírálata áll össze. Nyomatékosan visszatérő gondolat a nép elszegényedése. Ebből ered az önpusztító kivándorlás, az erkölcsi züllés, az úrgyűlölet.

Első, kirobbanó sikerű műve, amelyet 35 éves fővel ír, az 1896-ban megjelent Testamentum, amelyből már idéztünk. Ebben a szellemi végrendeletében, amelyet már ilyen fiatalon megfogalmaz, a szeretet, a becsület, a hazafiság értékére, a hírnév- és pénzhajhászás hiábavalóságára tanítja nemcsak fiát, Marcit, hanem minden olvasóját, s viselkedési normául szabja: „vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.”

Ebben írja le azt is, hogy miért tartja nagyra az újságírói pályát:

„... ha van pálya, ahol a szegény ember aránylag boldognak érezheti magát: az újságírói pálya ez. Az egyetlen, ahol a szegény ember függetlenségét, szabadságát megőrizheti. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az ártatlan üldözöttet; egy cikkel, melyet úgy röptiben vet a papírra, ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel nemes akcióra; egy rövidke újdonsággal leleplezi, pellengérre állítja a becstelent, aki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel régen rászolgált a közmegvetésre.”

A hitvallásnak pontosan megfelel a másfél évtizedes közírói pálya: a sajtóban és a közéletben megnyilvánuló korrupció ostorozása, amely vezető állású kormányférfiakat sem kímél, bátran kiáll az elnyomottak és üldözöttek mellett, főként a nyomorban tengődő pedagógusok ügyét viseli a szívén, hiszen az ő kezükben van az ifjúság, a jövő. A századforduló táján írott Benedek Elek-cikkek közül föl kell említeni az egykori közoktatásügyi miniszterhez címzett nyílt levelét, azokat a szatirikus eszmefuttatásokat, amelyek az igazság és törvényesség elvein keresztülgázoló protekcionizmust ostorozták és főként azokat a vádiratokat, amelyek a kormánynak a tömeges kivándorlásra kényszerülő székelyföldi szegények sorsa iránti közönyét bélyegezték meg. (Már azoknak a lapoknak a címe is sokat mondó, amelyekbe ír ezekben az esztendőkben: Magyarság; Magyar Világ; Magyar Kritika; Nemzeti Iskola; Néptanítók Lapja. Emellett számos lapban publikál álnéven, ezekből ad közre válogatást a két kötetes Az ismeretlen Benedek Elek című munka.)

A nagy mesemondó

Ezzel párhuzamosan alakul ki a szépírói pályája, de azt jórészt nem a kritikai hang jellemzi, hanem inkább a meglévő értékek bemutatása.  A fiatal generációk nevelésének mikéntje iránti érdeklődése és elköteleződése, amely megmutatkozott képviselősége idején is, illetve újságírói munkásságában is, akkor teljesül ki, amikor elkezdi azokat a népköltészeti gyűjtéseket, amelyre Gyulai Pál kéri föl. A székelyföldi gyűjtés 1882-ben lát napvilágot. A mesék színhelye szülőföldje, annak valós és képzeletbeli lakóival, a csalafinta székelyekkel és gonosz boszorkányokkal, akik ízes székely nyelvjárásban szólalnak meg. Sorra születő saját gyermekein próbálja ki a népmesék hatását, és külön hangsúlyt fektet a mesék oktató-nevelő szerepére. Úgy alakítja a mondanivalót, hogy az a gyermek szellemi fejlődésének iránytűje lesz, ebből tanulják majd meg generációk, hogy mi a rossz és mi a jó, hogy a gonosszal harcolni kell, hogy a jóért meg kell küzdeni. Ezt követi az ezredéves ünnepre elkészülő hatalmas gyűjtemény, a Magyar mese- és mondavilág öt vaskos kötetének hatalmas vállalása, amelyben gyakorlatilag az addig összegyűjtött népmesei alkotásokat újrameséli. Valójában az egész egy nép kollektív alkotása, amelyet azonban a mesemondás tehetségével megáldott író fogalmaz újjá és nemesít meg. Ez a kikristályosodott forma, mint olvasmány jut vissza a néphez, és szolgál alapjául számtalan újramesélésnek.

„Gyűjteménye talán a legnagyobb példányszámban megjelent könyv volt, s a szűkebb-bővebb válogatások, díszes és ponyvakiadások, amelyek az író életében és azóta is napvilágot láttak, túlzás nélkül olyan hatással voltak a magyar irodalmi és köznyelv fejlődésére, amely a Bibliáéhoz mérhető csupán. A belőlük eredő szólások, szóláshasonlatok, bizonyos kezdő és záró népmeséi fordulatok szerves részévé váltak nemzedékek mindennapi beszédének: az Óperenciás tengert, az üveghegyeket, a tojáshéjba kerekedett és a Küküllőn leereszkedett boldog egymásra találókat, akiknek lakodalmán előzőleg Hencidától Boncidáig folyt a mindenféle földi jó, vagy az ásó-kapa, a köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál sok tucat társukkal - ezeket mindenütt ismerik, ahol legalább emlékcserepeiben él még a magyar nyelv.” (Szabó Zsolt)

Az erkölcsi világrend eszményi ábrázolása Benedek Elek meséiben irreális, csodás elemek segítségével érvényesül. Ugyanez a gondolat azonban átszövi a valóság síkján mozgó karcolatokat, elbeszéléseket, regényeket. Az apróbb írások egy része a családi fészekbe vezet, a gyerekszobába; a másik rész a szülőföld alakjait mutatja be, áradó szeretettel valamennyit. Csakugyan ilyenek a székelyek? - kérdezte az egyik olvasó, s az író ezt felelte: - Azt szeretném, ha ilyenek lennének.

Vissza, az elszakított Erdélybe

Amikor bekövetkezik az elképzelhetetlen: a háború és a lesújtó békekötés, az örökkévalónak vélt rend összeomlik, és ezzel minden illúzió odavész. Forradalom és ellenforradalom egyaránt idegen Benedek Elek alkatától, és most minden korábbinál hosszabban tartó és mélyebb letargia köszöntött be, amit családi bajok is súlyosbítottak. A halálos beteg másodszülött fiával felesége a már elszakított Erdélybe, a Romániához tartozó Baconba utazik: hátha meggyógyítja ott a magaslati levegő. Benedek Elek társtalanul marad a fővárosban és kinézi a helyet, ahonnét a Dunába vethetné magát. A fia halála, felesége kalandos visszatérése után végre megszületik az új élet terve: „Tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária.”

Benedek Elek életének döntő mozzanata a végleges hazatérés Kisbaconba, 1921 augusztusának első napjaiban. Rendkívüli, egyedi lépés, pontosan az ellenkezője az Erdélyből Magyarországra menekülők, áttelepülők magatartásának. Lemondás a jól kiépített életformáról, a fővárosban meggyökeresedett és szeretett szűkebb családról a tágabb családért: a szülőföld népéért.

Vezérkedésre soha sem vágyott, most sem vállal semmiféle vezető politikai szerepet, csupán azt szeretné, hogy lehessen apa, apó, segítő, bölcs útmutató a nála fiatalabb írók, nagyapó a szívéhez legközelebb álló gyermekközönség szemében. Azok a fiatalok pedig, akik felismerik benne az adni tudó, adni vágyó írót, ellátogatnak hozzá Kisbaconba. A „fogadott fiúkkal” aztán Elek apó sűrűn jár felolvasó, előadó körutakra. Az előadások eszmei célja a fiatal székely írók bemutatása, megkedveltetése. A „székelyek” írásait a kritika egy része erős fenntartással fogadta. Reményik Sándor idézte fel később ennek a fogadtatásnak a légkörét:

„Mikor a székely irodalom kezdett bevonulni az új erdélyi irodalom területére, mi itt egypáran úgy néztük, ahogy bennünket, mindnyájunkat nézhettek némelyek a régi anyaország határain belül: szeretettel, simogató büszkeséggel, de egyszersmind némi aggodalommal: mi lesz ebből? Lesz-e ennek az új népi, regionális feltárásnak, ennek a felszakadó misztikus talajrétegnek valóban annyi művészi kényszerítő ereje, hogy minden magyarokat megtanítson székelyül?”

Ekkor dönt úgy Benedek Elek, hogy „székely írói estek” sorozatával együtt elindulnak szerte Erdélybe: Brassóban, Baróton, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Tordán, Szászrégenben, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Zilahon, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Nagybányán és Kolozsváron is fellépnek, de átmennek az anyaországba is, és ott is bemutatkoznak. A fiatalok könyveinek budapesti elhelyezése érdekében nagyapó telente végigtalpalja a kiadókat, aztán pedig egész körét a budapesti Zeneakadémia nagytermében is bemutatja. A műsorban általában Benedek Elek, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Nyírő József, Sipos Domokos és Bartalis János szerepel; erdélyi költők verseiből György Dénes ad elő, s Szentimreiné Ferenczi Zsizsi Bartók, Kodály és Delly-Szabó Géza feldolgozta székely népdalokat énekel.

Szentimrei Jenő egyike azoknak a fiatal íróknak, akik Benedek Elek mellé szegődnek: minden nyáron beállít Baconba egy-két napra, azon kívül pedig leveleiben folyamatosan tájékoztatja őt a kolozsvári irodalmi életről. Felesége, a székely népballadákat megszólaltató Ferenczy Zsizsi, aki a műsorokon fellép, ugyancsak elkíséri. A Szentimrei család két kislánya Elek apó pótunokáinak számítanak. De megfordul a kúrián a zengő szavú Nyírő József is, aki nagy pátosszal folyvást „édesapámnak” szólítja Benedek Eleket, és Tamási Áron  is  a rendszeres látogatók közé tartozik.

A Cimbora

A szatmári Szabadsajtó Könyvnyomda kiadásában indul el az első erdélyi gyermeklap 1922. február 12-én, Szentimrei Jenő fáradozásainak eredményeképpen, az első számok megjelenése után a főszerkesztését a lapnak Benedek Elek veszi át. A Kisbaconban élő szerkesztő rendkívül nehéz feltételek mellett nemcsak erkölcsnevelő célzatú szórakoztató irodalommal, történelmi és természettudományos ismeretterjesztő olvasmánnyal látja el az előfizetők táborát, hanem az Elek apó üzeni rovat útján nagyszámú gyermeklevelezőjének helyesírását, fogalmazáskészségét is következetesen csiszolja, fejleszti.

Három év munka után írja egy barátjának: „ellenségemnek sem kívánom, hogy falun szerkesszen újságot”. Valóban nehéz, ha a kiadóhivatal Szatmáron, a nyomda Nagybányán, az illusztrációk Kolozsvárott készülnek. A szerkesztőnek hetekkel előre kell postáznia minden szám tördelésszerűen kidolgozott kézirat- és képanyagát, levonatot nem láthat, csak a kész szám hibáin dühönghet. A nagy nehezen összetoborzott kiváló írógárdával (Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Tamási Áron, Tompa László közöl a Cimborában) csak levél útján tartható a kapcsolat.

A lap célját leghívebben ez az általa sűrűn ismételt mondat fejezi ki: „Az állam nyelvét meg kell tanulni, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni”. Egyfelől beletörődés ez a kisebbségi sorsba; másfelől: nem szabad lemondani a nemzeti érzés összetartó erejéről, amelynek egyik legfőbb záloga a szabad nyelvhasználat.  A Cimbora gyermekekhez szól, nekik igyekszik Elek apó átadni azt, hogy mit jelent a magyar nyelv, milyen összetartó ereje lehet az irodalomnak: sokszor erősebb minden földi köteléknél.  Igyekszik pótolni mindazt, ami az új iskolák tankönyveiből kimarad. Ne feledjük, hogy ebben a korszakban sorra szűnnek meg a magyar tannyelvű iskolák Erdélyben, és a román tanügy minisztérium egyre-másra hozza meg súlyosan diszkrimináló döntéseit!

A magyar nyelv és helyesírás mellett Erdély történetét ismertető írások, kimagasló történelmi alakok, események elbeszélése, a magyar mondavilág varázslatos elbeszélései jelennek meg a Cimborában. A szerkesztő szívéhez leges legközelebb azonban az Elek nagyapó üzeni című rovat áll: válasz a hozzá forduló Cimbora-unokák leveleire. További magyar nyelvű levélírogatásra serkentő, a közérdekű kérdésekre megfelelő kedves, bátorító válasz az egész gyermekvilágnak - és a szülőknek. A levelezés révén mintegy ötvenezer erdélyi magyarral áll meghitt, személyes kapcsolatban.

Meghal a Cimbora – meghal Benedek Elek

A lap szerkesztése havi ötezer lej fizetést biztosít Benedek Eleknek - papíron. - Csakhogy a tiszteletdíjak igen rendetlenül folynak be, s a hátralék már százezer lej fölé emelkedik, amit hasonló összegű bankkölcsönnel kell kipótolnia. Viszont azt óriási kamatra adják. Mi több, néhány év múlva a gyermekújság kiadása, terjesztése egyre bizonytalanabbá válik. Előbb a heti megjelenés csökken havi háromra, majd ez is megtorpan, egy-egy szám kimarad, helyette váratlanul kettős szám jelenik meg. A halálos sorvadást, mindenki látja Benedek Elek körül, csak ő nem akarja tudomásul venni, hiszen erre tette fel az életét, emiatt tért vissza Erdélybe. Pedig ő is fájdalmasan érzi azon, hogy mennyire megcsappant a levelezése. A fénykorban volt nap, hogy ötven Cimbora-unoka levelére kellett válaszolnia. Az utolsó évben alig szállingóznak a levelek. Az egymást követő kiadók hol nemtörődöm módon, hol ügyetlenül gazdálkodnak, s emiatt az előfizetők lemorzsolódnak. Homály födi a láthatatlan okot, a hivatalos körök teljes közönyét a kiváló munkatársakat foglalkoztató, jó szándékú, erkölcsi és irodalmi magaslaton álló lap iránt.

Unokája, Benedek András, úgy emlékszik vissza a Cimbora megszűnésére, amely gyakorlatilag nagyapja, Benedek Elek halálát is jelentette:

„Fura nyár volt: napokig eső, majd forróság, s olyan felhőszakadások, hogy a Csikorráról lezúduló ár végighömpölygött a falun, elmosta a kocsi feljárót. Egyik nap nagyapó szokatlan időben kijött dolgozószobájából a verandára, s ott álldogált üres tekintettel, bámulta az esőt. A felnőttek ismerték a hetek óta tartó letargia okát, s tőlük telhetőleg igyekeztek elterelni gondolatait. Ha egy kicsit fölszikkadt a sár, apám vagy Miklós bácsi sétára invitálták a kocsi úton, egy kis szórakoztató beszélgetésre. Őket hívta szobájába augusztus 15-én, hogy tanúként aláírják a kiadóhoz intézett levelét, amelyben megszűntnek nyilvánította a Cimborát. Tulajdon halálos ítéletét.”

Másnap, Benedek Elek már hajnalban kivonul kaszálni. A fizikai munka mindig segítségére volt a lelki tépelődések közepette. Amikor a reggelinél ismét találkozik a családdal nem sokáig maradt közöttük, szobájába húzódik levelet írni. A család szétszéled, mindenki megy a dolgára. Déltájban rémülnek meg, amikor a zuhanó test hangjára berohannak a dolgozószobába: Benedek Elek levélírás közben rosszul lett, leesett a székéről, valószínűleg szélütés érte. Rohannak a baróti doktorért. A fejvesztett rohangálásban a család nem veszi észre, hogy a nagyanya, Benedek Elekné Fischer Mária veronált vesz be.

1929. augusztus 19-én reggel gyász-drapériába vonják a kisbaconi ház homlokzatát, kezdődik a temetés. A verandán, az udvaron, és a parkban óriási tömeg, középen a két koporsó. A házzal szemben a négy jegenye tövében hosszú asztalnál öt pap, de nincs szertartás. Az írók, a „fiúk” mondanak búcsúztatót. Elsőnek Nyírő, ékesen rezegtetve a megszólítást: édes apánk. Aztán Szentimrei, míg szavát torkába nem szorítja a sírás. Írók emelik a koporsókat a gyászhintókba. A kettős sírgödör körül, míg a göröngyök dübörögnek a cserefa födélen, a baróti dalárda énekli a kilencvenedik zsoltár második versét: „Az embereket te meg hagyod halni”.

A Szentimreinek szóló utolsó levél - amely ma a múzeumnak berendezett emlékház falán függ - rezignált megemlékezés a Cimbora csődjéről. „Lassankint abba is bele kell törődnötök, hogy én egészen visszahúzódom a közélet mezejéről.” Aztán egy utolsó biztatás az utódoknak. Fő, hogy dolgozzanak. Két elmosódó szó még, s egy kusza vonal, ahogy a toll kihullott a reszkető kézből és lecsúszott a papír aljáig. Írás közben öntötte el agyát a vér, amint tudatosult benne, hogy ő immár fölöslegessé vált. Ebbe halt bele.

A sírján álló versike mellett  a következő mondatot is meg kellene tanulnunk, amely Benedek Elek életének mottója is lehetne: "Tiéd a szívem, tiéd a lelkem, tiéd mindenem, édes anyaföldem!"