1989 decemberében nem azt hittük, amit láttunk, hanem amit hinni akartunk: forradalom van, mint ötvenhatban Magyarországon, vége a diktátor és a Szeku rémuralmának, a hazugságok özönének, a magyarellenes propagandának, új világ jön – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Boros Zoltán televíziós jságíró. Az RTV Magyar Adásának egykori főszerkesztőjét az 1989-es forradalomról és az azt követő időszakról, politikáról és médiáról kérdeztük. Elmondta: december 24-én azért ment be fegyverropogás közepette is a tévéhez Simonffy Katalinnal, hogy világossá tegyék, a magyar közösség a forradalom pártján áll, miután Ceaușescu az „irredentákkal” riogatta a közvéleményt.

Ahogy egyre több emberrel beszélgetek, aki benne volt az 1989-es események hevében, egyre homályosabb lesz számomra a kép, hogy mi is történt akkor. Egy dolog biztosnak látszik: távol állhatott a spontaneitástól ez az egész rendszerváltozás. Hogyan érzékelte ön azokban a napokban mindezt Bukarestben?

December 21-én otthon néztük a televízióban a Palota térre odarendelt közel százezer ember előtt tartott nagygyűlést, ahol Ceaușescu a temesvári eseményeket külföldi, szavajárása szerint az „agenturile străine” beavatkozásaként értelmezte, idegen ügynökségek szervezésének. Egyszer csak megállt beszéd közben, a tér jobb oldala felé nézett, ahonnan valami zaj is hallatszott. Az adás megszakadt. Hanyatt vágtuk magunkat a földön. Végre itt a pillanat, végre, ennyi várakozás után, mikor már leomlott a berlini fal, Csehszlovákiában megkezdődött a békés hatalomváltás, a „bársony forradalom”, Magyarországon a „reformkommunisták” belülről, békés eszközökkel akarják a változásokat véghezvinni, végre nálunk is megtörik a jég és meginog a diktátor teljhatalma. De néhány perc múlva folytatódott az adás és a diktátor szánalmasan rögtönzött jótéteményeket ígért a népnek. A gyűlés és a közvetítés is véget ért.

Lelombozva, de izgatottan felöltöztünk s kimentünk a térre. Egyik oldalon katonák sora, átlátszó műanyag pajzsokkal, amiket akkor láttam először. A Romană tér felől skandálások hallatszottak, arra indultunk. A téren egy óriási szobortalapzaton 16-18 éves, rövid hajú fiúk transzparenseket lobogtattak atléta trikóban. Igaz, hogy enyhe volt az idő, de ez decemberben legfeljebb 8-10 fokot jelent. A vásznakon JOS CEAUȘESCU, nem hevenyészett, hanem rendesen megfestett betűkkel. A téren tűt nem lehetett leejteni, annyian voltak. Ahogy közeledtünk, egy ember az út széléről unszolt bennünket: menjenek csak be. Kerek tér, körben épületekkel, 180 decibeles üvöltések: le a diktátorral. 10 ezer voltos feszültség volt a levegőben. Eszembe jutott, hogy a gyerekünk otthon maradt egyedül, a szomszédra bíztuk. Elindultunk hazafele, a tér felől lövések hallatszottak.

A következő időszakban – akárcsak az egész ország –, nem azt hittük, amit láttunk, hanem amit hinni akartunk: hogy forradalom van, mint ötvenhatban Magyarországon, hogy vége a diktátor és a Szeku rémuralmának, a hazugságok özönének, a magyarellenes propagandának, új világ jön.

Másnaptól a Bukarestben élő volt kollégák közül többen úgy éreztük, hogy a tévében a helyünk, bár a magyar adás már öt éve megszűnt. Nagyobb volt a lelkesedésünk, mint a tisztánlátásunk, pedig rögtön el kellett volna gondolkodnunk bizonyos jelenségeken.

Melyek voltak ezek a jelek?

A tévé udvarán tömeg. Hangerősítőket szereltek, egy mikrobusz tetején az beszélt a tömeghez, aki akart, én is felmásztam, akkora volt a zaj, hogy nem biztos, hogy értette valaki azt, amit mondtam. A stúdió épület tetején katonák, gépfegyverekkel, a tömeg skandál, énekel. Időről időre lövések hallatszanak, de nem menekül senki. Aztán a több ezerből néhány embert időnként eltalálnak a golyók. Honnan lőnek, ki lő? Tankok érkeznek az udvarra, a tankból is lőnek valahova. A városközpontban az éjszakába nyúló tömegtüntetéseken is hallatszanak és látszanak a lövések, nyomjelző lövedékekkel lőnek. Az utcán fegyvereket osztogatnak, viheti boldog, boldogtalan. Valami titokzatosság lengett a levegőben, vajon kik lehetnek a sokat emlegetett terroristák?

Hogy mi is volt a valóság '89 decemberében? Hivatalosan „nem tudjuk pontosan”. Én magamnak a következőképpen fogalmaztam meg. Valódi volt a Temesváron kezdődött népfelkelés, amely azután az ország egy részére átterjedt. Valódi volt az emberek lelkesedése. Történelmi tény, hogy a kommunista rendszer kifulladt, leélte életét. Ezt a KGB volt vezetője, Gorbacsov tudta a legjobban és vérontás helyett a falbontást és a kommunista nomenklatúra gazdasági elitként való átmentését tervezte. Ez a szándék teljesült. Romániában a Ceaușescu által épített fal, az ország elszigeteltsége, a titkosszolgálat teljhatalma olyan erős volt, hogy itt a Párt második vonalának a legitimitása érdekében a képzeletbeli vagy valós forgatókönyv írói valószínűleg csak egy véres forradalmat tudtak elképzelni. Pedig miután Ceaușescuék helikoptere december 22-én elrepült a Központi Bizottság épületének a tetejéről, a diktátornak egyetlen híve nem maradt a fegyveres testületek vezetői között, vagy aki gyanús volt, az „öngyilkos” lett.

Januárban megalakult a tévéforradalmárok szövetsége, elmentem a találkozóra, de amikor megláttam, hogy a forradalom napjaiban szolgálatos műszakiakon kívül jó néhány bizalmi pozícióban levő tévés, elnöki titkárnő, a nemzetközi osztály egyik vezetője és sokan mások is ott vannak, hátat fordítottam, s többé feléjük se mentem. Pedig hát, aki belépett, éveken át komoly anyagi támogatásba részesült.

Volt kollégáimmal együtt akkor nem sokat gondolkoztunk a rejtélyeken, hanem kihasználtuk a kialakult káoszt, bizonytalanságot és saját kezdeményezésre, minden magasabb jóváhagyás vagy határozat nélkül, egy román kolléga, Dumitru Moroșanu, volt zeneakadémiai diáktársam rábólintásával, aki – csak mert más éppen nem volt – az első programgyűlést vezette, újraindítottuk az öt évvel korábban megszüntetett magyar adást és a szó szoros értelmében visszafoglaltuk a korábbi szerkesztőségi szobáinkat. Vértelen médiaforradalom volt – szoktam erről a történetről mondani. El lehet képzelni ilyesminek a lehetetlenségét bármelyik európai televízióban.

Hogy látta később az akkori történéseket?

1990-ben egyetlen nap alatt Bukarestben több minden történt, mint manapság egy hónap alatt. Már januárban megindultak a tiltakozások a hatalom élére került volt kommunista pártvezetők ellen. Kiderült, hogy Ion Iliescu ugyanúgy kézileg irányítja az egyetlen hatékony médiaintézményt, a televíziót, mint elődje. A híradó, a katonai adás és riportok a bukaresti történéseket egy aprólékosan kidolgozott átfestéssel adják elő.

Tovább folyik a „terrorista” hisztéria, lőnek, nem tudni kik és kire, kisebb katonai egységek félrevezető parancsokra egymást lövik. Halottak, sebesültek. Pedig a diktátor házaspár már halott, a fegyveres testületek Iliescunak engedelmeskednek. Az ébredező történelmi pártok emigrációból visszatért vezetői „kizsákmányolók”, „külföldi érdekek szolgálatában állnak”. Az Iliescu ellen tüntetők „huligánok”, „csavargók”, vagyis „golánok”.

A magyar adás munkatársai felvállalták az országos hazugságok megcáfolását. Márciusban a marosvásárhelyi pogromkísérletről Simonffy Katalin és Györfy György tudósításából nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarellenes hazugságokkal feltüzelt román tömeg támadott elsőnek, Koczka György a nemzeti hőssé emelt, földre tepert görgényhodáki verekedőt interjúvolta meg, aki elmondta, hogy ki szervezte meg a falu férfi népének buszokkal való bevonulását Vásárhelyre: „popa la biserica și secretara de la Frontul Salvării Nationale”. Ennek ellenére erdélyi magyar történelmi munkákban még ma is dívik a „nem tudhatjuk pontosan mi történt '90 márciusában”.

A híradó júniusában a fővárosba külön vonatokkal behozott bányászokat békés munkásokként tüntette fel, miközben a magyar adásban látható volt, hogyan verik találomra az utcai járókelőket, hogyan teszik tönkre az ellenzék székházait. A vásárhelyi Bolyai és a bukaresti magyar líceum ismét magyarrá alakításáért küzdő szülők küzdelmeit, az Egyetem téren több hete folyó ülő tüntetés kegyetlenül erőszakos oszlatását és a televízió előtti békés tüntetők közé befurakodott husángos, rombolni odarendelt embereket is csak a magyar adásban láthatták a tévé nézői. Az adást a román lakosság is nézte, nézettségünk több millióra nőtt.

Sokáig nem tudtam megfejteni, hogy Răzvan Teodorescu televízió elnök, akinek az irányítása  alatt az esti híradó szórta a félrevezető hazugságokat, miért tolerálta, hogy a köztévé egy délutáni műsorában az események úgy jelenjenek meg, ahogy voltak és nem a felülről megrendelt sminkeléssel. Aztán a „bányászjárás” egyik évfordulós adásában a vele beszélgető riporter számon kérte a nézők rendszeres félrevezetését, mire Teodorescu azzal védekezett, hogy tévedés, mert a híradón kívül más adásokban, például a magyar nyelvű műsorban nagyon hiteles riportok voltak mindarról, ami ‘90-ben a fővárosban történt ...  

A közszolgálati televízió épülete a rendszerváltó lendület szimbolikus helye volt és maradt. December 24-én pedig – Simonffy Katalin kolléganője társaságában – az elsők között szólalt meg magyarul a Szabad Román Televízió képernyőjén. Hogyan került a TVR épületébe és milyen körülmények között ülhettek Simonffy Katalinnal a kamerák elé?

Mi a Rádió-Televízió alkalmazottjai maradtunk, Kati zenei szerkesztő volt a rádióban, én zenei rendezőként dolgoztam mindkét intézményben, ezért bejárásunk volt a tévébe, a román kollégák ismertek bennünket. A négyes híradóstúdióban folyt minden, oda jött be a hatalmat átvevő csapat, ott hirdette Ion Iliescu a forradalom győzelmét, ott adtak ki magas rangú katonatisztek a kamerákon keresztül parancsokat ... Na ez furcsa volt egy kicsit, mert elképzeltem, hogy a katonák most ülnek a képernyők előtt, kapják a parancsokat és azonnal végre is hajtják… Honnan annyi tévékészülék a kaszárnyákban?

Szinte egész nap ott üldögéltünk felváltva a stúdióban, jelezni szerettük volna, hogy a magyarok is a forradalom pártján állnak, hisz Ceaușescu irredenták beavatkozásáról, Budapest rágalmairól és az ország felosztásának veszélyéről beszélt, ami azelőtt és azután is igen alkalmas volt „a magyarok, mint félelmetes ellenség” imázs kialakítására.

Napok teltek el és a Temesváron történtekről alig esett szó, Tőkés László nevét se ejtették ki, láthatóan bukaresti forradalom imázsát akarták kialakítani. Petre Popescu híradós volt a műsorvezető hosszú órákon keresztül, neki jeleztük, hogy szólni akarunk. Semmi kifogása nem volt ellene.

Mi volt abban az eufóriában az önök magyar nyelvű üzenetének lényege és mit gondoltak akkor a magyar közösség jövőbeli sorsáról, helyzetéről?

Emlegettem, hogy Temesváron, amikor a református templom előtt lelkészük védelmében összegyűlt hívek elindultak a városközpont felé azt skandálták: „români, veniți cu noi”, mondjátok ti is – folytattam –, hogy magyarok, németek, más nemzetiségűek, maradjatok itt. Elérzékenyültem, dadogtam, öt éve nem beszéltem már a nyilvánosság előtt, legfeljebb zongoráztam. Kati azt mondta akkor, hogy szabadon beszélhetünk, szabadon gondolkozhatunk, többé nem hazudunk. Amúgy a régi magyar adásban mindketten zenei műsorokat készítettünk, egy hazug szót ki nem ejtettünk. Bejátszottunk egy részletet a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium történetéről szóló Mondod-e még című filmből, ahol a narrátor, Sütő András emlegeti a „hajdani és majdani alma matert”, amiből a film sugárzása idején, 1980-ban már inkább csak a „hajdani” volt aktuális. A filmrészlet elején felirat:„A Román Televízió magyar adása bemutatja”. Másnap már hívogattak ismerőseim: igaz, hogy ismét lesz magyar adás? Azt hittük, eljött az idő, hogy a románság részéről a propaganda hatására kialakult magyarellenes hangulatnak vége szakadjon, mert az csak a nacionál-kommunista uszítás eredménye volt. Illúzió volt.

Karácsonykor egy korondi csengőt ráztam meg az adásban „gyerekek, megjött a Jézuska” és megszólalt a Mennyből az angyal, Schaffhauser Ildikó és Renate Storch német kolléganőkkel együtt kívántunk boldog karácsonyt németül, magyarul, a feliraton három nyelven, szerbül is kiírtuk. Ma apróságnak tűnnek, de '89-ben, ötévi hallgatás után az első magyar szavak a képernyőn katarzis erejűek voltak.

1990-ben újraalapították a Magyar Adást, amely az erdélyi magyarság fő és jó ideig kiemelt tömegtájékoztatási eszköze volt, a politikumnak pedig hasonlóan fontos kommunikációs lehetősége. Mikor mutatkoztak meg az első nézetkülönbségek, amely a sajtó és közéleti szereplők viszonyában szinte elkerülhetetlenek, állapítanám meg mai fejjel is? Mi volt ezeknek a fő oka?

Iliescu elnök sajtóirodája rendszeresen reagált adásainkra, megesett, hogy maga az ország elnöke hívta fel telefonon a tévé elnökét vagy a szolgálatos vezetőt. A fővárosi történések említett torzításmentes bemutatása nem lehetett az ínyére az „om bun” imázs kialakításán dolgozó médiáért felelős szakembereknek.

Megesett, hogy személyesen Iliescu azt is hallotta, amit ki se mondtunk, mert csak képeket mutattunk a tévé elleni támadás diverziójáról, valószínűleg hang nélkül ment a tévéje. Személyesen hívta fel az igazgatót és helyreigazítást kért az esti híradóban. Amikor megtudta, hogy nem volt szöveg, lemondott a kiigazításról.

Az új hatalom szolgálatában új lapok is létrejöttek, az Europa, a Și totuși Iubirea, amely Adrian Păunescu lapja volt, a România Mare Corneliu Vadim Tudor újsága, amelyek védelmükbe vették az Iliescu által fémjelzett csoport hatalmi szerepét, és akárcsak Ceaușescu idején, a ­– bárhol élő – magyarokat tartották az ország fő ellenségeinek. Ezek rendkívül hevesen támadták az egyetlen, románok által is érthető magyar sajtóterméket, a televízió magyar adását és általában mindent, ami magyar.

A magyar nyelv „hortista nyelv”, vélte Adrian Păunescu, mi „az RMDSZ katonái” vagyunk, utal lapjában Păunescu egy háborús indulóra, a Horthy Miklós katonái vagyunk címűre. Hajdu Győző, „unguroaica nu poate fi dacât nepoata directă și personală a lui Attila, călărind pe antricoate și mușchiuleț de vacă (de 3000 lei kilogramul) puse sub șa la frăgezit”. Ez az idézet Ilie Șandru írásából való, a Și totuși iubirea című lap 1993 júniusi számából. „Cluj-Napoca poreclit Kolozsvar” írta szintén Păunescu. Hihetetlen durva, xenofób pocskondiázásokat bírt el az akkori nyomdafesték.

Ezzel szemben a román sajtó többsége barátságosan fogadta, hogy a kilencvenes évek elején szorosan a hatalom irányítása alatt működő egyetlen televízióban van egy kormánypárti manipulációtól mentes hang, hivatkoztak rá, felhívták a figyelmet és gyakran megkerestek, interjút kértek, cikkeimet közölték.

Magyar vonatkozásban 1996 jelentette a fordulatot. Az addig ellenzékben politizáló RMDSZ belső konfliktusairól ritkán ejtettünk szót, de annál gyakrabban adtunk alkalmat arra, hogy románul is érthetően elhangozzanak a jogos követeléseink, szenátorainkat, képviselőinket ismerjék meg a választók. '96-ban a Szövetség, bekerült a kormánykoalícióba. Egy újságcikkben meg is fogalmaztam, hogy az eddig „félig üres pohár immáron félig tele, és most az egyszer valóban rajtunk is múlik, hogy tovább telik-e vagy sem. Ennek érdekében a sajtó egészén belül a televízió és rádió adásokra is sajátos, fontos szerep hárul, többek között rendszeresen számon kérni magas beosztású kormánytisztviselőinktől mindazt, amiért a szavazópolgárok rájuk adták a voksukat.”

Merre vezetett innen a közélet útja?

Innen elkezdődött egy folyamat, ami talán még ma sem ért véget. Az új erdélyi magyar politikai osztály tagjai csak pár éve még ugyanolyan civilek voltak, mint bárki más, tanárok, szerkesztők, lelkészek, műszaki értelmiségiek, ügyvédek, orvosok, de hirtelen miniszterek, főigazgatók, kormánytanácsosok lettek, kormánytagokként, intézményvezetőkként természetszerűen már nemcsak a magyarokat képviselték, pedig a rászavazó magyarok egyértelműen ezt várták el tőlük.

A politikai elit szembesült azzal, hogy a kampányban hangoztatott nemzetiségi jellegű követeléseiket nem emberi jogi vagy kisebbség jogi, hanem valamit valamiért alapon érvényesítheti. A serpenyőben anyanyelv használati, oktatási törvénycikkelyek, a partnereknek nyújtott parlamenti szavazatszámok, gazdasági pozíciók, jól fizetett állások, keveredtek, és a fontossági sorrend, a mi mennyit ér árfolyam változó volt. Hamar kiderült, hogy a kampányban hangoztatott követelés teljesítésére, ami akkor az állami magyar nyelvű egyetem, a Bolyai visszaállítása volt, a koalíciós partnernek nincs hajlandósága. Ezt el lehetett volna mondani a magyaroknak, szerintem megértették volna, ha voltak más eredmények, de ehelyett beindult annak a bizonygatása, hogy nincs is szükség magyar egyetemre. A kormányzati pozíció módosította tehát az addigi nyílt, világos kommunikáció modellt, beindította az imázs teremtés, az imázs megtartásának kényszerét. Ehhez már annak a szükségét is érezték, hogy a médiában minél kevesebb más vélemény, más nézőpont jelenjen meg.

A szövetségi elnök 2000-ben összehívta a Bukarestben működő magyar sajtó képviselőit és világosan kijelentette: a szövetséget egyértelműen támogató sajtóra van szükség, „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Ez a megfogalmazás néhányunkban kiütötte a biztosítékot. Eszembe jutott, hogy még Kádár is másként fogalmazott, miután az ötvenhatos „bűnöket” kegyetlenül megtorolta, hogy most már „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Elégedetlenségemnek a Drótpostában, a romániai magyar elektronikus sajtó MÚRE keretében szerkesztett hírlevelében adtam hangot. „A romániai magyarok tudomásom szerint nem azért adták le szavazataikat a politikai érdekképviseletnek, hogy uralkodjon rajtuk, hanem azért, hogy képviselje őket” – írtam akkor.

Az erdélyi magyarság társadalmilag, szellemileg, talán még antropológiailag is sokszínű közösség, a bánsági magyar és a csíki székely, a csángók és a bihariak történelmi tapasztalatai merően különböznek. A kisebbségben élő magyarság érdekei, jövőképe, annak megjelenítése a politikában ezt a sokszínűséget kellene tartalmaznia. Mi a szerkesztőségben úgy gondoltuk, hogy épp a média, a sajtó segíthet a magyarság sorsáról gondolkodó értelmiségiek és egyszerű polgárok megszólaltatásával a különböző opciók megismerésében. A közmédiának épp ez lenne az előnye: törvény adta küldetése a kiegyensúlyozottság, a sokszólamúság. Ez a kisebbségi érdekvédelmi szövetség politikai párttá alakulásának megkezdődésével már nem felelt meg egyes vezetők elvárásainak.

1999-ben még meg tudtuk rendezni az RMDSZ két elnökjelöltjének, Kincses Elődnek és Markó Bélának a tévévitáját, de úgy tudom, hogy ezt követően hasonlóra már nem került sor. A találkozó előtt egy nappal előbb egyik, majd a másik elnökjelölt hívott fel, hogy úgy sejti, az ő lejáratására készülünk. Megnyugodtam. Ha csak az egyik hívott volna, nehezebb lett volna meggyőznöm arról, hogy nem vagyunk részrehajlók.

A magam szemszögéből az akkori sajtó egyik legnagyobb kihívásának, egyben az akkori munka legérdekesebb részének azt tekintem, ahogy az addig megszokott képletes beszédről, utalásokban kimerülő és a sorok közti olvasás hagyományán alapul információátadásról – amelyet ugye a kommunizmus idején a színház is művelt, gyakorolt –, áttértek a szókimondóbb stílusra és megfogalmazásokra. Ez flottul ment vagy mentális átkapcsolásra, áthangolódásra is szüksége volt újságírónak, nézőnek és politikusnak?

„Mentális átkapcsolásra” nem volt szükségünk, egymás között mindig is nyíltan beszéltünk, igaz, hogy főleg kirándulások alkalmával, folyóparton, erdőben. Az, hogy részletes és valósághű információkat közöljünk az azelőtt korszak mellébeszélése helyett, arra kötelezett bennünket, hogy szigorúan betartsuk a szakmai szabályt: mindenről több forrásból is tájékozódni. 1990. március 19-én adásunk volt, csörögtek a telefonok, hívtak bennünket Marosvásárhelyről, hogy autóbuszokból husángos emberek szállnak ki a főtéren. Miután sorba hívtuk ott lakó ismerőseinket és ők is ugyanezt mondták, csak akkor mentem le a stúdióba, hogy a műsort megszakítva bemondjam a történteket.

Külön sajátos felelősséget rótt ránk az adás feliratozás segítségével kétnyelvű, két különböző közeg felé irányuló nyilvánosság, amit mi úgy értelmeztünk, hogy az erdélyi magyarság szócsöve az őket addig csak a propaganda szövegekből ismerő románság felé. Úgy kellett fogalmaznunk, hogy ne sértsünk senkit, hogy a román néző is befogadja a tényeket, amiket közlünk a máról vagy Erdély múltjának történelmi valóságáról. Szerkesztő kollégáink, a legkényesebb témákban Galbács Pál, Koczka György, vagy hírszerkesztőink, Nagy Éva, Mosoni Emőke szövegei szabatosak voltak, egy vessző, egy jelző nem hibázhatott. A szolgálatos gyűlölködőket persze ez nem befolyásolta, nekik irredenták, fasiszták voltunk, történelemhamisítók, kaptunk viszont magyar kritikát, hogy nem vagyunk elég kemények, dörgedelmesek.

Nem feledhetjük el azt sem, hogy a Magyar Adás nem egyszerűen a közösség tájékoztatás keretét jelentette, hanem eléggé hangsúlyosan be is kapcsolódott a magyarság életébe különböző rendezvények révén. Ezeknek mi volt a szerepe és jelentősége?               

1971-től dolgoztam a magyar adásnál. A szerkesztőség, akárcsak most, Bukarestben volt, adásaink pedig Erdélyben készültek, rendszeresen kerestük a közvetlen kapcsolatot a nézőinkkel, ennek a legsikeresebb formája egy-egy nyilvános előadás volt.

Ami engem illet, egy több műfajú műsorral jártam be kilenc erdélyi várost, hol Csáky Zoltán, hol Tömöri Péter volt a szerkesztő társam. A Zenés Karavánt szórakoztató, egyben meggondolkoztató műsornak szántuk, volt benne helytörténet, művelődéstörténet, régi zene, könnyűzene, rock, folk, meghívottaink írók, költők, színművészek voltak. A legsikeresebben, a Székelyudvarhely melletti Szejke fürdőn 1976-ban megtelt a domboldal, több mint 7 ezer jegyet adtak el.

Fontos erdélyi kezdeményezéseket, mint amilyen a Régizene fesztivál és a Siculus könnyűzene fesztivál, a táncházmozgalom, a szerkesztőség a sajátjaként kezelt, anyagilag is támogatott, és a televízió segítségével országos jelentőségűekké tudtak válni.

Az új Magyar Adásnál a kilencvenes években közönségtalálkozókat szerveztünk, ahol a főszereplők a nézők voltak, rendkívül tanulságos volt megismerni a visszajelzéseket, sokat tanultunk belőle. Megünnepeltük az évfordulóinkat is, legutóbb a legjelentősebbet, az ötvenévest, amit idén novemberben rendeztek meg mai kollégáim Szatmárnémetiben.

Harminc évre a rendszerváltástól hogyan látja az erdélyi magyar sajtó helyzetét? Ezt abból a szempontból is kérdezem, hogy vannak-e ma még olyan, akár elvi szintű fogódzók, amelyekhez tartania kellene magát? Gondolom, újságíróként és értő médiafogyasztóként elég határozott elképzelése van erről…

Helyzetelemzésbe nem bocsátkoznék, mert ehhez nincsenek elegendő statisztikai és tulajdonviszonyra vonatkozó adataim. Annak csak örülni lehet, hogy az erdélyi sajtópaletta, amely ma már nyomtatott lapokon, rádiókon, televíziókon kívül internetes kiadványokból is áll, igen széles. Az internet nyitott világa persze, ahogy a „www” is jelenti, egyben olyan háló is, amibe bele lehet gabalyodni olvasóként, íróként. Az információt értelmezni ma egyre nehezebb, a fake, vagyis a hamis és a valódi között a megkülönböztetést a valóság gyakori abszurditása tovább nehezíti. A kérdésről címszavak jutnak eszembe.

Például ilyen az „identitászavar”. Több példa van arra, hogy egy erdélyi újság vagy meghatározott körzetben sugárzó rádió, tévé a Romániában történtekről kevesebb és felületesebb információt közöl, mint Magyarországról és beszáll a magyar választásokba egyik vagy másik fél oldalán, ugyanakkor nem ad elég fogódzót a szavazópolgároknak az itteni választás valódi tétjéről. A szabadság és a határtalanság is tud hályog lenni.

Vannak tabutémák, amelyekről „jobb nem írni, mert abból baj lehet”. Ilyenek a romániai magyar korrupció felderített vagy még csak sejtett esetei, amelyek kiderítéséhez a sajtó is hozzájárulhatna. Ne feledjük el, ha ez egy kisebbségi érdekképviseletet felvállaló politikai entitásban történik, sokkal súlyosabb, mint ha csak egy pártban. Politikai párt és/vagy kisebbségi érdekképviselet különböző fogalmak. Úgy tartják, a politikában az „erkölcs” kifejezés használhatatlan. Egy közösség képviseletét elvállalni viszont erkölcsi kérdés is. A tabutéma visszaüt!

A nyilvánosság fegyver, meg tud védeni, de ölni is tud, ezért nem mindegy, hogy egy fegyvert ki és mire használ. Gyakran elfelejtkezünk arról, hogy a sajtó, a média nemcsak felderítheti a valóságot, hanem lépésekre is kényszerítheti az illetékeseket. Ez mindig így volt, manapság a világháló ezt a hatást planetáris méretűvé növelte. Elég egy, a hálón megjelent vád valaki ellen, bizonyítékok és az ártatlanság védelme elfelejtve, és az illetőnek ketté törhet a karrierje, tönkre mehet a szakmai, a családi élete, vagy amint az Romániában az utóbbi 30 évben is többször megtörtént, a vád alapján börtönbe kerülhet és csak pár év múlva derül ki, hogy ártatlan. A média valóságot befolyásoló erejét viszont fel lehet használni hasznos célból is, egy ember, egy intézmény, egy elv védelmében. Ennek hatékonyságát az utóbbi időben elég ritkán tapasztalom. 

Manipuláció – ez is lehetne a gyűjtőneve a meggyőzés, Ciceronál is régebb óta kidolgozott technikájának. A szavakkal, képpel, hanggal való meggyőzésnek megvannak a szakmai módszerei, amelyek szinte függetlenek attól, hogy jó vagy rossz ügyet szolgálnak, igazságról vagy hazugságról akarnak valakit meggyőzni. Nem új dolog, gyakran sokkal nehezebb az igazságot elhitetni, mint a hazugságot, sok jó ügy tud elbukni a megfelelő meggyőzési technika igénybe vétele nélkül. Ahogy nézem, nálunk nem sokan vannak még tudósai és virtuóz kezelői ennek a technikának. Aki ismeri és használja, nyert ügye van.

Ugyanakkor a bármilyen típusú sajtó pénzkérdés is. A tévé, rádió a műszaki eszközök értéke miatt a legdrágább, de legalább létezik közmédia, ami az adófizetők pénzéből működik. Jelenleg a magyar közszolgálati rádió és televízió magyar nyelvű adásainak területi lefedettsége és óraszáma messze elmarad a magyar lakosság arányszámától. Íme, egy államilag finanszírozott intézménytípus, ami alanyi jogon, adófizetőkként jár nekünk és elégtelen. A kilencvenes években a bennünket megillető állami médiaarány kiharcolása belekerült az RMDSZ programjába, annak idején a MÚRE audiovizuális alelnökeként javasoltam a cikkelyt. Elvárható lenne, hogy ennek a jogunknak az érvényesítéséért ma is történjenek lépések, hisz a Szövetség képviselői jelen vannak az Országos Audiovizuális Tanácsban (CNA) és a köztévé, közrádió igazgatótanácsában. Nem vagyok derűlátó, mert több politikusunknak van anyagi érdekeltsége, tulajdona vagy résztulajdona kereskedelmi televízióknál, rádióknál, internetes lapoknál, amelyek, még ha elő se írja elő a tulajdonos, annak érdekei és világnézete keretében működnek. Volt politikai tisztségviselők is kerültek közmédia szerkesztőségek élére, ami viszont súrolja az összeférhetetlenség határát. Ezek mellett, ha már az állami magyar egyetemről szó sem esik, elegáns és bölcs lenne, ha legalább az anyanyelv használatának az oktatás és kultúra mellett egyik legfontosabb alapterületén, a médiában kiharcolnák/alkudnák az állami pénzen működő rádió, televízió adások bennünket megillető adásidejét, anyagi, műszaki ellátottságát. 

Szeretném remélni azt is, hogy képviselőink – sajnos lassú – nemzedékváltása talán csökkenti majd a hatalmi pozícióval járó irányítási reflexet és visszahozza a politikum és a sajtó, média viszonyába a kölcsönös tiszteletet.