„Jönnek” – Közigazgatási átalakulás 1940 címmel nyílt kiállítás vasárnap Kézdivásárhely főterén. A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának kültéri kiállítását a második bécsi döntés nyomán visszacsatolt Észak-Erdély és az azt követő 1940. szeptember 13-i kézdivásárhelyi bevonulás 80. évfordulója alkalmából nyitották meg.

A tárlatot Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nyitotta meg, köszöntőt mondott Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere és Szebeni Zsuzsanna, a Magyar Kulturális Intézet vezetője. Nagy Zoltán történész volt a tárlat kurátora.

A második bécsi döntés az azt követő háborús évek, majd az új politikai berendezkedés évtizedeinek tükrében ma is megosztó kérdésnek számít. Mégis e történelmi jelentőségű esemény a 20. század magyar–román kapcsolatainak egyik kulcsfontosságú mozzanatát képezi, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is, a két nép kollektív emlékezetében.

„Nyolcvan éve megfordult a világ, még ha rövid időre is – ahogy azt a korabeli dalból ismerjük. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában német-olasz döntőbíráskodás eredményeképpen, de Anglia és az Egyesült Államok vezetőinek beleegyezésével, Erdély egy része, így Kézdivásárhely is visszatért a Magyar Királysághoz” – részletezte beszédében Nagy Zoltán történész.

Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök történelmi áttekintéssel kezdte meg beszédét, majd arra is kitért, hogy nemrégiben egy románajkú újságíró arról kérdezte, hogy miért nosztalgiázik a népünk ezen a napon, hisz a magyar világ úgysem jön vissza. Válaszként ezt mondta: „A régi nem, az már múlté. Mi nem is a régit akarjuk, hanem olyan rendet, ahol a saját szájunk íze szerint élhetjük az életünket. Országegyesítő nagyapáink azt mondták: lehet bármiképp is, szakadhat az ország hét felé is, a magyarok közösségét azok alkotják, akiket hagyományok, közös történelem, közös nyelv fon egybe. Azok alkotják Magyarországot, akiknek a szívükben él az ország. Összetartozásunk nem szorul magyarázatra. Mi, székelyek a magyar nemzet tagjai vagyunk”.

Tamás Sándor szerint erre ilyen egyszerű a magyarázat. Véleménye szerint bárhol is járunk ma Erdélyben, Székelyföldön, bárkivel is hoz össze a jó- vagy balszerencse, van egy dolog, amely összeköti az embereket, az pedig a hit. Az emberek hisznek az egységes magyar nemzetben.

„A mi igazságunk újra fog diadalmaskodni, mert szeretjük ezt a földet. Szeretjük Székelyföldet! Tudjuk, hogy ami nincs, de lesz, az már van” – tette hozzá a politikus.

Bokor Tibor polgármester a következő gondolatokkal kezdte meg köszöntőbeszédét: „80 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon a Kantában felállított díszkapu alatt, a vitéz Heszlényi József tábornok vezette munkácsi 2. gépkocsizó dandár előőrseként áthaladt az első honvéd, és – a korabeli Székely Újság tudósítása szerint – örömujjongás tört ki a lelkekben. Mindenki kacagó sírással üdvözölte az eseményt, amely az emberek szívét a mellükre tűzte”.

Hangsúlyozta, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti vezércikknek a megállapítása ma is a fülünkben cseng, és érdemes megszívlelni napjainkban is.

„Csak a jóra és a jól felhasznált idő segíti előbbre azt a közösséget, amelynek tagjai vagyunk. Ez a modern országépítés titka. Mi, erdélyi magyarok kemény életben szilárddá kovácsolt nép vagyunk. Az acélnak pedig az a hivatása, hogy acél maradjon az élet minden szakaszában. Se könny meg ne lágyítsa, se öröm fel ne olvassza. Ha nap süti, ha fagy töri, acél maradjon. Ne feledjük, hogy a mi erőnk bennünk van, és ez a belső lelki egység az, amelynek megbonthatatlannak kell maradnia” – magyarázta a polgármester.

Szebeni Zsuzsanna, a Balassi Intézet Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője emlékeit osztotta meg a jelenlévőkkel.  

„Soha nem felejtem el az ónémet szekrény illatát, és azt a bizonyos tabu felső polcot, ahol két virágos bársonypárta, fehér szalmavirág és ki tudja milyen selyemcsodák voltak. Ahhoz ne nyúlj, az 40-ből maradt…” – idézte fel az intézetvezető, majd háláját fejezte ki mindazoknak, akik nélkül e kiállítás nem jöhetett volna létre. A korabeli varázst, hangulatot szerette volna idézni, ezért Tamás Áron írásaiból vett idézetekkel zárta gondolatait.

A téren nagyszámban jelentek meg a helyi a lakosok, a kiállításon látható fotókat és leírásokat nosztalgiázva szemlélték.