A távolságtartás és az izoláció, majd az oltás, vagyis a modern epidemiológia alapjai a 18. század folyamán alakultak ki Európában. A háromszáz évvel ezelőtti járványkezelésről Dr. Krász Lilla, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kora Újkori Történeti Tanszékének oktatója Veszedelmes ragályok a régi Magyarországon. A pusztító pestistől az "oltalmazó himlőig" címmel tartott előadást a Bolyai Társaság és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szervezte Virtuális Bolyai Egyetem sorozat keretében, kedd este.

Dr. Krász Lilla elsősorban a 18. századi járványokat kutatja. Mivel ez egy olyan időszak Európa történelmében, amikor nagyon jó adminisztrációja kezdett kialakulni a járványoknak, remek források állnak a kutatók rendelkezésére. Szerinte a mai kérdéseinkre is sok tekintetben válaszokat találunk ezekben a forrásokban, amelyek mostani előadásában nagyrészt a Magyar Királyságra vonatkoznak, ugyanis a Magyar Országos Levéltár anyagait használta fel. Ám szerinte ezek a járványok hasonlóan zajlottak le Erdélyben is.

Mint megtudtuk, az utolsó nagyobb pestisjárvány kezdete 1738-ban volt, amit valószínűleg az orosz–osztrák–oszmán háború után hozták be a beteg katonák a Magyar Királyság területére. A járvány időről-időre 2-3 vármegyényi területet sújtott, majdnem hat éven keresztül. Ez koncentráltabb szervezettséget követelt meg, így a járvány kitörésekor egészségügyi kerületekre osztották a királyságot, és élükre egészségügyi biztosokat neveztek ki. A legfőbb cél akkor is a fertőzöttek izolálása volt. Védekezés céljából líneát, azaz védővonalat húztak, és leggyakrabban a folyóvizeket jelölték ki, ahol ellenőrizték az átkelőket. A járvány sújtotta területeket pedig vesztegzár alá helyezték.

Debrecenben a vesztegzár majdnem egy évig tartott

Az utolsó nagy pestisjárványkor 1739 májusától 1740 áprilisáig senki nem hagyhatta el a lakóhelyét Debrecenben, és a házakra kiaggatott cédulákkal jelezték a fertőzésgyanús és a fertőzött embereket. A fertőzésgyanúsak rövid cédulákat, míg a fertőzöttek hosszú cédulákat kaptak. Fegyveres őrök figyelték, és tartatták be a rendet, nappal kétóránként, éjszaka óránként ellenőrizték a házakat.

„1738-ban is a szociális távolságtartásra vonatkoztak a rendeletek, bezártak az iskolák, a piacok, a kocsmák, és ez akkor is óriási szociális problémákat okozott” – mesélte Dr. Krász Lilla, hozzátéve, hogy ekkor Mária Terézia a Magyarországon 1744-ig dühöngő pestis ellen úgynevezett kontumácia stációkat állítatott fel. Ezek a magyar és erdélyi határokon felállított vesztegzár-állomások a vírus ellen védték a lakosságot. Minden Habsburg Birodalomba belépőnek meg kellett állnia ezen az állomáson, és ellenőrzés alá került.

Óriási személyzetet foglalkoztatott a rendszer. Többszörös fallal vették körül a vesztegzár-telepeket, a külső fal 3 méter magas kellett legyen, ezen belül pedig több fallal különítették el a személyzetet, a nem fertőzött és a fertőzött embereket, a kötelező távolságtartás pedig 190 centiméter volt.

Nem 14, hanem 84 napos volt a karanténkötelezettség beutazáskor

Az utolsó nagyobb pestisjárvány kezdetekor a hatályban lévő szabályok szerint 84 napot kellett a kontumácia stációkban eltölteni, ha valaki a Habsburg Birodalom területére akart lépni. Ez járványmentes időszakban 47 nap volt, amelyet kötelező volt mindenkinek kivárnia. Később, 1770-től ezt 28 napra (járványmentes időszak) és 47 napra (járványos időszak) csökkentették. Dr. Krász Lillától azt is megtudtuk, hogy akár 5-20 év börtönbüntetésre is ítélhették a törvény ellen szegülőket.

A legtöbb vesztegzári állomáson napi szinten jegyezték a betegeket. Kiemelt feladat volt a levelek ellenőrzése, amelyeket a füstölés módszerével fertőtlenítettek. A vastagabb leveleket ki is bontották, füstölték, és órákig szellőztették a levegőn. A védekezés legfontosabb szere ebben az időben az ecet volt, amelyet általános körben alkalmaztak, lemosásra, áztatásra, gőzölésre, de ajánlották az ecettel kevert meleg vízben való fürdőt és az ecetes kéz- és arcmosást is. A fertőzöttek házát leggyakrabban kénkővel füstölték, napi szinten legalább egy órán keresztül.

„Az 1770. évi egészségügyi normatíva nagyon nagy mérföldkövet jelentett a közegészségügyi szervezetrendszer kiépítése tekintetében. A korabeli Európa legjobban kiérlelt rendelkezéseit adja a járványokra nézve, nagyon szigorú szabályokkal. 1876-ig ez is marad érvényben” – mondta el az ELTE oktatója.

Az egészségügyi normatíva a tiszti orvosok működését is szabályozta, amely szerint fél éves és éves jelentéseket kellett küldjenek a lakosok egészségét illetően, amelyek akár 50-80 oldalasak is lehettek, „az orvos szorgalmának függvényében”. Ezek az egyedi betegségekre és a járványok leírására is kiterjedtek, és megpróbáltak egységes sztenderdet adni az orvosok kezébe, hogy miként próbálják meg kezelni a betegségeket. A napi betegellátó tevékenység mellett általában ezt éjszaka írták saját orvosi naplójukba.

A marhavész és a modern epidemiológia születése

1776-ban marhavész robbant ki, amelynek a megfékezésére egy rendszert alakítottak ki: az orvosok előre megadott szempontok szerint kellett leírják a járványos megbetegedések lezajlását, a gyógymódokat, mindezt táblázatos formában. Dr. Krász Lilla szerint ez vezetett el a tudományos epidemiológia megszületéséig. II. József ezzel a rendszerrel 1777-ben, franciaországi utazása során ismerkedett meg, és lemásoltatta a kérdőíveket, majd a Habsburg Birodalom területén is bevezette ezeket.

A táblázatos írásmód az információ gyors, hatékony visszakeresését tette lehetővé. Ezek a kérdőívek tartalmazták a betegség nevét, klasszifikálását, hogy milyen évszakban jelent meg, a megbetegedettek nevét, életkorát, a betegség lefolyását, a lakosság összlétszámát, a megbetegedettek számát, a visszaesők számát, illetve azt, hogy mikor tűnt el a betegség. Az orvosoknak napi szinten a légköri viszonyokat is jegyezni kellett, és így próbálták meg a 18. század végén a betegség terjedési útvonalát lokalizálni.Az előadás az oltások rendszerére is kitért. A 18. században a tehénhimlő a „társadalmi rangtól függetlenül mindenkit egyformán sújtott”, ám rövidesen megfigyelték, hogy az ezzel a kórral rendelkezők a fekete himlőben szenvedő családtagjaiktól nem kapták el a betegséget, így rövidesen oltóanyag készítésébe kezdtek, ami sikeres volt. Ám ez Dr. Krász Lilla szerint még nem hozta el a végső megoldást, mivel nagyon sokan féltek azt beadatni, így az orvosok, a lelkészek, a papok és a tanítók hirdetni kezdték az oltások fontosságát, ez azonban hosszú folyamat volt.

Az előadó szerint három évszázaddal ezelőtt egy-egy járvány miatt hasonló szociális, gazdasági, társadalmi problémák léptek fel, mint 2020-ban, a koronavírus térhódításakor. A történész azt is megjegyezte, hogy ha lenne koronavírus elleni vakcina, az orvosoknak, papoknak, lelkészeknek és tanároknak még mindig lenne szerepe abban, hogy meggyőzzék a lakosokat annak hasznosságáról.