A művészetért, a szabadságért és az igazságért indul száznapos zarándokútra Bartha Ciupe Ernő szombat reggel. A leginkább óriás szénaszobrairól ismert művész három hónapra otthagyja magyarfenesi szoborparkját, és gyalog megy az utat dokumentáló Bács Ildikóval együtt Londonba. Három szobra ugyanis a 2012-es londoni Kulturális Olimpia óta a brit fővárost díszíti anélkül, hogy alkotójuk neve fel lenne tüntetve, sőt egyik munkáját be sem mutatták, „lakat alá” került.  Bartha Ciupe Ernő ennek ellenére nem haraggal, hanem szeretettel indul performansznak is beillő útjára.

Hol kezdődik a londoni szénaszobrok története?

Egy pályázattal, amelyet a Román Kulturális Intézet hirdetett meg a 2012-es londoni olimpiai játékokkal párhuzamosan szervezett kulturális olimpiára. A kulturális olimpia körülbelül ezer eseményt jelentett két hónap alatt, Romániából 130 pályázat versengett másfél évvel a játékok kezdete előtt. Köztük az én két projektem, amit Sánta Leventével készítettünk elő. Végül három projekt nyert, és az egyik az én Nature in the City – Természet a városban című pályázatom volt.

Gondolom, ujjongtál.

Igen. Viszont kevés időm maradt, mert az alapítványokkal, így az ICR-vel is úgy történik az együttműködés, hogy amikor nekik szükségük van egy információra, azt abban a pillanatban meg kell adni, ha viszont te, mint pályázó kérdezel tőlük valamit, hetekig kell várni a válaszra. Másrészt a két ország – Románia és Nagy-Britannia – törvényei közti különbségek is hátráltatták az előkészületeket. Végül három hónapom maradt, hogy elkészítsem a szobrokat, ami nagyon kevés idő, egy év lett volna a természetes.

Hány szobrot terveztél erre az alkalomra?

Egyet finanszíroztak honorárium formájában, a másik kettőt önszorgalomból készítettem, mert hát az embert nem hívják négyévente kulturális olimpiára. Nem az volt a fontos, hogy nyerjek néhány ezer eurót, hanem hogy amit oda kiviszek, az minél jobban képviseljen.  

Hol folytak a munkálatok?

Itthon, a magyarfenesi szoborparkban. Öt ember dolgozott állandóan, új, sokkal erősebb struktúrát dolgoztam ki ezekhez a szobrokhoz, hogy növeljem állóképességüket. Akkorák, hogy daruval tették fel két, 14 méter hosszú kamionra. Két napot tartott az útjuk, majd én is kimentem repülővel, és egy nap alatt felállítottam őket két különböző parkban.

Most is ott vannak?

Igen. Az Időspirál a Pleasures Garden-be került, és a másik kettő (amelyeket én finanszíroztam), a Felhőkarcoló és a Madár a Victoria Park tavának a víztükrére.

Technikailag ez hogy van megoldva?

Talapzatokon állnak, a tó ugyanis nem mélyebb egy-másfél méternél. Itt Romániában öntötték ki betonból, ígéretet kaptam, hogy Londonban majd kifizetik, de máig se fizették ki. Egy statikus barátom, Joe, vagyis Nagy Zsolt intézte el, hogy Szebenben ugyanaz a cég öntse ki az öt tonnás talapzatokat, amely a kolozsvári Aréna kivitelezési munkálatait is vállalta. Hatalmas, biztonságos talapzatok ezek, helyt állnak szélben, viharban.

Időspirál a szellemparkban

A Pleasure Garden-ben elhelyezett szobrom, az Időspirál Időkapuján belépve működésbe lépett egy hangtechnika, és a látogató hallhatta az elmúlt Olimpiák kommentárjait, több száz felvételt angolul. Ez a park olyan volt akkor, mint egy építőtelep, mint egy hangyaboly: készültek az Olimpiára, ami nekik jó bevétel ígéretével kecsegtetett. Az utolsó pillanatban azonban a Pleasure Garden kikerült az Olimpia érdekzónájából. Emiatt csődöt mondott, be is zárt, és azóta sem nyitották ki. Az Időspirált így soha nem mutatták be, a parkkal együtt rácsok mögé került. Az ismerőseim, akik Londonban jártak, kérésemre megkeresték a helyet, de nem engedték be őket, csak a rácsokat és a kapukat tudták lefotózni. Üres hely lett belőle, szellempark.

Mi a helyzet a tavon lévő szobrokkal?

Az egyezség két hónapra szólt. Két hónap után a londoniak kijárták az Román Kulturális Intézetnél, hogy meghosszabbítsák még hat hónapig. Azóta eltelt három év. Velem nem közölték, hogy ezt hogy sikerült kijárni, és nem is bánom, hogy ott maradtak, mert a hírek szerint az emberek belakták, megszerették a szobraimat. Viszont nincs rajtuk feltüntetve, hogy ki az alkotójuk. Én amióta felállítottam őket, nem voltam ott: a megnyitóra sem hívtak meg, mert állítólag az már nem fért be a költségvetésbe. Utána újságírók jelezték, hogy sehol nincs kiírva a nevem. Három héttel a megnyitó után végül felkerült a felirat, de nem sokkal később el is tűnt.  Ennek is már három éve, hogy névtelenül áll ott az a két alkotás. Volt idén is három-négy levélváltásom az igazgatóval, aki úgy válaszolt, ahogy a politikusok szoktak: udvariasan és semmitmondóan.

Nem csodálom, hogy nem hagy nyugodni.

Jogi útra is gondoltam, de ahhoz egyelőre valahogy nincs kedvem. Már vannak rossz tapasztalataim ezzel kapcsolatban. Nem zárom ki lehetőségként, főleg figyelembe véve, hogy másfél év után visszaszálltak a jogok rám, tehát most már mind a három szobor az én tulajdonom. De egyelőre nem akarok támadni senkit. Nem haraggal, hanem szeretettel indulok el.

Nem lenne egyszerűbb felülni a repülőre és ott az asztalra csapni?

Nekem minden sugallat felülről jön. Most is egy sugallat hatására indulok el gyalog. Úgy érzem, zarándokutat kell megtennem. És valószínű, hogy a szobraim létezéséről is többen fognak értesülni így, mintha csak egyszerűen bemutatták volna az ICR néhány tucat meghívottja jelenlétében.  

Az a benyomásom, hogy ez az út önmagában is egy performansz.

Igen. Miután bevillan egy-egy új ötlet, mindig utánanézek, hogy van-e példa rá a művészi világban. Amikor az – eredetileg a lovaim számára gyűjtött – szénából elkezdtem szobrokat formálni, akkor is utánanéztem, van-e még ilyen. Installációkat találtam, főleg szalmából, meg naiv művészetet (süniket, cicákat, játékokat), de szobrokat nem. Most az utazásnak mint művészi performansznak is utánanéztem, Tillmann József hívta fel a figyelmemet például Marina Abramovic és szerelme, Ulay utazására: a Kínai Nagy Fal két végéből indultak el egymás felé, hogy a közepén találkozzanak, és búcsút mondjanak egymásnak.  De ilyen performansz tudtommal még nem volt.

„Hatszáz évre vannak terveim”

A széna egy efemer anyag. Meddig élhetnek ideális esetben a szobraid?

Az elképzelésem eredetileg ez is volt, hogy múlandó szobrokat készítsek, abban a világban, ahol mindenki maradandót akar alkotni. De annyira sok munkába és pénzbe kerülnek, hogy egy idő után kézenfekvő volt módot találni a tartósításukra. Mi európaiak félünk az elmúlástól, halálfélelmünk van, az alkotásainkban is arra törekszünk, hogy örökké tartsanak. Pedig mi tart örökké? Még az épületek, sőt: teljes civilizációk is elporladnak. Szóval most egy olyan anyaggal kezelem a szobraimat, hogy ha nem mozgatják, nem másznak rájuk, akkor 40-50 évig is megmaradnak. Csak persze kicsit átalakulnak.

Hogy viszonyulsz az alkotásaidhoz, miután elkészültél velük? Nem vagyok biztos benne, hogy azért indulsz Londonba, mert magához a tárgyhoz ragaszkodsz.

Azért indulok Londonba, mert meg akarom adni a szobraimnak, ami nekik jár.

Szereted őket?

Szeretem, de el tudom őket engedni. Az a szerepük, hogy belakják a világot, másokat is gyönyörködtessenek. Állandóan újakat kell csinálnom, hatszáz évre vannak terveim. Az utolsó pillanatig akarok dolgozni, ez belső kényszer, nincs más választásom.

Milyen érzéssel indulsz el?

Örömmel. Alig várom, hogy elindulhassak. Csak a földhözragadt, gyakorlatias dolgok okoznak némi stresszt: mindent elintézni, rendet hagyni magam után, stb.

Nem egyedül vágsz neki Európának, a társad is veled megy.

Ő volt az első, akinek elmondtam, és tetszett neki az ötlet. Meglepetésemre a legtöbb barátom is pártolta az ötletet. Vannak olyanok is, akik féltenek. Hofi (Bács Ildikó – szerk. megj.) filmesként dokumentálja is az utat. Egyedül is nekivágtam volna, egészen más gondolatok születnek meg akkor, ha egyedül zarándokol az ember.

Pontosan tudjátok már, hol fogtok megszállni esténként?

Nem és nem is kell. Már tízen jelezték, hogy befogadnak, tehát a száz éjszaka egytizedére van már biztos szállásunk. A többi kialakul. Ahol nem fogadnak be, ott sátorban.

Ha egy autóból kiszól a sofőr vagy szekérről a bácsi, hogy elvisz valameddig, beültök?

Annak nem lenne értelme. Elindulhatnánk stoppal is, és ott lennénk egy hét alatt. Ez egy olyan út, amit magamért csinálok elsősorban. A La Manche csatornán nyilván muszáj lesz kompra szállnunk, de azon kívül gyalogolni fogunk. De az is lehet, hogy ott olyan szellemi szinten leszünk már, hogy átrepülünk a vízen (nevet).

Díjakról viccesen és komolyan

Februárban megkaptad az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mit jelent a társadalom figyelmének, elismerésének ilyen jellegű megnyilvánulása számodra, akiről néha az az érzésem: fittyet hánysz arra, mit mond rólad a világ?

Természetesen számomra is fontosak a visszajelzések. Még ha meg is van az én személyes realitásom: a szoborpark világa más, mint az utca, ahol inkvizítorok és diktátorok szabják meg, mit kell tenni és gondolni. Az én világom olyan, mint Don Quijote vagy Hamlet valósága, de sok embernek van igénye erre. Ez abból is látszik, hogy milyen sokan jönnek be a szoborparkba. Egy taxisofőr azt írta: „A csend oázisa”. Az amerikai professzor meg: „Számunkra az egyik legfontosabb dolog az idő, ha meg tudnánk vásárolni, biztos meg is tennénk. Itt azt érzem, hogy az idő nem létezik.” Persze hogy fontosak az ilyen visszajelzések. Díjat viszont még nem kaptam, ez volt az első. Magamnak szerettem volna átadni az Arany Szamár díjat a szamaram emlékére, akit Tapsinak hívtak. Nem akartam állami szervektől valamiféle kilobbizott díjat kapni, ezért terveztem, hogy átadom egyik kezemből a másikba az Arany Szamarat. De Kelemen Hunorék megelőztek és megleptek az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, pedig tényleg nem lobbizott senki a háttérben. Ez számomra nagyon szép gesztusnak tűnt, nagyon jólesett.

Másrészt viszont ott van a Londonban lévő szobraid ügye, ami nagyon jól jelzi, hogy mindenhol vannak, akik hálátlanul bánnak a művészekkel.

Az utam szlogenje: a művészetért, a szabadságért és az igazságért. Nem tudom, hogy fogadnak majd, nem számítok semmire, azt tudom, hogy nekem ezt az utat meg kell tennem. És ha megtettem, pontot teszek ennek a történetnek a végére. Bármilyen eredménye lesz, befejezettnek fogom tekinteni. Tudom, hogy nem egyedi eset az enyém, hasonló sorsok voltak és vannak. Minden művészért, az alkotásokért és a művészetért teszem.