Vasárnap landolt a kolozsvári repülőtéren Bartha Ciupe Ernő és Bács Ildikó, akik a szénaszobrairól híres művész Londonban rekedt alkotásai nyomában három hónapig gyalogoltak a brit fővárosba. Július 18-án indultak el, útjukat a Maszol is nyomon követte. Hazatértük után londoni és itthoni fogadtatásukról, az út tapasztalatairól és további terveiről kérdeztük a művészt. INTERJÚ.

Milyen érzéssel érkeztél haza?

Elértem a célomat. A cél az volt, hogy megtegyük ezt a több mint kétezer kilométeres távolságot Magyarfenes és London között gyalog. Áldozatot kellett hoznom az alkotásaimért, és ezt meghoztam. De mindez néha eltörpült mindazon élmények mellett, amelyekhez maga az út juttatott: más történetek nőttek ki belőle. Az emberek, akikkel találkoztunk, juttattak hozzá ahhoz a belső utazáshoz, amiben nem lehetett volna részünk, ha futja minden este szállodára. Sokkal sterilebb utazás lett volna, ha szállodáról szállodára járunk.

Említetted, hogy az éjszakák 70 százaléka nem került pénzbe, mert – a couchsurfingnek hála – befogadtak az emberek…

Befogadtak az otthonukba, az életükbe. Néhányat ki is neveztem testvéremnek, pár óra alatt olyan közel kerültünk egymáshoz.

Kik jutnak így hirtelen eszedbe?

Egy sokgyermekes lelkész, meg Bonnban egy indiai újságíró, aki a Himalája lábától jött Európába. Ő is azt mondta, hogy már több száz couchsurfinges (értsd: kanapén alvó) vendége volt, de még egyiket sem érezte ilyen közel magához, mintha családtag lenne.

Hány „testvéred” lett?

Négy vagy öt. Például Roland, a nagy utazó, akivel a következőképpen ismerkedtünk meg: zuhogott az eső, és a híres frankfurti autókiállítás miatt 50 kilométeres körzetben minden szoba foglalt volt. Már hajlandók lettünk volna luxushotelbe is menni, de azok is mind tele voltak. Egyszercsak jön egy couchsurfinges üzenet: későn vette észre a kérésünket, tudna segíteni. Gyorsan felhívtuk, a felesége utánunk jött, hazavitt, megismertük a családját: két gyerekét és a férjet, Rolandot, aki motorkerékpáron bejárta a világot Alaszkától Tűzföldig. Ő is a testvérem lett.

Akárcsak Belgiumban Dirk, a zenész. Franciaországban pedig egy olyan társaságot ismertünk meg, akik kommunához hasonló közösségben éltek, négy hektáron külön kis települést hoztak létre, valamikor fesztiválokat is szerveztek ott. De az az igazság, hogy minden vendéglátónk fantasztikus ember volt.

Nagyon fárasztó lehetett minden este szállást szervezni…

Rengeteg energiát és időt igényelt. Ezért nem is tudtunk eleget foglalkozni az üggyel, amiért elindultunk. De így is elégedett vagyok az eredménnyel, amit ezen felül kapok, az mind bónusz.

Mélypontok?

Például amikor begyulladt a talpam, nem tudtam lábra állni. Akkor éjszakánként felébredtem és azon gondolkodtam, hogy tolókocsival megyek tovább. Vagy néha, ha eltévedtünk, vagy már sötét volt és még mindig nem volt remény szállásra. De mindig jött egy angyal, és megmentett. Ha egy ateista indult volna el erre az útra, az is megtalálta volna a hitét, annyi csoda történt.

Milyen volt a fogadtatás Londonban?

A Román Kulturális Intézet (ICR) londoni székhelyénél volt hirdetve a találkozó, elég sokan eljöttek. Az igazgató öt nappal az érkezésünk előtt vette fel velünk a kapcsolatot.

Ő hogy viszonyult a szobraid körül kialakult helyzethez?

Azt hajtogatja, hogy a szobrok az én tulajdonom. Nekem erre az a válaszom, hogy az én tulajdonom, de rá voltak bízva. A személyes találkozónk inkább egy monológhoz hasonlított, nem is nagyon szóltam közbe. Azt mondta, őt nem értesítették a szobrom elárverezéséről. Mindenesetre segíteni akart, össze is hozott egy találkozót a Pleasures Garden vezetőivel (ebben a parkban volt az Időspirál című szobor, amit elárvereztek – szerk. megj.), de arra nem tudtam elmenni, mert egy időpontban lett volna az újságírókkal, szimpatizánsokkal való találkozóval.

Mi történt tulajdonképpen az Időspirállal?

A Pleasures Gardent, ahol a szobor fel volt állítva, kibérelte egy cég. Az a cég csődöt jelentett, mert a park talajában azbesztet találtak, ami miatt a park látogatását be kellett tiltani, hisz az azbeszt a porba kerülve mérgező. Erre jött egy felszámoló hivatal, és minden ingóságot, ami a parkban volt, elárverezett. Az én szobrom a 82-es aukciós számot kapta, így vette meg egy magánszemély és elvitte a farmjára, Londontól 25 kilométerre. Oda már nem mentem utána, ez a jogászok dolga lesz.

Pert tervezel?

Először is, ha lehet, peren kívüli megegyezést. Szerintem mindenki arra fog törekedni, hogy valamilyen formában, kártérítés fizetésével, elkerüljük a pert.

Milyen érzés volt viszontlátni a Victoria park taván lévő szobraidat?

Jó érzés. Amikor odaértünk, már ki voltak téve a táblák a nevemmel. Amit három éven keresztül nem tudtam elérni, hogy feltüntessék az alkotót, az most sikerült. Másfél éve visszaszállt rám a tulajdonjog, most nekem kellene kezdenem valamit a saját alkotásaimmal – ezt mondják. A szerződésben sajnos nem írja, hogy mi lesz a szobrok sorsa. Én úgy gondolom, hogy ha elviszek valakitől valamit, azt vissza is juttatom neki. De ez szerintük nem egyértelmű.  

Milyen állapotban láttad viszont őket?

Az idő egy kicsit megkoptatta őket, mert utoljára akkor voltak lekezelve, amikor elindítottam őket Magyarfenesről három és fél évvel ezelőtt. Kacsák, hattyúk, ludak lakják be, pont a Madár című szobrom aljában pedig fészket raktak a szárnyasok.

Akkor nem akarod már hazahozni őket…

Nincs sok értelme, viszont meg szeretnék egyezni a további jogi viszonyokról. A Victoria park része lett, fotósok készítenek felvételeket róluk és árulják azokat. Egyszóval ágas-bogas kérdés lett belőle.

Tehát ennek a történetnek még nincs vége?

Nincs. Itthonról és jogi úton folytatjuk tovább.

Hogy fogadtak a kutyáid?

Mintha csak a tegnap mentem volna el.

Mit tervezel a következő időszakra? Szükségét érzed egy nagy pihenésnek?

Szeretnék megmaradni a két világ között. Szeretnék kicsit utazó maradni, nem hagyni, hogy beszippantsanak az itthoni problémák, a részletek.  Rengeteget akarok dolgozni. A Szűz jegyem aprólékosságra int, a Skorpió aszcendensem hatalmas tervekre ösztönöz. Ez konfliktust teremt bennem, de jótékony konfliktust. A szoborparkom az én személyes valóságom, de az út felszabadított, ugyanakkor rá is döbbentett, hogy még nem tartok ott, hogy egy dombtetőn ülve meditáljak. Meg szeretném tartani a kettő közötti harmóniát.

Mondtad, hogy a gyaloglástól még a térded is helyrejött…

Igen, meg is szeretném őrizni a gyaloglás jó szokását: hetente 20-30 kilométert tervezek gyalogosan kirándulni. Vagy már arra is gondoltam, hogy néha bejövök gyalog Magyarfenesről Kolozsvárra. Mámort ad a gyaloglás, a szabadság érzését.