Valamiért thrillernek sorolták be a Szövetségeseket (Allied), holott sokkal pontosabb lenne a háborús film, netán a romantikus megjelölés, de még a dráma is szóba jöhetne. Szóval sokkal inkább szerelmes, háborús dráma, mint thriller, bár tény: a film harmadába legalább annyi feszültséget sikerül becsempészni, mint a legjobb krimikbe.

Már innen is látszik, hogy az új Robert Zemeckis mozi épp attól jó, hogy kaméleonként képes változtatni önmagát, pontosabban ötvözni a műfajokat, méghozzá úgy, hogy egyik sem áll rosszul a filmnek, és nem is oltják ki egymást. Így mindenki oda teheti a hangsúlyt, ahová szeretné, az érzékenyebb lelkületűek romantikus filmként, a szőrösebb szívűek háborús kémdrámaként könyvelhetik el, és még komoly kompromisszumot sem kell kötni ezért.És még azt sem kell szégyellni, hogy esetenként összeráncolt homlokkal szorítunk, hogy a nyomozás a kellő eredményt hozza, vagy azért, mert meghatódtunk a szerelem korlátlan erején. Talán épp a sokszínű szórakoztatás hagyományában verhetetlen az álomgyár: nagyívű, filmszerű, de nem ostoba.

A kanadai Max Vatan Casablancában (hol másutt?), egy akció során ismerkedik meg a már beépült francia kémnővel, Marianne Beausejourral, aki a feleséget alakítja a fedősztoriban. Ki kell iktatniuk a német nagykövetet, ennek érdekében játsszák el a boldog férjet és feleséget, és végül pont úgy szeretnek egymásba, ahogy az a filmekben történi szokott. Szinte már várjuk, hogy egy-egy párbeszéd után táncra is perdüljenek a sivatagban, ahogy a régivágású musicalekben szokás, aláhúzandó a felbugyogó érzelmeket.

Zemeckis viszont arra is ügyel, hogy mindez csak módjával legyen giccses, bár kétségtelen, nagy szerencséje van Brad Pittel és Marion Cotillard-al, akik képesek megidézni a régi filmek nagy párosait. Ahogy mondani szokás, működik köztük a kémia, így csak rásegíteni kell a szerelemre, és nem teljesen kitalálni. A Szövetségesek viszont - jó érzékkel - a mézeshetek után egészen más fordulatot vesz, miközben a szerelmet sem felejti el. Felmerül ugyanis a gyanú, hogy a Londonba költözött feleség és immár anya voltaképpen a németeknek dolgozik. Ez pedig kellő ellensúlyt ad ahhoz, hogy a maradék érzelgősség is elpárologjon. Zemeckis mozija pedig épp attól jó mozi, hogy egyik verziót sem lehet elvetni, bár a kicsit rutinosabb néző már kezdi sejteni, hogy melyik tenne igazán jót a dramaturgiának, viszont az érzelmek is kellően erősek és megalapozottak ahhoz, hogy a cinikus rutin ne vegye át teljesen a hatalmat.Ahogy mondtam, régivágású mozi a Szövetségesek, nem is törekszik arra, hogy valami újat mondjon a második világháborúról, a folyamatos bombázás alatt tartott Londonról, a kémkedés mibenlétéről. E tárgyban egyébként kissé önmaga körül forog az amerikai filmgyártás, hiszen a nagyszabású Harag, szintén Brad Pittel a tank fedélzetén, sem tett hozzá sokat az eddigi toposzokhoz, legfeljebb az akciók gördülékenysége volt figyelemreméltó.

A Szövetségesek tehát nem attól jó, hogy tud valamit, amit más mozi nem, hanem attól, hogy magabiztosan terelgeti nézőjét a megfelelő irányba, vigyáz rá, hogy ne lankadjon a figyelme, és közben átélje a megélhető érzelmek skáláját. Mert igenis magával ragadó alkotás ez, még akkor is, ha tudjuk, érezzük, hogy nem kiemelkedő művészi teljesítményről van szó. De nem is bánjuk, hogy nem törnek ránk a stáblista után nyugtalanító kérdések, erkölcsi dilemmák. Ahogy egy jó fagyi után sem kezdünk a holnapi diéta milyenségén gondolkodni. Egyszerűen jólesik, hogy rakódhat ránk egy kis plusz.

Zemeckis a kissé halovány önéletrajzi film, a tériszonyosaknak nem ajánlott Kötéltánc, és a méltánytalanul elfeledett dráma, a Kényszerleszállás után klasszikus ízekkel lep meg minket. Magabiztosan, jó ritmussal, kiegyensúlyozott színészi alakításokkal mond el egy vászonra kívánkozó történetet, a kémtörténet Rómeó és Júliáját, erkélyjelenet nélkül. Nem biztos, hogy társaságban ezzel az élménnyel fogunk dicsekedni, de letagadni is kár volna: ennyi érzelmi kényeztetés igenis kijárt már. Főként a túlságosan is látványos, túlságosan is üres filmek korában.