Tíz éve szabadúszó színművész és filmes Finnországban a gyergyószentmiklósi Kozma Dávid, Dodó, aki magyarságát készül feldolgozni Identity-projektje második részében. Krízishelyzetekben extrém megoldásokat vállaló interjúalanyunk gondolkodásra-, de akár vitára gerjesztő friss fuvallatot is küld az erdélyi színésztársadalomnak, miközben szelíden a tükörbe – és mindannyiunk szemébe  – néz.

Gyergyószentmiklósi vagy, és hamarább voltál Figura stúdió színházas társulati tag, mint színi tanodás diák. Hogyan emlékszel azokra az időre?

Vissza kell mennem időben egy kicsit – meg többet –, mert ez a történet talán 1992-'93 körül kezdődött, mikor egy pár barátommal fellelkesültünk a Figura előadásaitól és elhatároztuk, hogy színjátszó csapatot alakítunk. Így Barabás Árpád „Freddy”-nek a lépcsőházában, a 4-ik emeleten, megalakult a CSURI színjátszó csoport. Alapító tagok: Barabás Árpád, Flórián Szabolcs, Portik Imre és én. Ebből a csoportból alakult majd a MASZK színjátszó csoport, amelyik inkább politikai kabarékat (sic!) produkált. Ebben az időben aztán a Figura művészeti csapata átköltözött Sepsiszentgyörgyre, és a hivatásos színház csapat nélkül maradt Gyergyószentmiklóson.Akkortájt elkezdtünk együttműködni a Figurával és Vadas Laci elkezdett rendezni nekünk előadásokat úgy, hogy a színház adta a szükséges technikai hátteret. Aztán 1995-ben, amikor leérettségiztünk, a Figura versenyvizsgát hirdetett, amire jelentkeztem és felvételt nyertem. Nagyon zavaros idők voltak ezek, de volt egy nagyon jó és fiatal mag, teli energiával, akik mindent akartunk tudni a színjátszásról. Sokat tréningeztünk és ez meglátszott később, mikor elmentünk felvételizni színire.

1997 volt az év, amikor mind az ötünket, akik felvételiztünk Gyergyóból, fel is vettek. Marosvásárhelyen kezdett így tanulni Nagy Alfréd és Ördög Miklós Levente, Kolozsváron pedig Barabás Árpád és Kolozsi Kilián magyar szakon, és én a román szakra jutottam be. Ebben az időben tanultam meg talán a csapat értekét, de azt is, hogy a művészetben nincs kompromisszum. Ezért is nekem nagyon fontos még mindig, hogy azt csináljam, amit szeretek. Azokból az időkből maradt meg biztosan a kísérletezési kedv is. És még mindig nagyon sok erőt és energiát kapok, ha arra gondolok, hogy a kis CSURI csapatnak is köszönhető, hogy a Figurán keresztül szinte tizenöten végeztek színit vagy teatrológiát Gyergyóból a 2000 évek elején.

Román szakon végezted a színit. Milyen élményekkel?

1997-ben az egyik bemutatónkra Vadas Laci lehívta a román rendező szakosokat és a bemutató után egyikük, miután halotta, hogy román iskolában tanultam, feldobta, hogy miért nem megyek felvételizni a román szakra, mert ott van egy nagyon jó tanár, aki nagyon szeretne engem és biztosan sokat tudnék tanulni tőle. Akkor mar tudtuk, hogy ősszel legalább öten fogunk felvételizni a színire és nem nagyon szerettünk volna egymás ellen versenyezni. Így aztán úgy döntöttunk, hogy egy páran elmennek Vásárhelyre és egy páran Kolozsvárra, én meg megpróbálom a román szakot.

Aztán valami okból kifolyólag felvételt nyertem több mint 100 jelentkezőből, de mondták már az elején, hogy az akcentusom eléggé zavaró, és ha nem javítom ki egy év alatt, akkor nem folytathatom tovább. Ezért aztán egy nagyon extrém döntést hoztam egymagamban, és nem beszéltem magyarul vagy 3 éven keresztül. Ez természetesen nem volt könnyű döntés, főleg hogy sokan hazaárulónak néztek, de ha már elkezdtem járni azt az utat, akkor azt nem tudtam csinálni félgőzzel. Ez is bizonyos szinten abból a figurás szellemiségből jött, ami a személyiségünk részévé vált, míg ott voltunk.Szerencsére a közeli barátok ezt a döntést elfogadták és támogattak benne végig, habár biztosan nekik sem volt könnyű ezt elfogadni. A kilencvenes évek végéről beszélünk, amikor még Gheorghe Funar soviniszta nézeteiről elhíresült polgármester nagy úr volt Kolozsváron, és a szélsőséges nacionalista Corneliu Vadim Tudor szinte államelnök lett 2000-ben Romániában – hogy erről se feledkezzünk meg ebben a Trump-hisztériában.

Nagyon sok jó élményben volt részem az egyetemen. Ott leltem rá egyfajta könnyedségre a színjátszásban, amit addig nem tapasztaltam. Szerencsém is volt, hogy egy nagyon jó osztályba kerültem, nagyon tehetséges diákokkal, akik később színészként is bizonyítottak, elég ha Ofelia Popii-t említem, aki Uniter-díjat is kapott.

Bővíteni kell a látóteret

Életteret változtattál, de mesterséget nem. Hogyan alakult ez így ki, mi volt az ösvény, vagy mik voltak a pro- és kontrák ehhez a döntéshez?

Amikor kiköltöztem Finnországba, készen voltam feladni a színészi pályámat, és úgy álltam hozzá, hogy itt majd újra kitalálom magam. Egy teljesen ismeretlen környezetbe jöttem, nem ismertem se a nyelvet, se a helyről se tudtam sokat Aki Kaurismäki filmjein kívül. Így az elején nagyon sokat figyeltem, tanultam, ismerkedtem, kultúrsokkban éltem minden második nap, és nagyon sok mindent képtelen voltam megérteni. Ez az idő azért volt jó, mert újra tudtam értékelni magam, hogy mit akarok itt. Arról, amit eddig csináltam, azt tanultam, hogy mennyire tudna segíteni tovább.

Elég hamar rájöttem arra, hogy a tudásomat itt is fel tudom használni, ha tudom bővíteni a látóteremet. Gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a színészeti tudásommal elkezdtem rendezni, csapatot alakítani és producerkedni. Ezért nagyon hálás vagyok annak az időszaknak, mert olyan művészeti utakra kényszerített, amikre lehet, hogy nem mentem volna, ha otthon maradok. De könnyű az nem volt, és még most sem az.Akkoriban az ittenieknek nehéz volt felfogni és elfogadni, hogy egy külföldi színész itt akar színházat és filmet csinálni. Most, 10 év munka után, ezt már nem kérdőjelezik meg, de nem is fogadják el még teljesen. Finnországban akkor is nehezen fogadnak el, ha finnként külföldön végezted el a tanulmányaidat. Ami segített még abban, hogy pályán tudtam maradni, az a finn finanszírozási rendszer volt, ahonnan pályázatokon keresztül pénzeket tud(t)unk kérni a produkcióinkhoz.

Az út, amit mi járunk be, az nem könnyű, de annál izgalmasabb. Én nem írom alá azt a mondást, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj. Sok nehézséggel jár és kevés sikerélménnyel, de azok a sikerpillanatok egyediek. A finn színház nagyon fiatal, és miután befogadott mindenfajta irányzatot, most hermetikusan zárt és próbál irányzatot mutatni kifele. Ezért a munka, amit csinálunk, egy eléggé barátságtalan környezetben működik, és ezért nagyon érdekes reakciókat váltanak ki a produkcióink.

Ahogy kivettem, van egy független szabadúszó társulat, és van egy házi stúdió is. Mennyi a munka, mennyi ebben az izzadtság, mennyi az idill?

Van egy független társulat, házi stúdió nincs, de ez lesz majd a következő lépésünk, hogy megteremtsük. Idill az nagyon kevés van, mert mindent mi csinálunk, a tervezéstől a kivitelezésig. Nincs semmilyen technikai csapatunk, így mi csinálunk mindent. Koprodukciókban készítjük az előadásokat, így a fény- és hangtechnikát a befogadó háztól szoktuk kapni. Így teljes rálátás van a produkció menetére, de ugyanakkor nagyon fárasztó, mert túl sok mindenre kell gondolni folytonosan.A Székely Csaba legelső díjazott drámáját, BBC-s rádiójátékát mutattad be Finnországban, és az idei székelyudvarhelyi dráMa programján is. Mi volt az elképzelés – hogyan reagáltak rá Finnországban, hogyan itthon?

Valamikor 2011-ben az Amnesty International megkeresett hogy tudnék-e segíteni nekik egy projektben, amin éppen dolgoztak egy finn harmonikazenésszel. Az utcai zenész státuszát akarták menteni és szükségük volt valakire, aki össze tudna szervezni egy csapatot román utcai zenészekből, akik fellépnének majd a finn zenésszel. Ez egy nagyon érdekes folyamat volt, ahol nagyon sokat megtudtam ezeknek az embereknek a hátteréről. Amikor véget ért a projekt, azon vettem észre magam, hogy egyre többet tolmácsolok, egyre több romániai és magyarországi emberrel találkoztam, akik itt különböző státusban éltek.

Elkezdtem nézni az utca embereit is más szemmel. Próbáltam történetet találni mindegyiknek, ki lehet ő, hol nőtt fel, hogy került ide, stb. Ugyanabban az időben rábukkantam egy cikkre, amelyikben próbálták kideríteni, vajon mi történt mindazokkal a gyerekekkel, akiket eldugva tartottak mindenféle gyerekotthonokban a kommunizmusban, és 1990-ben a BBC dokumentumfilmje nagy port kavart az ügyben. Ez volt az az idő, amikor a R.E.A.D. (Reading EuropeAn Drama) fesztivált kezdtem el csinálgatni, és egy ismerősöm Dániából elküldte Székely Csaba darabját.Ez a darab nekem egy hihetetlenül nagy dolog volt, mert egy nagyon nagy, darabokban levő puzzle-t rakott össze a fejemben. Így született meg a három részből álló Identity-projektem, amiben úgymond feldolgozom a románságomat, a magyarságomat és a végén azt, hogy milyen félig románnak, félig magyarnak lenni. Az első részben csináltam egy interaktív hanginstallációt is, a Cellát, amiben itt élő románok mondják történeteiket. Ez volt ugyanakkor a Banánnak (Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? c. drámája, szerk. megj.) a realista intrója.

A Banánnal onnan indultam ki, hogy Csaba engedélyével áttettem a történetet Finnországba. Az utcai zenész, a bankkártya másoló és sok más egyén, akiket tolmácsoltam vagy láttam, hirtelen egyesültek egy személyben. De mégis, ami nagyon erősen megragadott a darabban, az a szerelem volt. Az a nagy szerelem, amiért az ember képes elmenni a világ végére is, ha a szeretett személy ott van. Így akarva-akaratlan nagyon személyesre sikeredett ez a szerep, annyira, hogy sokan azon gondolkoztak, hogy ez most biztosan az én személyes történetem, amit mondok – és ezt még úgy is igaznak vélték, hogy nagyban ki volt írva az írónak a neve.Milyen átiratot kellett csinálni ahhoz, hogy érthető legyen ott a pionírnyakkendős gyerekkorunk?

Átiratot nem készítettem, csak az intrót, amiben videoklipek pörögtek a kommunizmusból. Így könnyebb volt a nézőnek követnie a történetet, mert a keret fel lett frissítve. Azt viszont tudtam, hogy ezek a háttérinformációk nem elégségesek ahhoz, hogy az itteni nézőt magammal tudjam ragadni az előadásban. Ezért az előadásban egy nagyon direkt stílust választottam, amiből hiányzik a negyedik fal, és folyamatos szemkontaktusban vagyok a közönséggel.

Ez a fajta játék, de a történet is, magával ragadja a nézőt úgy itt, mint Udvarhelyen is, habár ott néha nehéz volt koncentrálni, mert néha a közönség a feliratra reagált olyankor, mikor én még a szöveget el se mondtam. Volt egy pár pillanat, amikor megfeledkeztem a feliratozásról, és amikor a közönség felkacagott, azon gondolkodtam, hogy most biztos valaki bejött a színpadra és a hátam mögött csinál valamit. Eddig az előadást nagyon jól fogadták, bármerre jártam vele. Remélem, hogy ez így folytatódik a továbbiakban is.

„Erős szervezet” kellene Erdélyben is

Mennyire látsz rá az erdélyi-magyarországi volt színésztársak életére? Van valamilyen észrevételed, mit csinálunk jól itthon, vagy mit rontunk el nagyon - akár a színháztörvényt, vagy a színművészi közösségek erősödését érintően?

Nehéz innen követnem, hogy mi történik az erdélyi színházakban. Olvasok előadásokról, de ez nem ugyanolyan, mint ha látnám őket. Szerintem, ami nagyon jó, az az, hogy egyre több előadás születik hazai szövegekből. Nem értettem meg soha, hogy miért nincs bátorítva a helyi dramaturgia, vagy miért nem csinálnak a csapatok előadásokat helyi témákból. Például nagyon örültem, mikor Székely Csabának a darabjairól kaptam hírt, de örültem nagyon, amikor láttam, hogy a 2000-es évek elején Bukarestben elindított dramacum mekkora befolyást okozott a román színházban.

Ami még nagyon jó otthon az az, hogy nagy csapatokkal, nagy és látványos díszletekkel tud dolgozni a rendező, amit itt sokkal nehezebb kivitelezni a költségek miatt. Viszont ami rossz az az, hogy nincs egy erős szervezet, amelyik harcolna a művészek jogaiért, gondolok itt az egyenlő esélyekre, egyenetlen fizetésekre és megbecsülésre.

Minap beszéltem székelyföldi színművészekkel, akik szó szerint sanyarú helyzetben vannak: másodállással és haknikkal kell pótolni a kőszínházi fizetést. Onnan fentről nézve – úgy értem, kellően távolról, de szívben közelről is – mit tudsz nekik mondani?

Ez egy nagy baj, ami nem változott 10 év alatt egyáltalán. Ezért is mondtam, hogy szükség volna egy erős szervezetre, amelyik jobban képviselni tudná a színészeket. Még mindig az a mentalitás van, hogy „színész az van sok, ha az egyiknek nem tetszik valami, fog tetszeni a másiknak”. És sajnos, a másiknak fog tetszeni, mert nem föltétlenül tudja, hogy volt egy egyik előtte. És ezt nagyon könnyű kihasználni.A másik nagy baj meg az, hogy nincs szolidaritás. Szükség volna egy olyan fajta rendszerre, ami például itt van Finnországban. Itt a színész szakszervezet minden évben kiegyezik a színházakkal, a tévékkel és a produkciós irodákkal a bérekért, és ahhoz képest írnak alá a színészek szerződéseket. Ez természetesen egy sokkal nagyobb terhet is hoz a színházak költségvetésére, mert több pénzt kell fizetésekre kiadni, és kevesebb marad produkciókra, ezért is „mammut produkciókat” itt nem nagyon csinálnak – ha csak a Disney fajta musicaleket nem vesszük figyelembe.

A másik alternatíva az volna, hogy itt Finnorszában is nagyon kevesen vannak színházhoz szerződve, többnyire a színészek szabadúszók, és itt is másod- harmadállással hozzák össze a fizetésüket. Csakhogy itt a haknit nem nézik annyira rossz szemmel, szinte minden második szabadúszó valami impro-csapatban van, vagy éppen workshop-ol, hol öregekkel, hol gyerekekkel, hol menekültekkel. Szerintem mindegyik színész ki kellene lépjen egy pillanatra a kőszínházi színész státuszából, és merjen csinálni valami mást is. A tapasztalat a máscsinálásból nagyon sok energiát tud adni később a színészi munkához.

Mi a tapasztalatod a filmes szakmából?

Én színházi színésznek tartom magam, és bár szeretek filmezni, mindig is idegennek érzem magam a filmvilágban. Én „lassan vagyok”, szeretem a hosszú színházi próbákat, amik alatt minden bénaságot le lehet vetkőzni. A film sokkal hektikusabb, és technikusabb. Ritkán van idő próbálni, sokszor a szöveg akkor jön, mikor sminkelsz, és körülbelül a fényeket állítják már, mikor te próbálod lejárni, hogy mit kellene csinálnod. És mire észbe kapnál, hogy mi is történik, mar készen is vagytok, jöhet a következő jelenet. Te meg csak gondolkodol: „Vajon jó volt, amit csináltam?”Szerinted mire jó a színház 2016-ban? Miről kellene színházat csinálni?

A színház szinte soha nem volt fontosabb, mint 2016-ban. Azt az élő energiát, amit az ember a színházban kap, azt máshol nem tudja megtapasztalni. Érdekes módon, egy előadás kapcsán beszéltünk arról, hogy az erőszak mennyire tud ütni a színházban még akkor is, mikor folytonosan körbe vagyunk véve erőszakkal. Ebben a bizonyos előadásban egy nagyon öreg hölgy egy nagyon hosszú puskával lő szét egy bohócot, és a nézők ezt nem bírták. Egyszerűen az emberek álltak fel a jelenet alatt és kimentek a színházból, és ez azért is volt meglepő, mert ugyanaz a személy naponta kétszer híreket néz és talán hetente egyszer egy akció filmet.

Mi a legjobb, és a legrosszabb tapasztalatod Finnországban?

Huh, hát ezekből nagyon sok van. A legjobb tapasztalatom itt mindenképpen az, hogy három gyereknek az apja lehetek. A rossz tapasztalatokat meg próbálom nem rossz tapasztalatnak nézni, csak kihívásnak.

Mi a legfontosabb, amit tanítani szeretnél a gyerekeidnek?

Szerintem nagyon fontos hogy a gyerekek megtanuljanak függetleneknek lenni úgy, hogy közben tudják: valaki ott van mellettük, ha szükségük van rá. Fontos az is hogy becsüljék meg magukat és a környezetüket. Én nem akarom tanítani őket, én olyan környezetet szeretnék alakítani nekik, amelyben ők tudjak megtalálni, hogy mi a fontos nekik. És természetesen hozzásegíteni, ha valahol elakadnak. Én olyanfajta apa szeretnék lenni, mint a biztonsági háló a kötéltáncosnak.Mikor látunk újra, és miben?

Most két színházi installáción dolgozom. Az egyik az identitásról szól: az Identity-projekt-nek a második részén dolgozom, és a magyarságomat dolgozom fel egy fiktív, de nagyon reális dokumentarista színházi installációban. A másik színházi installáció a testet, mint konfliktus zóna dolgozza fel. Szó van ugyanakkor egy hosszabb tv sorozatról is, de erről csak akkor tudok többet beszélni, ha a szerződés alá van írva.