Lampedusa Olaszországhoz tartozó kis sziget, 6 ezernél alig több lakossal, kétszer olyan közel a tunéziai partokhoz, mint Szicíliához. A ’90-es évek óta érkeznek ide menekültek a tengeren, az utóbbi években tömegesen. A nagyvilág akkor figyelt fel erre, amikor 2013 októberében a sziget partjaitól nem messze kigyulladt egy hajó és több száz utasa veszett a tengerbe. Ezen a szigeten forgatott két télen át Gianfranco Rosi dokumentumfilm-rendező. Fuocoammare (Tűz a tengeren) című Arany Medve-díjas filmjét a romániai mozik is műsorra tűzték.

Ne számítsunk arra, hogy tényfeltáró riportot látunk a menekültválságról. A film néhány száraz adattal indít, megtudjuk, hogy kb. 400 menekült él a szigeten és legalább 15 ezren vesztek már a tengerbe a környéken. Ami ezután következik az egy felvállaltan szubjektív látlelet arról, ami Lampedusán történik napról-napra, hétről-hétre.Az egyébként eritreai születésű és az ottani függetlenségi háború elől 12 évesen Olaszországba menekült rendező hosszú heteket töltött el a szigeten, mielőtt filmezni kezdett volna. Alapvetően megfigyelőként, „légy a falon” technikával közelítette meg az alanyait, de nem törekedett a rendezői döntések, a szelekció elkendőzésére. Nagyon fontos volt számára a hangulat átadása: egy interjúban arról beszél, hogy tudatosan télen forgatott, amikor a szigeten nincsenek turisták, a színvilág szürkés, a felhők kifejezőek.Bár nem áll össze kerek történet a film végére, bizonyos szereplők kiemelése, követése játékfilmessé teszi Rosi dokumentumfilmjét. Nem véletlenül ő az első dokumentumfilmes rendező, aki Arany Oroszlánt nyert a Velencei Filmfesztiválon (előző, Sacro GRA című dokumentumfilmjével).

A Fuocoammare két párhuzamos világot mutat: a helyiekét és a menekültekét. A két világ között mindig személytelen, indulat- és érzelemmentes az érintkezés. Egyetlen kivétel van: a helyi orvost látjuk közvetlen hangon beszélni vizsgálat közben egy terhes afrikai asszonnyal. A nyelvi határ azonban itt is hangsúlyos. Az orvoson, illetve a személytelen kosztümökben dolgozó mentőalakulaton kívül egyszer sem látjuk, hogy a lampedusaiak találkoznának a menekültekkel, vagy akár felvételeket néznének róluk. Éppen a szembesítés, a tekintet hiánya az, ami nagyon beszédes Gianfranco Rosi filmjében.Az ellentét élesen kirajzolódik, amiatt is, hogy Rosi (a forgatási engedélyek miatt) nem tudott egyformán közel kerülni mindkét világhoz. A helyiek közül kiválasztott egy főszereplőt, Samuelét, egy közlékeny, kíváncsi kisfiút, aki halászcsaládba született, mint a lampedusaiak nagy része, de inkább a szárazföldön érzi jól magát, a tengeren rosszul lesz és evezni sem tanult még meg. Neki mesélnek az idősebb szigetlakók a halászéletről, a háború időszakáról, amikor néha tűz volt a tengeren. Megismerjük a helyi rádióst is, és egyik hűséges hallgatóját, egy makulátlan háztartást vezető idős asszonyt. A menekültek jelenetei sokkal nyersebbek, a végtelen embertömegből nem válnak ki egyéniségek, közös tragédiájuk elemi erővel érvényesül egy imajelenetben, vagy egy rögtönzött afrikai férfikórus balladaszerű énekében.Bár Lampedusában látszólag minden olyan, mint régen, az emberek ugyanúgy halásznak, főznek, rádióznak, valami mégis változóban van: a készültség, a sürgősségi esetek, a halál a mindennapok része lett. A változás, a felszín alatti feszültség éppen a kis Samuelében ölt testet. Az életvidám kisfiúval nem stimmel valami. Először kiderül, hogy nem lát jól az egyik szemével. Egy másik jelenetben arra panaszkodik a doktornak, hogy néha nem kap levegőt. „Idegesség?” - kérdezi. Mikor épp nem robogózik vagy csúzlizik, akkor lövöldözőset játszik a barátjával. Így zárul a film: Samuele képzeletbeli puskájával lövöldöz a tenger felé. Túl hangsúlyos a jelenet ahhoz, hogy ne gondolkozzunk el másodlagos jelentésén, és ne lássunk bele valami kimondatlan feszültséget.

Az objektív megfigyelő szerepét Rosi nem csak a szelekcióval, bizonyos jelenetek hangsúlyozásával utasítja el, hanem azzal is, hogy néha következetlenül felhívja magára a figyelmet: szereplői elkezdenek a kamerának beszélni. Egy menekült például tört angolsággal meséli, hogy mennyire elviselhetetlen meleg van a hajófenékben. A helyi orvos pedig elképesztő tényekkel szembesít, miközben felvételeket mutat a kamerának, arról beszél, hogy az embercsempészek mennyi pénzt kérnek a menekültektől az életveszélyes tengeri utaztatásért, és hogyan égeti ki a motorinával kevert tengervíz a bőrüket.

Gianfranco Rosi kamerája nem kapkod, legtöbbször áll és kivár. Ezzel kényszerít, hogy szembenézzünk azzal, amit ilyen részletességgel nem mutatnak a híradók. Ugyanolyan hosszan, mozdulatlan kameraállásból mutatja a partőrség épületét, a bevetésre induló mentőhelikopter felszállását, a hitvesi ágy takaróját végtelenségig igazgató, szentek szobrait csókolgató idős lampedusai asszonyt, vagy a mentőcsónakon utazó menekült kifejezéstelen arcát, egy kétségbeesetten síró nőt, vagy egy vérző szemű sérültet.

Rosi nem hogy válaszokat nem ad, de még a kérdések megfogalmazását is a nézőre bízza. Amit közvetít az valami kimondatlan, de határozottan érezhető nyugtalanság.

​