Az amerikai sorozatgyilkos történetek rendszerint a whodunnit? (kiatettes?) paradigmában kerülnek vászonra, illetve a tévébe, és rendszerint addig nem hagyják nyugton a nézőt, míg vagy jól rá nem ijesztenek, vagy a végén a pedáns, füvet nyírogató, kockás inges, enyhén kopaszodó, fogszabályzós szomszédról ki nem derül, hogy emberi fejeket halmozott fel a spájzban. A futószalagon öldöklő pszichopata kilétére rendszerint a játékidő vége felé fény derül, és akkor kegyetlen pszichológiai versenyfutás indul a nyomozó és a gyilkos között, amelyből általában a rend őre kerül ki győztesen, de a fizetett ár igencsak magas.

Azok után, hogy a fenti narratív sémát is újragondolta a Hetedik (Se7en, 1995) című, hivatkozás-értékű dolgozatával, David Fincher tovább feszegette a sorozatgyilkos zsánertöredék kereteit, és leforgatta a Zodiákust (2007), amelyben valós eseményeket dolgozott fel. Ám ha valaki azt remélte, hogy vérbeli, macsó, rettegős thriller lesz, a végén hatalmas katarzissal, tehát a tettes azonosításával, részben tévednie kellett. Fincher az élethez igazodott és nem fedte fel a gyilkos kilétét, hisz valóban senki nem tudja, viszont alapos műgonddal tárta fel a dilemmától félőrült újságírók jellemének mélységeit. Fincher nem hétköznapi szerző, minden munkája élmény, és állandóan vigyáz arra, hogy a távolabbi múlt ábrázolása során mind a fizikai környezetet, mind a közhangulatot korhűen képezze le. A látszólag alig moccanó, de a vízszintes síkú mozgással és a függőleges gesztusokkal egyforma sebességre állított kamerája tökéletes azonosulásra alkalmas elmerülést biztosít.

Fincher is, mint oly sok másik alkotó a hollywoodi élvonalból, kipróbálja most a tévécsatornákon új aranykorát élő sorozat élményt. A Netflix online-csatornán 2017 október 13-án egyszerre nézhetővé vált 10 részes Mindhunter-ben újra élvezhetőek precízen beállított, lágyan szűrt elegáns kompozíciói, alig észlelhető, diszkrét montázsa, a képmező közepén játszó figurát tökéletesen követő, vele hajszálpontosan együtt mozgó kamerája, és tehát mindezek együttes élménye. Korántsem véletlenül ismét a sorozatgyilkosság a téma, de ismét némileg másképpen, mint amihez a fősodor szoktatott. Ezúttal a fogalom (úm. serial killer, azaz sorozatgyilkos) születésének körülményeiről, első használatáról a kriminalisztikában, illetve a később kriminálpszichológiaként elhíresült, önálló tudományág létrejöttéről tájékoztat Fincher. A történet alapját John E. Douglas és Mark Olshaker FBI-ügynökök közös életrajzi regénye szolgáltatja (Mindhunter: Inside the FBI's Elite Serial Crime Unit, 1995), amit Joe Penhall, a sorozat alkotója alaposan átírt, dramatizált, még a főhősök nevét is megváltoztatta, a vizsgált sorozatgyilkosokét viszont nem írta át.

A Charles Manson és társainak brutális támadásai után pár évvel, illetve David Richard Berkowitz (Son of Sam) ámokfutását követő 1977-es évben vagyunk, és a gyilkosok elméjének működésére borzasztó kíváncsi Holden Ford (Jonathan Groff) FBI-ügynök megragad egy kínálkozó alkalmat arra, hogy meglátogasson a börtönben néhány, többízbeni gyilkosságért elítélt bűnözőt, akik sajátosan felismerhető módszerekkel öltek. Társul mellé Bill Tench (Holt McCallany) ügynök, valamint Wendy Carr (Anna Torv) pszichológus, és együtt próbálják megfejteni a pszichopaták mentális mintáit annak érdekében, hogy idejekorán felismerhetőek legyenek a mellőzés folytán később egyre több áldozatot szedő gyilkosok. Egyfajta adatbázist építgetnek, amelyhez Ford és Tench biztosítják a sorozatgyilkosokkal készült, hátborzongató interjúkat, Carr pedig ezek alapján azonosítja, összeveti, leszűri a tanulságokat, és együtt megalkotják a kriminálpszichológia tudományát. A történet nyilván nem csak erről szól, mindhármuk magánéleti problémái, az FBI hétköznapjai, a hatalmi játszmák éppúgy beletartoznak, mint mondjuk a 2 méter 6 centi magas, tíz gyilkosságért ülő, rendkívül intelligens Ed Kemper laza csevegése nekrofil szokásairól.

Holden Ford egyértelműen John E. Douglas alteregója, tulajdonképpen ő maga. Douglas volt ugyanis az a nyugtalan FBI-ügynök, aki a 70-es években mindenféle akadály és rosszallás ellenére, fáradtságot nem kímélve, meglehetős veszélyek között interjút készített például Charles Manson-nal és Ted Bundy-val is, megalkotta a kriminalisztikai profilozás gyakorlatát, ezzel közvetlenül számos emberéletet mentett meg. Részben róla mintázták többek között a Hannibal Lecter után nyomozó Jack Crawford (a filmekből és a Hannibal sorozatból egyaránt) és Will Graham (a sorozat első évadából) immár mindenki számára ismerős karaktereit.

Ford és Tench járják az országot és kisvárosok rendőrőrsein tartanak előadást a bűnözői pszichéről, ám rövidesen segíteniük kell a helyi erőknek különféle furcsa esetekben. Ilyenkor a sorozat még inkább alámerül az emberi szennyben, a főhősök újabb jellemvonásai tárulnak fel, az elbeszélés keretei kitágulnak, és jótékonyan gazdagszik az összkép. Ugyanis, amikor épp nem a gyilkosokra összpontosul, a cselekmény veszít lendületéből a magánéleti és intézménypolitikai pillanatokban, bár Fincher érezhetően szűkebbre szabja a kevésbé izgalmas mellékszálak játékidejét. Összesen négy pszichopatával készül interjú, ebből kettő (Ed Kemper és Jerry Brudos) ritka jól megrajzolt, telitalálat karakterek, a fiktív és valódi sorozatgyilkosok filmen és képernyőn felvonultatott bestiáriumába tökéletesen beleillenek. Minden egyes epizód elején egy látszólag valami borzalmasra készülő alak tesz-vesz a Kansas állambeli Park Cityben (gyaníthatóan Dennis Lynn Rader, a „VKÖ fojtogató”), aki majd valószínűleg a második évadban fogja leveleivel zaklatni a sajtót, és rémtetteivel a békésen szendergő Wichita város lakóit.

Habár Fincher mindössze az első két és az utolsó két epizódot rendezte a tízből, a hangulat, a tempó és a látványelemek hűen őrzik kézjegyét, ehhez igazodik a többi rendező. Jóllehet az interjúk jeleneteiben a gyilkosok börtönben ülnek, és hol barátságosan, hol ellenségesen vallanak, a feszültségteremtésben jeles Fincher gyomorba markolós szorongással képes átitatni a rács mögött zajló, biztonságos párbeszédek minden pillanatát. Az interjúk mellett, a kinti világban pedig lépten-nyomon felbuzog a 70-es évek Amerikájának összes társadalmi problémája, köztük a rasszizmusra ketyegő hétköznapok vagy a homoszexualitással még korántsem megbékélt közhangulat sorsbotlasztó ereje.