Böjte Csaba: „Én nem tudok úgy bemenni egyik házunkba se, hogy ne azt gondolnám, hogy mindegyikük Isten remekműve, s csak nyert velük a világ.”

Megszólalt a héten Böjte Csaba ferences szerzetes és interjút adva Szalai Annának, a 24.hu munkatársának annak apropóján, hogy épp 25 évvel ezelőtt  alapította meg egyházi gyermekmentő szervezetét, a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, a jubileum alkalmából pedig ma jótékonysági koncertre kerül sor a Papp László Budapest Sportarénában, beszámol ennek e negyedszázadnak legfőbb tapasztalatairól Az idei tanévet több mint kétezer diákkal kezdő gyermekotthon-hálózat létrehozója ezen túlmenően – egyebek mellett – beszélt az „Istennel való perlekedéseiről, a bosszúról és a politikai szerepvállalásról” s elmondta azt is: minap egy református templomban kapta meg élete egyik legnagyobb kitüntetését, olyan díjat, amit „moly nem rág szét, rozsda nem esz meg.”    

„Az egész intézményt annyi pénzből tartottuk fent, amennyi egy németországi papnak a fizetése. Persze, a dévai egyházközségünk hívei messzemenően mellénk álltak, s az ország minden részéből érkezett segítség. Egy-egy újságcikk után mindig akadtak olyan nemes adományozók, akiknek a segítsége nagyon sokat jelentett az ügynek.”

A kolozsvári Szabadságnak egy több mint 21 esztendős, általunk megőrzött példányából idéztük a fenti sorokat. A napilapban 1997. április 15-én jelent meg Népünk számára nagy érték a szórvány címmel Tibori Szabó Zoltán nagyinterjúja Böjte Csabával, a dévai ferences kolostor 38 éves házfőnökével. Kettőjük akkori, Déván folytatott diskurzusa egy egész lapoldalt tett ki. Ami pedig elsőre megragadta az olvasó figyelmét, ha az újság ötödik oldalát fellapozta, az egy rokonszenves, bizakodó tekintetű, a korát meghazudtoló, huszonévesnek tűnő fiatalember fotója volt a laptükör központjában, aki az őt felkereső Tibori Szabónak részletekre terjedően szólt a dévai ferences rendház múlt- és jelenbeli tevékenységéről.

Beszélt arról, hogy miként lett az 1710-ben Târgu Jiuból törökök elől menekülő katolikus bolgárok által Déván megalapított kolostor az idők folyamán a dél-erdélyi magyar szórvány fontos oktatási központja. Elmondta, hogy az itteni ferences szerzetesek által működtetett iskolákban az impériumváltás után rögtön, már 1920-ban 800 diák tanulhatott magyarul. Kitért arra is, hogyan vetett véget ennek a magyarságmegtartó missziós tevékenységnek drasztikus módon a ferences atyák deportálásával 1948-ban a kommunista diktatúra és ez az államosítás végzetes csapást mért a szórványvidék magyarságának az anyanyelvén történő oktatására. Beszámolt a sokak szemében kalandor vállalkozásnak tűnő, 1993-as újrakezdés nem mindennapos „kulisszatitkairól”, majd leghangsúlyosabban a szórvány helyzetéről, az általa újraindított intézmény működtetésének lehetőségeit és kilátásait vázolta fel.

Arra a kérdésre, hogy négy év elteltével hol tartanak, Böjte atya számvetése így hangzott: „A közben létrehozott Szent Ferenc Alapítvány ma fenntart két óvodát: egyet Déván és a másikat Marosnémetiben cigány nemzetiségű gyerekeknek, van ez az I-IV. osztályos magániskolánk, azt hiszem Erdély első ilyen magániskolája, s van a kollégiumunk, amelyben 3-tól 20 éves korig minden gyermekkorosztály megtalálható. Az alapítvány összesen 148 gyerekkel foglalkozik, a kollégiumban pedig 116 gyerek lakik.”

Most, amikor hogy abból az alkalomból, hogy Böjte Csaba egyházi gyermekmentő szervezete a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 25 éves lett, az ünnepi évforduló alkalmából pedig szeptember 13-án, épp jelen írásunk megjelenése napján jótékonysági koncert lesz a Papp László Budapest Sportarénában szembesülhettünk azzal, mennyire jól tettük, hogy megőriztük a 21 esztendeje készített remek dévai riportot és újraolvashattuk azt.

A jubileum apropóján ugyanis a 24.hu hírportálon Szalai Anna akárcsak egykor Tibori Szabó Zoltán mérlegmegvonásra is felkérte az azóta nemcsak Erdélyben, vagy egész Romániában, hanem Magyarországon, Európa-szerte és a világ más tájain is megismert és elismert Csaba atyát. A két interjú révén összevethető számok, akárcsak az 1997 óta történt előrelépés más, a mostani interjúban bemutatásra kerülő tényei elismerést és tiszteletet parancsolóan lenyűgözőek.

Mint láttuk az előbbiekben, 1997-ben két óvodában, egy elemi iskolában 148 gyerekkel foglalkozott a Szent Ferenc Alapítvány, kollégiumában pedig akkor 116 gyerek lakott. Mára pedig a Dévai Szent Ferenc Alapítvány hatalmas szervezetté nőtte ki magát. Az újságírói „Honnan indult az alapítvány? Hány gyerek él az otthonokban ma?-kérdésre Böjte Csaba már jogos büszkeséggel így felelhet:

„1993-ban Déván nyílt meg az első otthonunk, jelenleg 83 helyiségben foglalkozunk gyerekvédelemmel. Ezen idő alatt, több mint hatezer gyermek fordult meg valamelyik otthonunkban. Közülük 3800 már kirepült, saját lábára állt.

Büszke vagyok arra, hogy senki nem koldul, mindenkiből rendes, adófizető állampolgár vált. Igaz, nem mindenki maradt Erdélyben, sokan kijöttek Magyarországra, de Nyugat-Európában, sőt Amerikában is vannak gyerekeink. Többnek már van saját családja, sokan 3-4 gyereket nevelnek. De nagy örömmel tölt el, hogy unokát nem nevelek, mindenki gondoskodik a saját gyermekéről.

A múltkor összeszámoltuk, már ezernél is több unokánk van. Az idei tanévet 2100 gyerekkel kezdjük.”

A konkrét számokon túlmenően a negyedszázados a működés megannyi más vonatkozása is előkerült az interjú első részében, de mindenekelőtt az előzményekről esik bővebben szó. Arról, hogy kicsoda is Böjte Csaba, az ember, honnan indul az az életpálya, aminek most a delelőjén őt „a Kárpát-medence legismertebb ferences szerzetesének” lehet nevezni.

Megismerhetők lesznek azok a motivációk, melyek arra késztettek egy gyerekembert, akinek édesapját a diktatúra meghurcolta, hogy ügy döntsön: a papi hivatást választja. Mint kiderül a szavaiból, édesapjának korai halála és mindaz, ami ezt a pótolhatatlan veszteséget előidézte, őt egy sajátosan értelmezett „bosszúállásra” késztette.

Rádöbbenve már nagyon fiatalon arra, hogy a baj nem az emberekben, hanem azok tudatlanságában lakozik, a hit nyújtott számára biztos fogódzót a „hogyan tovább” örök kérdésének a megválaszolásra. Arra a következtetésre jutott, számára a revánsvételnek egyetlen járható útja mutatkozik: azzal állhat igazán bosszút az őt és családját ért igazságtalanságokét, ha a lámpás szerepét magára vállalva sötétséget oszlat majd az emberi fejekben. Azzal vehet elégtételt, ha gyerekeket fogad be, majd okítja s neveli őket.  Ez a tudást és tartást adni akarás adott értelmet annak az életnek, amelyik egyik, de korántsem első mozzanata volt az emlékezetes 1993-as lakatleverés a dévai romos ferences rendház kapujáról. Ez a küldetéstudat vezetett el annak az egykori egyhetes táborozásnak a megszervezéséhez, mely ihletője s egyben csírája volt a mára már hatalmassá terebélyesedett, ország-világ által megsüvegelt példátlan vállalkozásnak.

Az a terjedelmesebb interjúrészlet, mely öt kérdést és az arra adott válaszokat foglalja magába, a fentebb vázolt pályaindulásról, a kezdetekről majd a megtett első lépésekről szól. Itt immár nem a számoké lesz a főszerep, hanem az olykor szívet-lelket melengető egyéni tapasztalatokról és megindító történetekről, melyek bárkit meggyőzhetnek: bölcsen döntött Böjte Csaba atya, amikor a bosszúállás eme merőben szokatlan, de kétségtelenül nemes formáját választotta:

„Ilyen nagyszabású dologra készült, amikor leverte a dévai romos kolostor kapujáról a lakatot 25 évvel ezelőtt?

A lakat leverése nem a kezdet volt, csupán az egyik állomás. ’56 után születtem, édesapámat börtönbe zárták emiatt, az ott elszenvedett nehézségek miatt meg is halt. Éreztem, hogy sok baj van a világgal, változtatni akartam, de tudtam, hogy kicsi vagyok ehhez. Arra jutottam, hogy a jóistennek is fáj az, ami történik, megkerestem hát a templomban, hogy beszéljük meg ezt a dolgot. A válaszokat azután sokszor átforgattam magamban. A bányában, ahol akkoriban dolgoztam, volt rá időm, de azért is mentem oda, hogy tisztázzam magamban az utamat.

Az édesapja halála miatt érezte úgy, hogy ki kell vonulnia a világból?

Amikor lehetett, kikértük a per iratait, közte volt az az öt ’56-os magyar forradalom leveréséről szóló vers is, ami miatt elítélték. Ha nem fogják perbe, ma már aligha lennének meg, de így megmaradtak. Ötéves voltam, mikor kiengedték és meghalt. Mint minden fiúgyerek, én is bosszút akartam állni érte. De azután jött a kérdés, hogy kin bosszuljam meg. A szekus tiszten, a bírón, a börtönőrön, a rendszeren? Végül arra jutottam, hogy az emberi tompaság, a sötétség a bűnös. Én pedig úgy oszlatom a sötétséget, hogy gyerekeket fogadok be és nevelek.

Remélem, mindegyik bölcsebb lesz annál, hogy más apját agyonverje. Ha úgy tetszik, ez az én bosszúm az apámért.

Lehetett volna tanár is. Soha nem fájlalta, hogy szerzetesként le kell mondania a saját családról, gyerekről?

A döntés előtt sokat másztam hegyet. Isten is egy nagy fehér csúcsnak tűnt, amit ha nem is kell meghódítanom, de legalább a közelébe kell kerülnöm. Nagy kíváncsiság és éhség volt bennem. Később arra jutottam, hogy az Úrnak se tetszik, az amit lát, és biztosan azt akarná, hogy segítsek, így én megteszem, amit tehetek. Mind a 6000 gyerek írásban kérte Isten nevében, hogy fogadjam be, így mertem én ezt felvállalni.

Honnan jött a gyermekotthon-alapítás gondolata?

Már korábban is jártam az állami árvaházakat. A nyolcvanas évek második felében nagyon sok gyár, üzem bezárt Romániában, rengetegen kerültek az utcára. Anyák, gyerekek éheztek és koldultak az utcákon. Eleinte nem gondoltam árvaházra, csak meghívtam őket ebédre, azután egyre tovább maradtak, beszélgettünk, megfürödtek, ruhát váltottak. Később csináltam egy tábort. Az egyik ilyen egyhetes tábor végén az egyik kisleány elkezdett sírni, hogy ő nem akar hazamenni, mert nincs is hová. S akkor arra gondoltam, hogy ez a gyerek tavaly se járt iskolába, idén se fog menni, legyen úgy, tartson egy évig a tábor. De egyáltalán nem voltunk erre felkészülve. A román törvények se tették ezt lehetővé, de ott állt Déván egy romos használaton kívüli kolostor, aminek ugyan nem voltak ajtajai és ablakai, de legalább volt teteje. Így költöztünk be a gyerekekkel tulajdonképpen illegálisan, mert az épületet csak 1999-ben adta vissza a román állam. Az első tanévet 20 gyerekkel kezdtük.

Honnan jött a többi gyerek?

Mi próbáltuk ezt nagyon csendben csinálni, hiszen nem volt rá engedélyünk. De ha valaki bélyeget kezd gyűjteni, azt hamar megtudják a barátok és elkezdik hordani hozzá a bélyeget. Így jártunk mi is. A rokonság mellett, rendőrök, papok, tanárok hozták a gyerekeket, de volt olyan is, hogy maga a gyerek kopogtatott be hozzánk, hogy itt kell-e beiratkozni az árvaházba? Hivatalosan 3 éves kortól fogadunk be gyerekeket, de persze akadtak kivételek. Emlékszem, egyszer jött egy asszony karján egy nyolchónapos babával és mondta, hogy az állomáson lakik, nagyon hideg van, nem tudja se fürdetni, se etetni, itt hagyná a plébánián. A gyerek nélkül elmehetne dolgozni, bérelne lakást és aztán eljön érte, ha egyenesbe fordul, én meg addig ügyeljek rá. Aggódtam, hogy a gyerek sírni fog, mire azt válaszolta, hogy „Emese bátor kislány”. Az volt, és az anyja is tartotta a szavát. Mire Emese ötödikes lett, eljött érte, de addig is rendszeresen látogatta. Máskor egy koldus cigányasszony rimánkodott, hogy vegyem magamhoz az unokáját. Ma is látom magam előtt: szőnyegbe volt bugyolálva, ahogy kibontottam, az egész teste beborítva kakával. Egy koldusasszony ruháért csöngetett be hozzám, azután kocsival vittem a kórházba, de mire odaértem, megszült az autómban. Néztek is nagyokat, hogy egy szerzetes hoz egy szülőnőt. Kérdezték, mi az asszony neve, én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy hiszen még a sajátomat se tudom, nemhogy az övét. Végül ezt a gyereket is én neveltem fel.”

Az eddigiek alapján akár az is leszűrhető lenne, hogy egy kivételes képességű és elhivatottságú embertársunk életútja attól a pillanattól kezdve, hogy a Ceaușescu-diktatúra idején a legnagyobb titokban a ferences rendbe jelentkezett és gyulafehérvári, majd esztergomi tanulmányai után 1989-ben pappá szentelték, valójában szerencsésen alakult. Hivatását gyakorolhatta, tele volt tenni akarással, a nehézségektől nem rettegett. De vajon meglelte a belső békéjét is? Szalai Anna mintegy tükröt tárva a vívódásait soha sem titkoló szerzetesnek nem habozik feltenni az önkéntelenül is adódó, újabb kérdéseit: „Soha nem bizonytalanodott el? Nem támadt önben kétely, hogy biztosan ezen az úton kell járnia?”

A válasz, mint mindig, őszinte. Aki az atyát ismeri – s személyes kiváltságunk, hogy magunk bő negyedszázada ezek közé tartozunk – megtapasztalhatta, hogy a mindig szókimondó Böjte Csaba, akkor sem kertel, ha nyíltsága, a keresetlen szavai esetleg meghökkenést okoznak. Akkor se bújik a szavak mögé, ha netán önmagát kell korholnia egy-egy melléfogásért, szelíd derűvel képes az öniróniára is. Ezt teszi most is:

„Akadtak nehéz pillanatok. Mindjárt az elején is. A felszentelésem után Székre helyeztek ki. Az első szentmisémre nagyon felkészültem: négy oldalas székfoglalót írtam Arisztotelésszel és mindenféle bölcsekkel megtűzdelve. Hatan ültek a padokban, mind egyszerű falusi emberek. Néztek rám üveges szemmel: mit bántottuk mi, hogy ilyeneket mond nekünk? Volt, aki el is aludt. Nagy nehezen vége lett. S akkor én leültem a kereszt alá és nagyon nehéz lett a szívem:

hat év tanulás, hat év cölibátus, ezért? S mintha Jézus mellém ült volna: látod fiam, én meghaltam ezekért az emberekért a kereszten. No, akkor arra gondoltam, ez se volt valami nagy üzlet.

Az ember sokszor megtapasztalja kicsinységét, ha kimegy a peremekre. Például, ha meg akarjuk magyarázni egy gyereknek, hogy még két hét van a szünidőig, nyomja le a fenekét és bírja ki, majd azután mehet az anyukája után valami messzi, csábító vidékre. Sokszor saját maguktól a legnehezebb megvédeni őket. De a Szent Ferenc Alapítvány olyan, mint egy nagy fa: van, aki fészket rak rá, van, aki odút váj benne, van, aki csak megpihen az ágain. Én nem akarok kalitkája lenni senkinek.”

Az interjú folytatásában képet kapunk arról, hogy az alapítvány által Románia-szerte mintegy kétezer gyermekről gondoskodó gyermekotthon-hálózatnak a fenntartását és működtetését több mint háromszáz alkalmazott látja el. Cseppet sem egyszerű a feladat ennek a hálózatnak az irányítása és ráadásul, a távolról sem barátságos jogi környezetben, e hatalmas háznép családfőjének nemegyszer azon kell keseregnie, „hogy a kapott adományok harmadát elviszi az adó és az alapítvány a bürokrácia fortyogó üstjében kering.”

Szó esik még az alapítvány két, a sajtóban nagy visszhangot kiváltó nagy összegű „váratlan” bevételéről, a gyergyószentmiklósi Lázár-kastély felosztási perében elnyert, mintegy 50 millió forintnak megfelelő összegről, valamint arról a másik 50 milliós adományról is, amit Ákostól kapott az intézmény. Utóbbiról sokat cikkeztek annakidején a magyarországi sajtóban, mert többen úgy vélték: valójában ez a felajánlás fizetség volt azért, amiért Böjte Csaba „megvédte a zenészt a női princípiumról tett kínos kijelentése után.”

Tisztázandó itt, hogy valójában miről is van szó. Íme: Kovács Ákos „nemzeti dalcsináló” 2015 decemberében az Echo Tévében kifejtette, hogy szerinte „a nőknek nem dolguk annyit keresni, mint a férfiaknak és a női egyenjogúság nem egyezik a normalitással.” E botrányos kijelentéseiért a teljes joggal szexistának tekintett művésszel egyik főszponzora, a Magyar Telekom azonnali hatállyal szerződést bontott, majd némi jogi herce-hurcát követően 50 millió forintos „fájdalomdíjjal” kívánta rendezni a morálisan indokolható, de jogilag szerződésszegésnek minősülő kínos ügyet. Az összeget Ákos ugyan elfogadta, de jótékony célra kívánta fordítani és azonnal átutalta a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára.

Böjte atya utólag sem érzi úgy, hogy hiba lett volna elfogadni ezt a „sajátos” eredetű ajándékot, annál is inkább, mert tudja: „Ákos azt adta oda nekünk, amit sajtóperen nyert, így valójában azok adakoztak, akik őt beperelték.”

Innen, az Ákos-ügy felemlegetésétől már egyenes út vezet a Szalai Anna-Böjte Csaba dialógusban a ferences szerzetesnek a magyar férfiakhoz intézett májusi nyílt leveléhez (a levelet a nagyon sokak által olvasott katolikus hírportál, a Magyar Kurír is népszerűsítette), jókora megütközést váltott bizonyos körökben a Duna-Tisza közében. Abban ugyanis a 2016-os mikrocenzus egyik riasztó adata, miszerint a 40 év alatti magyar férfiak 70 százalékának nincs gyermeke jócskán elborzasztotta Csaba testvért és riadalmának hangot is adott. Egyebek közt a következő meghökkentő megfogalmazást is tette, ami valljuk be, meglehetősen furcsa épp egy cölibátust vállalótól: „Gyermeked születése tesz férfivá téged, nélküle egy elkezdett torzó, egy be nem fejezett vázlat vagy!”

Alább közreadjuk a nem kis visszhangot kiváltó ominózus nyílt levél kapcsán folytatott riporteri kérdéseket és az azokra adott válaszokat:

„Tavasszal írt egy nyílt levelet, amelyben úgy fogalmazott, hogy a gyermek teszi férfivá a fiút, addig csak vázlat. Sokan zokon vették.

A gyerek születésekor édesanya és édesapa is születik, olyan források fakadnak fel bennük, amelyek létezését előtte nem is sejtették. Nem azt mondom, hogy torzó, akinek nincs gyereke, inkább arra buzdítanék mindenkit, hogy ne féljünk kinyújtani a kezünket a gyerek ajándéka után.

S éppen ön, aki olyan sok hányatott sorsú, elhagyott, kirekesztett, eldobott gyereket nevelt már fel, nem érzi úgy, hogy a gyermekvállalás súlyos felelősség?

A lét önmagában öröm. Sokan torz képzetet őriznek erről, de a gyereknek tőlünk nem limlomra van szüksége, csak önmagukra. Én nem tudok úgy bemenni egyik házunkba se, hogy ne azt gondolnám, hogy mindegyikük Isten remekműve, s csak nyert velük a világ.

A magyar kormány őszi jogalkotási programjában szerepel a terhesség-megszakítással kapcsolatos szabályok pontosítása. Helyeselné az abortusz szigorítását?

Nem erőst értem azokat, akik önként megfosztják magukat a gyerek jelentette kincstől. A gyerek gazdagság, még ha sokan azt is hiszik, szegényebbek lesznek a születésével. A gyerekeimnek ezt valahogy úgy magyarázom el, hogy ha leülnek az állomáson és újságpapírról lókolbászt esznek, akkor Isten ettől nem kap sírógörcsöt. De mennyivel jobb fehér abrosz mellett enni. Ugyanígy nem ítélem meg azokat a lányokat, akik egy buliban összefekszenek valakivel és gyermekük születik. De mennyivel másabb, ha biztonságban érezheti magát egy férfi mellett és büszkén mutathatja fel a gyermeket a családnak. Ha már élünk, miért ilyen fapados módon utazunk, miért nem ülünk business class-ra? Többet kellene arról beszélnünk, hogy mennyire sokat jelentünk mi emberek egymásnak. Tudom, hogy Nietzsche azt mondta, hogy az embertárs számunkra a pokol. Azt is látom, hogy tényleg sokan így gondolják. Nekem viszont maga a mennyország. A sok magányos ember csak senyved egyedül otthon és csak arra vár, hogy valaki végre megfogja a kezét.

A női princípium magyar kormány által emlegetett kiteljesedése a nők családi tűzhely mellé kötözését is jelentheti…

Keresztény emberként hiszek az örökkévaló életben. Márpedig a végítéletkor nem számít se a diplomám, se az autóm, se a karrierem, akkor már csak a társam, a gyerekeim, szeretteim állnak majd mellettem. A mai embereket megbűvöli a csomagolópapír, s nem nézik, mi van mögötte. Mi az, ami örök? Csak a lelkünk. Minden más elpusztul. A múltkor egy új nyugdíjalap létrehozásáról győzködött valaki, hogy milyen nagy siker lenne, milyen sokat hozna, ha én meg a gyerekeim reklámoznák. Szép összeget ajánlottak. Visszakérdeztem, tudják-e mit tartok én a legjobb befektetésnek? Csak néztek. Én „gyerekbőrbe” fektetem a pénzt. Abban áll legjobban, abban kamatozik a legtöbbet. Nem lett belőle üzlet.”

Mint olvashattuk fentebb, Böjte Csaba a legjobb befektetési alapnak a „gyerekbőrt” tekinti. Ezek után aligha meglepő, hogy ez az ütős kijelentése köszön vissza a most bemutatott nagy ívű interjú címében is. Jól tudjuk egy, szokatlan megfogalmazású címsor mindig garancia arra, hogy felkeltse a figyelmet és egy publikáció elolvasására ösztönözze az olvasót.

A beszélgetés végéhez közeledve következnek az interjúkészítő talán „legrázósabb” kérdései a magyarországi közvéleményformálásban is megkerülhetetlen szereplőként ismert ferences szerzeteshez. Amikor arról faggatózik Szalai Anna, hogy „nem érzi úgy, hogy a magyar kormánypárt kisajátítja magának?”, kimondatlanul is felsejlik, hogy a kérdés hátterében egy régi, 2013-as, nagy médiavisszhangot kiváltó mozzanat is meghúzódhat, aminek főszereplője Csaba testvér volt. Ez pedig úgy rögzült sokakban Magyarországon, hogy ő egyfajta „kampányarca” lett az újrahonosításnak.

Öt évvel ezelőtt vezető hír volt lapokban, híradókban, hogy a „véletlennek” köszönhetően éppen Böjte Csaba volt az, aki az ötszázezredik külhoni magyar állampolgárként az Országház kupolacsarnokában tehette le az állampolgári esküt és Orbán Viktor miniszterelnök kezéből vehette át az állampolgársági okiratot. Az ünnepélyes aktuson jelen volt az Országgyűlés elnöke, Kövér László is. Ráadásul – s bizonyára ez is csak a puszta véletlen műve volt, – történt mindez épp egy szimbolikus napon, december 5-én, a 2004-es elhíresült állampolgárságról szóló népszavazás évfordulóján.

Íme, miként vélekedik az interjúalany erről a megközelítésről:

„Soha a 25 év alatt nem erőst pályáztam én a kormányok támogatására. Én még az elején kiszámoltam, hogyha egymillió ember a Kárpát-medencéből ad 100 forintot évente egyszer, akkor már meg is vagyunk. Ahogy a vízcsepp is apró magában, de együtt, már egy nagy hajót is elbír. Én is elmegyek, prédikálok, ha elég jól beszélek, többet raknak a perselybe. Ez a dolgom. Fogalmaztam én már meg kritikát a kormánypárttal szemben is. Senki szekerét nem akarom tolni.”

A címlapsztorivá lett egykori állampolgársági eskütétel mellett azt az idei, nagy feltűnést kiváltó megszólalását is úgy értelmezték, mint a Fidesz melletti kampányolást, amikor a választások előtt kijelentette: „a stabilitást választja, mivel a forradalmi hevületnek nagy ára van.”

Az erre a felvetésre adott magyarázatában Böjte atya igyekszik eloszlatni a kételyeket. Szavaiból kiderül: egész más szempontok vezérelték, amikor megtette a nagy feltűnést kiváltó tavaszi nyilatkozatát.

„Akkor jártam Szíriában, s aki látta a mostani Aleppo szétlőtt városát, nem kívánhatja a forradalmat. Ha valakinek jó ötlete van, álljon elő vele és kampányoljon. Nyugodtan, észérvekkel, nem egymás ellen feszülve.

Az Arénában rendezett koncert célja is csak annyi, hogy hitet tegyünk a gyerekek és az értük vállalt közös munka mellett. A legnagyobb siker is az lenne, ha egy év múlva keresztelőkápolnává alakíthatnánk az Arénát, ahol 300-500 gyereket keresztelhetnénk meg. Ha ki mernénk mondani egymásnak, hogy jobb veled a világ, mint nélküled, még akkor is, ha horkolsz vagy néha hisztis vagy.

Zárásképpen hadd adjuk közre az interjúból azt a dialógust, amiről bevalljuk, bennünket leginkább megkapott. Abban a reményben, hogy a következőket megismerve talán érhetővé válik személyes vélekedésünk, s az olvasó is hasonlóképpen érez majd, következzen végül ez a kérdezz-felelek:

„Munkásságát már számos díjjal, kitűntetéssel elismerték. Mekkora teher Kárpát-medence legismertebb ferences szerzetesének lenni?

A múlt héten is kaptam egy nagyon szép kitüntetést. Még tavasszal az egyik nagy lányom meghívott az esküvőjére. Három évesen került be hozzánk, nálunk érettségizett le, most a kereskedelemben dolgozik. Szép, derék lány, mondtam, ott a helyem. A református tiszteletes azonban meglehetős zavarban fogadott, hogy nem én esketem majd a fiatalokat, mert engem ide örömapának hívtak. Irult-pirult a nagylányom, mire én megkérdeztem az oltár előtt ácsorgó fiútól, hogy szereti-e, meg fogja-e becsülni. S mivel igennel válaszolt, odaadtam neki a leány kezét. Én meg, mint egy jól nevelt örömapa, leültem a padba bőgni. Ezek az igazi díjak, amiket hogy is mondjam, a moly nem rág szét, a rozsda nem esz meg.”