„A többit elrendezi a Fennvaló” – Lukács Csaba a regáti reformátusok között.

Megszólalt a héten a Magyar Hangban Lukács Csaba, a hetilap igazgatója és Bukarestből keltezett tényfeltáró riportjában beszámolt arról, hogy felkeresve a reformáció után 501 esztendővel a legtávolabbi regáti magyar kálvinista közösségeket milyen tapasztalatokra tett szert Bukarestben, Ploieştiben és Galacon. A „végekről” küldött helyzetjelentésében, melyben tudósított a brăilai és konstancai református állapotokról is, így sommázta a benyomásait: „elöregedő gyülekezetek, fokozódó idegenellenesség, és sok temetés, ahol már csak két magyar van jelen: a pap és a halott.” Híradásából egyebek mellett kiderült, hogy az egyik bukaresti református istenházát Kádár Jánosnak köszönhetik a hívek, továbbá az is, hogy miként lett magyar református segédlelkész Galacon Mihai Androne egykori ortodox filozófus és teológus, illetve hogy Meleşcanu külügyminiszter lánya is áttért a kálvinista hitre.

„A Kárpátok hegyvonulata nemcsak a kontinens legrégebbi politikai határvonala, de egyúttal egy organikus áteresztő hártya is, amelyen keresztül oda-vissza irányban évszázadok óta zajlik az emberek, nyelvek és kultúrák megtermékenyítő cseréje. A székelység számára politikai változások, gazdasági válságok esetén a menekülés kézenfekvő iránya, vagy az érvényesülés lehetőségeit kínáló útvonal a hegygerincen túli világ. Az anyanyelvet és kultúrát, s általa a hovatartozás biztos tudatát megtartó útravaló a vallásos meggyőződés volt, amely a számkivetett bujdosókat avagy értékes katonaanyagot élesen megkülönböztette ortodox befogadó közegétől.”

Makkai Béla történésznek, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetőjének, aki egykor még Bolyai ösztöndíjasként kötelezte el magát az ó-romániai magyarok múltjának megismerése mellett A Moldva-Oláhország Református Missziói Egyházmegye a dualista korszakban címet viselő kitűnő tanulmányának bevezető sorait idéztük fentebb. A historikusnak ez a Pro Minoritate folyóiratban tavaly megjelent dolgozata jelentett legfontosabb fogódzót és egyfajta bédekkert is Lukács Csaba számára, mielőtt nemrég havasalföldi riportútra indult, melynek során a magyar kálvinista szórványokat meglátogatva ismerkedni akart az ott élő reformátusokkal, azok mai helyzetével, mindennapjaival, reményeivel, – amennyiben ilyenek lehetnek még –, és a borítékolható csalódásaival. Maga Lukács se titkolta, hogy számára a legfontosabb szellemi táplálék Makkai Béla hivatkozott alapmunkája volt, sőt idézte is már cikkének elején az általunk közreadott bevezető egy részét.

A Parajdról elszármazott újságíró – akit aligha kellene bemutatnunk az olvasóinknak –, helyszínbejárásának eredménye a többit elrendezi a Fennvaló címmel, a pontosan féléve kivégzett és azóta is, vádolóan hiányzó Magyar Nemzet szellemiségét továbbéltető Magyar Hang legfrissebb számában napvilágot látott regáti pillanatfelvétel lett. Ennek a terjedelmében is imponáló, igen tartalmas és egyben tanulságos riportnak a bemutatására vállalkozunk ezúttal, jó előre tudva, hogy az, éppen a Lukács-publikáció hosszúsága miatt e rovatban minden bizonnyal csak vázlatosra sikerülhet.

Mielőtt a tényfeltáró körút első állomásán, a román fővárosban feltérképezné a kálvinista múltat, illetve az ott szerzett tapasztalatait megosztaná velünk, Lukács tett egy érdekes észrevételt az indításban. Ez első látásra lehetne akár a véletlen műve is. Viszont az, aki Észak-Koreától Bolíviáig túl sokszor találkozott „véletlenekkel”, már nem hisz az előreláthatatlan jelenségekben, inkább mást sejt mögöttük:

„Van abban valami sorsszerű, hogy a Havasalföldön máig működő négy református templom közül kettő is a hírhedt Securitate utódintézménye, a SRI székházával szemben van. Bukarestben a Calvineum látogatóit és lelkészét, Ploieşti-ben szintén a református parókiát és a magyar templomba járókat tudják kényelmesen megfigyelni a titkosszolgálat ablakából.”

A bevezetőnkben hivatkozott történészi megállapítás helytállóságát igazolják a tények Bukarestben: az elmúlt bő kétszáz esztendőben a Dâmboviţa mentére különböző okok miatt sodródott magyar kálvinisták itt öt templomot építettek az idők folyamán. Az elsőt, egy fatemplomot már 1815-ben, ezt mivel hamar kinőtték, követték az újabbak, melyek históriai érdekességeit is megosztja olvasóival a cikkszerzőnk. A legmostohább sorsa az 1863 és 1866 között épült, „Bukarest legszebb templomának” nevezett istenházának volt, mely áldozatául esett a Ceauşescu-előd, Gheoghiu-Dej megalomán terveinek. Mindezekről részletekre terjedően szól a szerzőnk, beleértve a mai, az ötödik templom nem mindennapos históriáját, aminek sajátos érdekessége, hogy azt nem másnak, mint történetesen Kádár Jánosnak köszönheti a főváros magyar reformátussága.

Ha a teljes történeti áttekintést a terjedelmi korlátaink okán nem is tudjuk e helyen visszaadni, de a Calvineumról szóló sorokkal úgy hisszük, érdemes kivételt tenni. Íme, hogyan számol be Lukács Csaba erről a különös mozzanatról:

„A kommunista Romániában kellett egy hely a hatalmas kongresszusi központnak, ezért a reformátusok ingatlanait (egy ortodox templommal és egy német iskolával együtt) 1959-ben lerombolták. Furcsa helyzet, hogy a mostani Calvineumot egy másik kommunistának, Kádár Jánosnak köszönhetjük – bukaresti látogatásán a napirend része volt, hogy a reformátusokat kárpótolni kell, így 1972-ben elkezdődött a ma is álló templom és paplak építése. Ceauşescunak is voltak feltételei: az új szent hajlék a parókia háta mögé épüljön, a belső udvarra, nem lehet tornya sem, hogy az utcáról ne látszódjon.”

A Románia első modern templomaként 1974. október 31-én felszentelt Calvineumban Bíró Tivadar tiszteletes kalauzolja el a Magyar Hang munkatársát. Amit eközben elmond neki, az szívbemarkoló. Kiderül: „mivel nincs állandó magyar kántoruk, nyolc éve egy zeneakadémiát végzett ortodox lány kántorizál náluk. A gyülekezet viszont egyre fogy: 2000-ben még kétszázan voltak a hétvégi istentiszteleten, most alig negyvenen mennek el. Idén két fiatal konfirmált itt, ám már egyikük sem beszél magyarul.”

Bár a multiknak köszönhetően sok honfitársunk – köztük sok református – érkezett az utóbbi években Bukarestbe, ők a legritkább esetben keresik a kapcsolatot az egyházzal. Évekig élnek itt úgy, hogy nem tudnak róluk, aztán, ha házasságkötésre vagy keresztelőre kerül sor, akkor bejelentkeznek a parókián. Az állandó templomba járók legtöbbje elmúlt hatvan-hetven éves – ebben a korban kezdik keresni a kapcsolatot a Fennvalóval.”

A bukaresti reformátusok szintén Kálvin nevét viselő temetőjében látottak csak ráerősítenek a lelkipásztor szavaira: „A sírköveken pontosan látni a nyelv- és vallásváltást: a szülők neve még magyar, a gyerekén már nincs ékezet, aztán a harmadik generációnál már semmi sem emlékeztet a felmenőkre. Az ok egyszerű – a Bukarestben munkát kereső fiatalok legnagyobb része többségi nyelvű és vallású házastársat talál magának, a gyerekek anyanyelve román lesz, vallása pedig ortodox.”

Bukarestben, a Dâmboviţa folyótól délre élő reformátusok az ún. szőlőkerti templomhoz tartoznak, ahova annakidején elmenekítették az 1959-ben lerombolt városközponti istenháza javait is. A szőlőkertiek 1982 óta önállóak. Akkortájt a hétvégenként mindkét bukaresti református templom színültig tele volt. Ez azt jelentette, hogy egy átlagos vasárnapon 250-280 hívőt lehetett látni a Calvineumban, a szőlőkertiben pedig 180-200-at. És ma, mi a helyzet? 

A Bíró tiszteletes által elmondottak alapján lejegyzettek kommentárt nem igényelnek, az adatok önmagukért beszélnek: „Papíron négyszáz tagjuk van, a valóságban nyolcvanan fizetik az egyházfenntartói járulékot, de legfeljebb negyvenen vesznek részt a vasárnapi alkalmakon. Itt is ugyanaz a folyamat: a fiatalok és a gyerekek hiányoznak, mert az ide járó magyarok kilencvenkilenc százaléka vegyes házasságban él, a gyerek többnyire nem beszél magyarul és ortodoxnak keresztelték. Ezért aztán az esküvők és a keresztelők, valamint a temetések kétnyelvűek, mert sok a román ajkú résztvevő.”

Ami e riasztó statisztika s a hozzájuk fűzött nemkevésbé lehangoló kommentárok után következik, az már egyenesen dermesztően hat:

„Bíró Tivadar lelkipásztor említ egy új jelenséget is: a gyülekezeti tagok tapasztalták, hogy ha a bukaresti autóbuszon-villamoson magyarul társalognak, rájuk szólnak az utasok, hogy ez Románia, beszéljenek románul. Az angolt vagy más nyelvet beszélőknél ez nem szokott előfordulni.”

A bukaresti kálvinista lelkipásztor beszolgáló lelkész Ploieşti-en, ahova szintén elkísérte a Magyar Hang újságírója. Itt 157 évvel ezelőtt, 1861-ben tartották az első református istentiszteletet, melynek keretén belül tizenhét ifjút kereszteltek és konfirmáltattak egyszerre. Később itt imaházat és papilakot is építettek a kőolajváros magyar reformátusai a helyi német evangélikusokkal közösen vásárolt telken. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint ekkortájt 250-300 volt a rendszeres templombajárók száma.

„Ma a létszám negyvenkét fő, amelynek legfeljebb fele jár templomba” – rögzíti Lukács Csaba a Bíró Tivadar által 2018 őszén elmondottakat. Fogyóban van a kálvinista magyarság Buşteniben is, ahol régebben még rendszeresen sor került gyülekezeti alkalmakra, de ma már elegendő, ha évi egy vagy két alkalommal odalátogat a bukaresti református pap és istentiszteletet tart ott. Alig jobb a helyzet Piteştiben, ahol összesen harminckét hívét tartja számon az ide is beszolgáló fővárosi tiszteletes, aki havonta egyszer prédikál az Argeş menti városban.

A harmadikként felkeresett ó-romániai város Galac, ahol vendéglátójától, Nagy Endre lelkipásztortól, aki Brăilába és Konstancára is beszolgál, kap tájékoztatást az újságírónk. A református múlt Galacon és Brăilában is imponáló volt, a jelen viszont kiábrándítóan lehangoló.

Mindkét Duna-parti városban 1863-tól van magyar református istentisztelet. Előbb Galacon majd pedig 1893 után Brăilában is megépült a református templom és „volt időszak, amikor több mint négyezer lelket számlált a galaci, és ugyanannyit a brăilai magyar református egyházközség”. Ma a Déváról ingázó és harmincöt szolgálati éve alatt több mint hárommillió kilométert autózó Nagy Endre, aki minden egyes héten hat-hétszáz kilométert levezet, hogy galaci, brăilai és konstancai híveivel találkozhasson, döbbenetes adatokkal szolgál. Idézzük őt a budapesti látogatója tolmácsolásában:

„A három városban ma már összesen csak százhúsz lelket tartanak számon, harminckettőt Galac és Brăila városokban, a többit Konstancán, ahol minden hónap első vasárnapján van istentisztelet.”

A példátlan református létszámnövekedés ezekben az ipar és kikötő- városokban a hatvanas-hetvenes években következett be – olvasható a riportban –, amikor hatalmas gyárak épültek a kommunista építkezés idején. „Igen ám, de a változások utána nyugdíjba menő „tiszta” magyar családok visszaköltöztek Erdélybe, s csak a vegyes házasságban élők maradtak, ahol a gyerekek már nem beszélnek magyarul. – folytatódik a tiszteletes magyarázata, amit így egészít ki: Az a tapasztalat, hogy amíg a nagymama él, addig az unoka ért magyarul, utána végérvényesen elvész a nyelv.”

Ezek után következik Nagy Endre tiszteletes leginkább felkavaró és szívszakasztó mondata: „Sok olyan temetésen szolgálok, ahol csak két magyar van: én és a halott”.

Ott ahol semmilyen máshonnani helyzettel nem összevethető körülmények között élik meg nemzettársaink a kálvinista magyarságukat, sajátos szabályok szerint alakul lelki vezérük élete, hivatását egészen másként kell megélni és gyakorolni, mint Erdélyben. Aligha gondolhatta teológus korában Nagy Endre tiszteletes, hogy akár egy végső tisztességtételadás is lehet majd egyháza számára „reklámhordozó”. De azt se hitte volna, hogy majdan a missziós munkájában legfőbb segítője egy olyan volt jászvásári filozófusnövendék lesz, aki a bukaresti ortodox teológián doktorált s ma, áttért kálvinistaként, református segédlelkészként szolgálja választott nyáját. Magyarul imádkozik, magyar nyelven énekli a zsoltárokat, románul prédikál, közben pedig egyetemen oktat és szabad idejében újrafordította mai román nyelvre a Heidelbergi Kátét is.

Hallgassuk meg előbb az örökösen jó kedélyű, töretlen optimizmusú Nagy Endre tiszteletest, majd ismerkedjünk meg galaci „apródjával”, Mihai Androne segédlelkésszel, akivel találkozni – derül ki a riport utolsó részében – nem mindennapos élményt jelentett Lukács Csaba számára. Köszönet neki, hogy mindezt megosztotta velünk. Főleg azért is jár ez a köszönet, hisz minderről eddig kevesek tudtak. Csak azok számára volt ez ismert, akik, mint jómagunk is, olvashatták évekkel ezelőtt azt az Andronét bemutató publikációt, mely Ortodoxként mentem, reformátusként jöttem címmel jelent meg a Kálvincsillagban. Viszont ténykérdés: ennek a kiadványnak jellege okán az olvasóközönsége meglehetősen behatárolt.

Idén három hívét temette el már Galac református papja, s ehhez kapcsolódóan mondta el: „Ilyenkor „reklámozunk”. A múlt héten egy nyugalmazott hajómérnököt kísértünk az utolsó útjára, s utána sok román résztvevő megkérdezte, hogy bekapcsolódhat-e az egyházunkba. Ha azt tudom neki mondani, hogy minden második vasárnap románul is folyik a prédikáció, akkor talán ők is eljönnek az istentiszteletekre.”

Ami pedig a minden második vasárnap Galacon román nyelvű református prédikáció elmondóját illeti, íme hogyan mutatja be ezt az igehirdetőt Lukács Csaba:

„A román prédikáció jellemzően egy segédlelkész feladata, akinek élete mozifilmet érdemelne. Androne Mihai ortodox román fiatalként előbb filozófiát végzett Jászvásárban, azután a bukaresti ortodox teológiára ment doktorálni. Tulajdonképpen véletlenül találkozott Kálvin tanaival, de ez akkora hatást tett rá, hogy egy svájci ösztöndíj alatt áttért reformátusnak. Amikor megkérdeztem az okot, érdekes válasz érkezik.

Nem véletlenül, hanem Isten terve szerint fedeztem fel a protestantizmust egy könyv olvasásának köszönhetően – meséli. Engem a kálvinizmus istenközpontisága vonzott, ezért kerestem hazatérésem után református közösséget. Galacban, ahol élek, csak magyar reformátusok voltak, ezért hozzájuk csatlakoztam.

Nem hiszem, hogy Androne Mihaion kívül túl sok román református lenne Romániában – hosszas kutakodás után egyet találtam, Teodor Meleşcanu külügyminiszter leányát, de ő soha nem volt ortodox teológus. Amikor Mihait megkérdezem, volt-e baja a váltásból az övéi között, nagyot sóhajt.

Az Isten nem vallási alapon ítélkezik, de mi emberek, sajnos néha igen. Soha nem rejtettem el a meggyőződésemet, ezért a környezetem számára sem volt titok a változás, és emiatt voltak problémáim. Most értettem meg, mit jelent kisebbséginek lenni Romániában.”

Zárásképpen ismerkedjünk meg a riport fináléjával, mely szintén nem kevésbé tanulságokban igen gazdagnak bizonyult:

„Érdekes az is, hogy ahol ennyire kevés a magyar, ott nincs nemzetiségi probléma: a galaci polgármester minden évben ad pénzt a magyar templom javítására. Hol tízezer lejt (hétszázezer forint – a szerk.), hol többet. Csak hívek lennének – itt is elöregedik az egyházközség. Nagy Endre mégis derűs, nem szomorkodik.

A jövő Isten kezében van, a mi dolgunk a munka – mondja búcsúzóul. tegyük meg azt, amit tehetünk, a többit elrendezi a Fennvaló.”