„Hazai magyar beszélőviszony” – Szigeti László a szlovákiai magyar közösség  gondjairól és feladatairól meg arról, hogy  miért nem lát odahaza sem más utat, mint amit a nemrég elhunyt John McCain szenátor kijelölt: „nem a bűnbakot kell keresni, hanem a megoldást.”

Megszólalt a héten az Új Szóban Szigeti László, író-szerkesztő, a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó alapító igazgatója és Miklósi Péternek adott interjújában kifejtette, miért is önsorsrontó a szlovákiai magyar gyűlölködés és milyen veszélyekkel jár, ha a „karnyújtás helyett ’kardforgatás’ a módi”. Elmondta, hogy sajnos nem lát esélyt a Híd és az MKP jövőbeni együttműködésére és megfellebbezhetetlen érvekkel támasztotta alá beszélgetőtársának helyzetértékelését, miszerint: „ha mi szlovákiai magyarok szüntelen konfliktusban állunk egymással, képtelenek leszünk érvényt szerezni érdekeinknek, megvalósítani álmainkat.” A napjainkban sokfelé tapasztalható gyűlölködés jelenségét elemezve lehangoló következtetésre jutott: „Az euroatlanti térségben is a lebutított politika, média és választótömeg az alapértékek falát ostromolja. Fejjel megy neki, s nem érdekli, hogy a fal mögött az emberi természet sötét oldala várja. A jogállam lerombolásának agresszív vágya a szlovákiai magyarok egy részét is mámorban tartja.”  

Az idei év első napján, január elsején, Szlovákia megalakulásának 25. évfordulója alkalmából 25 közéleti személyiséget tüntetett ki Andrej Kiska szlovák államfő a pozsonyi Vigadóban. Közülük nyolcan kapták meg a legrangosabb állami elismerést, a Ľudovít Štúr Érdemrend I. fokozatát. Ezek egyike volt Szigeti László, aki egyedüli magyarként részesült ebben az elismerésben. A hivatalos indoklás szerint Szigeti a demokrácia és az emberi jogok védelméért, továbbá kiadói tevékenysége elismeréseként kapta meg a legmagasabb rangú szlovák állami érdemrendet.

Szigeti László, aki nem tévesztendő össze az azonos nevű párkányi MKP-s oktatáspolitikussal, aki 1998 és 2002 között oktatásügyi államtitkára, majd 2006-ban néhány hónapig oktatási minisztere is volt Szlovákiának – egyik alapítója volt a Független Magyar Kezdeményezésnek (FMK), mely a bársonyos forradalom idején aktívan részt vett a szlovákiai rendszerváltásban. Országos ismertségre elsősorban azzal tett szert az FMK, hogy a pozsonyi tüntetések egyik szervezője volt. Ez a még illegális polgári és politikai szerveződésként létrejött párt nevet változtatva Magyar Polgári Párt néven előbb önállóan működött, utóbb pedig egyesülve a Bugár Béla vezette Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal és a Duray Miklós elnökölte Együttélés Politikai Mozgalommal, a Magyar Koalíció részeként politizált. Ennek a pártnak a nevéhez fűződik például a második világháború utáni első független szlovákiai magyar napilap, a Nap megalapítása, illetve a Márai Sándorról elnevezett első szlovákiai magyar alapítvány létrehozása. Az FMK, majd a Magyar Polgári Párt szellemi holdudvarának meghatározó személyiségeként a Dunaszerdahelyen élő Szigeti László neve összeforrott az általa 1991-ben megalapított Kalligram könyvkiadóval, mely a magyar irodalom és könyvkiadás egyik legismertebb műhelye lett Szlovákiában, Magyarországon pedig 1997 óta a Pesti Kalligram Könyvkiadón keresztül volt jelen.

A Kalligram kiadó és az általa ezen a néven 1992-től megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat szerzői és munkatársai között megtalálható a kortárs magyar, illetve a közép-európai szellemi élet megannyi jeles képviselője. Ez annak volt köszönhető, hogy Szigeti krédója következetesen érvényesült már a kezdetektől fogva és érvényesül ma is, amikor átrendeződött az irányítói-tulajdonosi háttér és a két éve visszavonult Szigeti helyébe a Pesti Kalligram főszerkesztője, Mészáros Sándor lépett, illetve a magyar nyelvű Kalligram Kiadó székhelye Budapest lett. Ez a következetesen végigvitt kiadói program az induláskor és ma is egységes magyarságban, tágabb értelemben pedig egységes Közép-Európában gondolkodik, közvetítő szerepet vállalva a térség népei között.

A januári kitüntetés alkalmával az Új Szó számára nyilatkozó Szigeti László arra kérdésre, hogy miként éli meg az elismerést, így válaszolt:

„Örültem neki, s noha én kaptam, tudatosítom, hogy ez egy közösségnek szóló kitüntetés. A kalligramos szerzőket, munkatársakat, olvasókat, nem kevésbé a szlovákiai társadalomba integrálódni kívánó összes olyan szlovákiai magyart megilleti, aki arra törekszik, hogy a jogállami elveket mindenki, ő maga is, következetesen érvényesítse. Egy ilyen kitüntetés nem vakítja el a demokratákat. Ők továbbra is látni fogják, hogy az itt élő nemzeti kisebbségekre valójában alárendeltként tekint a többségi társadalom intézményrendszere, romantikus, egyszerre kirekesztő és asszimiláló nemzeteszménye.”

Az Új Szó munkatársának a következő kérdésére, melyben Czajlik Katalin azt firtatta, hogyan miként éli meg a kitüntetését, főleg annak tükrében, hogy ezt az önálló szlovák állam 25. születésnapján kapta, Szigeti ekképp válaszolt:

„Csehszlovákia egységét támogattam. Mint a szlovákiai magyarok zöme, én is pátyolgattam az önáltatás mítoszát. Nevezetesen azt, hogy konfliktushelyzetben a csehek a szlovák többséggel szemben a szlovákiai magyarok mellé állnak. Erre, persze, sosem került sor. A csehek nemhogy a kisebbségi magyarokra, a szlovákokra is csak akkor figyeltek oda, amikor már nagyon érthetetlenné váltak számukra Pozsony elvárásai. A cseh szellem Csehszlovákiában is szigorúan a cseh államiság megerősítésén dolgozott, s még azzal is azt tette, hogy megfelelt a szlovák elvárásoknak. Az 1993 januárjától önállósult szlovák állameszme ugyanezt a modellt érvényesíti a magyarokkal szemben. Ennek brutalizált és európaiasított változatát egyaránt megtapasztalhattuk. Amikor kormányon vagyunk, többnyire az európaiasított arcát mutatja számunkra. Sajnos, a nacionalizmus közép-európai formái sehol nem teszik lehetővé a politikai nemzet létrejöttét. Miként anno akadtak cseh, ma is akadnak olyan szlovák demokraták, akik ábrándoznak ugyan a szlovák politikai nemzetről, vagyis arról a multietnikus jogállamról, amelyben a lakosság zöme a fennálló ideológia, nyelvi, vallási, faji, szociális különbözőségek ellenére képes az egyenrangúságot átélve a jóléti államért együtt dolgozni. De a számuk 1918-tól napjainkig elenyésző. Ezért érezhetjük magunkat nemegyszer kirekesztett, másodosztályú közösségnek vagy állampolgárnak. Valamennyi közép-európai nemzetállam zárkózott és kisebbségellenes, de a hiba nem csak a többségi nemzetekben van. A kisebbségekben is, amelyek ezt a zárkózottságot dogmáikkal, frusztrációikkal szentesítik.”

Lapunk olvasói közül is sokan jól ismerhetik Szigeti Lászlónak elkötelezettségét saját nemzete iránt, ami nála együtt jár azzal a felfogással is, hogy a nyelvi, etnikai és vallási szempontból rendkívül sokszínű, egymásra utalt és hídszerepben lévő régiónkat is otthonának, egyfajta közös hazának tekinti. Ebben a rovatban mi is nemegyszer hivatkoztunk rá, hiszen megszólalásai mindig odafigyelést érdemelnek, s mivel ezekben mindig visszaköszönt az általunk is jól ismert és nagyra becsült hídember közismert hitvallása, a közép-európaiság, igyekeztünk is azoknak teret adni. De említhetjük akár azt a két évvel ezelőtti marosvásárhelyi tudósítását Antal Erikának, melyben a kolléganőnk beszámolt a Kós Károly Akadémia és a Látó folyóirat 2016. október 25-i közös irodalmi estjéről a Kultúrpalotában, ahol Markó Béla beszélgetett el Szigeti Lászlóval főként arról, hogy két nemzet között a politika, vagy inkább a kultúra bizonyulhat-e inkább járható útnak. Akkor és ott szintén hangsúlyosan terítékre került a közép-európaiság eszménye, mely egyszerre jelent különleges értéket és megbecsülendő közös örökséget. Igaz ez még akkor is, ha ezt ma még sajnos sokan nem hajlandók vagy éppen nem akarják felismerni.

Szigeti Lászlónak legfrissebb, maximális figyelmet érdemlő megszólalását az Új Szóban fedezhettük fel a mögöttünk hagyott héten. A rovatunk olvasói számára szintén nem ismeretlen Miklósi Péter készített vele egy kétrészes interjút, melynek múlt pénteken Hazai magyar beszélőviszony címmel megjelentetett második része a szlovákiai magyar nemzeti közösség gondjairól és feladatairól szól, az abban foglaltak okán pedig feltétlenül rászolgál az ismertetésre.

Hadd tegyük hozzá rögtön, hogy a napilap előző pénteki számában közreadott Visszaeső térségben élünk című első rész, ahol a demokrácia leckéiről és a nyugtalanító valóságról folyt diskurzus a beszélgetőpartnerek között olyan hallatlanul el-és továbbgondolandó felvetésekben bővelkedett, melyek mindegyike a felelősen gondolkodó írástudók számára megkerülhetetlenek. Így például az, hogy vajon nem szellemi vakságra vall, ha egyesek napjainkban nem akarják felismerni, hogy „a hidegháborút fölváltó egypólusú világban egyedül az egységesült európai erő jelentheti Európa világhatalmi státuszának megtartását.” De említhetnénk azt is, hogy szerinte „ez semmi mással, csak a nemzeti és a nemzetállami kötelékek fenntartásával, innovációs képességének megőrzésével érhető el. A nemzeti és az európai identitás épp emiatt azonos értékű és erejű. Szimbiózisuk tudja csak meghaladni a kizárólagosan nemzeti szintű szolidaritást.”

Mindezt csupán azért hoztuk szóba, hogy érzékeltessük: Szigetit meghallgatni mindig élményszámba megy, meglátásai, értékelései, az abból kikövetkezhető tanulságok mindig épülésünkre szolgálnak, reflexiókra késztető kérdései elöl elmenekülni nem szabad, nem lehet. Ha valaki mégis így tenne, az egyet jelent a struccpolitikával. Viszont amikor már arról értekezik, mint teszi ezt az interjú második részében, azzal, hogy szembesít: „az elfogadó szolidaritás a szlovákiai magyar közösségen belül is hiánycikk” – az eszmefuttatás immár azt a világot veszi górcső alá, ahol a felvetések, a riporteri kérdésekre adott válaszok már túllépik az általános, elvi megközelítéseket. Amiről itt szól, az már kőkemény magyar nemzetpolitika, a mondanivalóját – úgy véljük – e rovatban nem bemutatni, az több lenne, mint bűn, az hiba lenne. Ezért is tekintetjük meg nem kerülhetőnek ebből a nagy ívű mélyinterjúból most a második, egymagában is önálló egységet alkotó rész bemutatását.

Kezdjük az indítással, a már hivatkozott, a szlovákiai magyar nemzeti közösségen belül megtapasztalható szolidaritáshiánnyal. Vajon „mi indokolhatja, hogy sokakban szinte bármilyen hívó szóra zsigeri gyűlölet lobban? – kérdezi Miklósi Péter.

Szigeti válaszából kiderül, ő ebben nem lát semmi meglepőt. Hogy miért nem, azt ekképp magyarázza:

„A szlovákiai magyarok sem élnek már burokban. Érzékelik korunk acsarkodásait, az ellenségeskedés légkörét. És reflektálnak is rá. Létezésük száz évéből közel hetvenet csehszlovák fennhatóság alatt, ebből hármat totális kisemmizettségben, a többit méltányos megélhetésben élték le. Alapvetően egy történelmileg traumatizált zártságban. A rendszerváltás kissé fellazította ennek zárványait, de nem bontotta le azokat. Legutóbbi huszonöt évüket az önálló Szlovákiában élték, vészjósló demográfiai fogyatkozásban. Ha száz éven át nem dacolnak a nemzetállam asszimilációs praktikáival, nyilván több lenne a magyarságukat elhagyók száma. S nyilván kevesebb, ha a kettős állampolgárság elvéből – és a realitásból – kiindulva, törvénybe iktatták volna a kettős nemzetiség vállalásának lehetőségét. Nem tették, mert az asszimiláció és homogenitás elvén a nemzetállamok közép-európai típusa képtelen lazítani. Enyhíti a kínt, hogy az önkéntes asszimiláció ma már civilizációs jelenség. Ennek köszönhetően lett az identitás szabad választása alapjog, s léphetett túl a kollektív erkölcs hatáskörén.”

E fejtegetést hallva óhatatlanul is adódik a józan logika mentén megfogalmazódó érdeklődés: miért lett bevett gyakorlat a „kardforgatás” a karnyújtás helyett? A kérdés annál is jogosabb, hiszen „a szlovákiai magyar gyűlölködés azonban nem az asszimilánsokat, hanem a migránsokat és saját közösségünk tagjait támadja.”

Az interjúalany ezt, tágasabb összefüggésbe helyezve így látja:

„A menekült és a migráns eltérő emberi helyzet, amit a migránsozó propagandasajtó elhallgat. A közel-keleti migrációt béketeremtő diplomáciával, az afrikait egy azonnal megkezdett, évtizedeken átnyúló fejlesztési tervvel kellene megállítani. Ezzel az európai társadalom törlesztene az Afrikából évszázadokon át áron alul szerzett vagy elrabolt javakért. A háborús menekültektől viszont nem tagadhatjuk meg a biztonságosabb élet lehetőségét. Ezt a kötelességet a tízparancsolatból vette át a világi szolidaritás. Ha lemondunk róla, emberségünket csorbítjuk. Az ellenségeskedő szlovákiai magyar propagandamédia és közbeszéd nem az asszimilánsokra összpontosít. Tudja, ha nem tudja, hát érzi, hogy a mindenkori magyar nemzetpolitika hallgatagon távol tartja magát az őt elhagyottaktól. A Nyugatra iszkolókat is békén hagyja; ők, ha egyáltalán visszatérnek, még jól jöhetnek.

Elsősorban a világhálón zajlik a gyűlölködés. Itthon látszólag a Híd-Most kétnyelvűsége a legfontosabb „bűn”, noha ez a párt valójában csak kapóra jövő járulék. Az igazi ellenséget számára a nyugati modernitás és az őt kivajúdó, az állam világiasságát és a személyes szabadságot hirdető humanizmusban látja; még ha a modern állam szociális politikája is a humanizmus elveiből építkezik.

E világszemléletnek és a rajta alapuló magatartásnak szlovákiai magyar szellemi képviselőit, a tőlem egy nemzedékkel fiatalabb européereket ez a propaganda arcátlanul üti-vágja. Pedig napjainkban egyedül ők képviselik azt a nyitott, autonóm szellemiséget, amely a rendszerváltáskor maga volt a szlovákiai magyar szellemi és politikai tőke. Mára ez szórvánnyá lett, nekem mégis ők a példaképeim, akiktől még sokat akarok tanulni. Ők még tisztában vannak azzal, hogy évezredek óta a tudomány és a művészetek szabadsága a modernség alapfeltétele, és hogy térségünkben is halálra ítélték az autonóm személyiség ősmodelljét, a ma is modern Szókratészt.”

Örök dilemma a szlovákiai magyarok körében Ágcsernyőtől Dévényig az együtt vagy külön utakon kérdése. Annak a Szigeti Lászlónak a véleménye szerint, akit a Bugár Béla vezette Híd egyik szellemi atyjaként tartanak számon, az annyira óhajtott egymásra találásnak – legalábbis egyelőre –semmi esélye. Szigeti nem habozik azonmód megosztani az érveit a tartós távolságtartás okait illetően. Íme, melyek azok:

„A Híd puszta létével ellentmond a bezárkózó nemzet politikai doktrínájának. A teljes szlovák–magyar politikai szimbiózis szemben áll a törzsi nacionalizmus szentségével: a homogenitás mítoszával. Az MKP bevallottan a Fidesz szatellitje, ezért most nem látom esélyét, hogy segítsék egymást. Pedig meggyőződésük szerint mindketten a legjobbat akarják a szlovákiai magyaroknak, csak az ahhoz vezető utat eltérő irányban képzelik el. De meglehet, hogy ez is csak látszat, hiszen az európai politikában a Híd is következetesen a magyar kormányt védi.”

„Aki szisztematikusan a másik oldal segítsége nélkül akar győzni, az végül mindenkit vesztessé tesz. Hogyan lehetne ezt megelőzni? – szól Miklósi Péter következő kérdése ahhoz a dunaszerdahelyi örök töprengőhöz, akinek meggyőződése, hogy „a demokrácia alapfeltétele a világnézetileg semleges állam, ami kizárólag liberális demokráciában működőképes”, továbbá az is: „Közép-Európa társadalmai épp azzal teremtettek táptalajt a politika szellemi elzüllésének, hogy kétségbe vonták a világnézetileg semleges állam nélkülözhetetlenségét. Emiatt hódíthat bennük az autokrácia szellemét feltámasztó illiberalizmus is.”

Fentieket még e nagy interjú első részében részletezte, itt a beszélgetőpartnerének válaszolva egy Európán kívüli világból vett találó példázattal él. A mintakép a nemrég elhunyt, életében már legendává vált arizonai szenátor, John McCain, akit méltán neveztek „a Szenátus lelkiismeretének”.

„A 2008-as elnökválasztási kampányban, hogy növelje győzelmi esélyeit, John McCain republikánus szenátor Sarah Palin alaszkai kormányzó asszonyt tette meg alelnökjelöltjének. Hónapok múltán arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy történelmi hibát követett el. És igaza volt, hibájáért beláthatatlan árat fog fizetni az amerikai társadalom. McCain a gátlástalanul populista és rasszista Palin felemelésével világszerte is teret nyitott az antiintellektuális politikának. Ez a lebutított társadalmi közgondolkodás mára egy zsigerből unintelligens, mentálisan és politikailag infantilis giccsembert juttatott az elnöki székbe. A felfuvalkodottság tipikus esete ő, aki azt képzeli magáról, hogy vagyona okossá és tévedhetetlenné tette. Ezt a zsarnok lelkű embert, Machiavelli és a Keresztapa utódját, egyedül a hatalmat megosztó amerikai jogrend gátolja abban, hogy hazáját illiberális állammá züllessze.”

A dialógus folytatásában elhangzó két kérdés és az azokra adott válaszok nemcsak a felhozott amerikai példán némiképp értetlenkedő Miklósi Péter számára teszik egyértelművé, hogy a tengerentúli példakép miért került képbe. Vélhetően mindenki számára világos lesz a következőkből egy pozitív felfogás örökérvényűsége: aki bárhol morális kérdésként fogja fel, hogy bajok esetén mindig a megoldást kell keresni a könnyebb út, a bűnbakkeresés helyett, az éppúgy számíthat saját, közel félmilliós közössége elismerésére, mint a nagyvilágban tíz vagy százmilliókéra is:

„Itt és most miért Amerikát említed?

Azt hittem, egyértelmű a párhuzam. Az euroatlanti térségben is a lebutított politika, média és választótömeg az alapértékek falát ostromolja. Fejjel megy neki, s nem érdekli, hogy a fal mögött az emberi természet sötét oldala várja. A jogállam lerombolásának agresszív vágya a szlovákiai magyarok egy részét is mámorban tartja. Stílusuk minden lelkifurdalás nélkül képes az övétől eltérő világnézetet, szolidaritást és életstratégiát vállaló embert, kivált, ha szlovákiai magyar, kártékony féregnek nevezni – ami, ugye, gázosan hangzik.

Ahogy annak veszélyét sem becsülném le, hogy sokakban ez már nem is sérti az elfogadhatóság határait!

McCain, a közismerten nagy hazafi, azt hirdette, ha örökké a másik oldal segítsége nélkül akarunk győzni, az nem fog sikerülni. Aztán azzal, hogy Trumpot nem engedte a koporsójához, megüzente az amerikai társadalomnak: a butaság és gyűlöletbeszéd uralmával még a halálos ágyunkon sem szabad megbékélni. Fájdalmas, de háborús előérzetek idején mindenki választani kényszerül. A szlovákiai magyar ember is. Demokratikus köztársaság vagy önkényuralom?

Nyilván sokakat gyötör a dilemma, vajon szabad-e emberségüket a magyarságuk fölé helyezni? Érdemes visszagondolni Visconti filmjére, ahogy „odafönn”, a nácizmuson átlátó, de nagyot kaszáló gyári bárók mindentudó felfuvalkodottsággal pöfékelik a szivart. És Fellini Amarcordjára, ahogy „idelenn” a reménykedő kisember melankolikusan és derűvel az olasz fasizmus ölébe simul. Ahol a gazdag és a szegény egyaránt arra kényszerül, hogy elfogadja az erősebb jogát, ott már bajban a szabadság. Az antik világ óta egy demokráciában az erősebb joga nem jog, mert nem képes kiegyenlíteni az egyének, illetve a társadalmi és politikai közösségek közti tényleges egyenlőtlenségeket. Hatályossága van, de erkölcsi érvényessége nulla. Nem a békéltetés szándékával hoztam fel McCain intelmeit, s nem is azért, hogy széptevően a világhálón feleselő diskurzusok fölé emelkedjek. Egyszerűen nem látok más utat, mint amit McCain kijelölt: nem a bűnbakot kell keresni, hanem a megoldást.”

A szavak szépségversenyében egymásra licitáló szlovákiai közvéleményformálók minden bizonnyal egyetértenek abban, hogy a létező gondokra megoldást kell keresni. Ezzel viszont rögtön véget is ér a nézetazonosság. A következő lépés már konkrét tennivalókat igényelne, de itt már megáll a tudomány. Ezért is fűzheti tovább a beszélgetés fonalát Miklósi Péter a következőt jelentve ki: „Ám ha mi, szlovákiai magyarok szüntelen konfliktusban állunk egymással, képtelenek leszünk érvényt szerezni érdekeinknek, megvalósítani álmainkat.”

Hogy miért alakult mindez így, arra is van magyarázata Szigetinek, s ebben a szlovákiai kis magyar világ egyik kulcskérdésének a hátterét igyekszik feltárni. Ennek lényege: baj van az önismerettel, veszedelmesen keveset tud 2018-ban önmagáról a kisebbségi helyzetbe kényszerült felvidéki magyarság:

„Nem szabad feledni, hogy a szlovákiai magyarok, függetlenül az uralkodó államformától, egy védekezően zárt szellemi közegben, szinte provinciális elszigeteltségben éltek. 1989-ben mindenki számára kitágult a reális, később a virtuális tér, de azóta sem tudjuk, hogy a kisebbségi sorssal járulékos másodrangúság pszichológiájának, a bezárkózásnak milyen kényszereit és beidegződéseit őriztük meg. Alig vannak empirikus szociológiai értékeléseink arról, hogy a folyamatosság és a módosulás dinamikájának jellegéből adódóan, milyen – Szarka László fogalmával – egy kényszerközösség társadalmi mobilitása, milyenek a makro- és mikroviszonyai. Meggyőződésem, hogy ez az intézményesülés hiányosságaira vezethető vissza.

Ami most működik, annak java része a kommunizmusban jött létre, de nem koncepcionálisan. A Fórum Intézetnek pedig nem áll módjában, hogy a mindent átfogó tudományos kutatással nyomon követhesse a szlovákiai magyar közösség gazdasági, intellektuális és szociális tőkéjét, műveltségi rétegződését, egészségi állapotát, a folyamatosságok és a módosulások dinamikáját. (…)

Nem szabadna ráfogásokkal, feltételezésekkel és vágyakkal ott is a folyamatosságot látni, ahol már rég nincs meg. A szlovákiai magyarokról szóló adatok, értékelések, értelmezések száma botrányosan kevés. A többit az ország egészét érintő tematikus munkákból kell kicsipegetni. Nem is beszélek szívesen széles körben önmagunkról. Ha mégis kell, általában történelmi és irodalmi ismereteimmel, nemzetkarakterológiai és kisebbségi sztereotípiákkal, meg a szlovákiai magyar politika hullámveréseivel szoktam előhozakodni.”

Az interjú záró kérdése annak az újsütetű pártalapításnak a kapcsán tudakolja Szigeti László véleményét, amiről nemrég e helyen mi is beszámoltunk, amikor bemutattuk Barak Lászlónak a Paraméterben közölt "Atombiztos bukta", avagy hülyeség az eszkimót szaporítani akkor, ha a fóka egyre kevesebb”  című fulmináns cikkét. Azt, hogy az egykori szlovák mezőgazdasági miniszter és volt Híd-alelnök, Simon Zsolt hozzálátott ahhoz, hogy Magyar Fórum néven létrehozza a felvidéki magyarok szavazataira aspiráló újabb, immár negyedik pártot, és ezt a kezdeményezést a széthúzás újabb jelének lehet tekinteni, vagy inkább a szlovákiai magyar pártstruktúra megerősödésének – Szigeti László ekképpen értékeli:

„Nem jósolnék, a névadás viszont meghökkentett. A Magyar Fórum elnevezést a rendszerváltás európai politikatörténete a hírhedten nacionalista Csurka István nevéhez köti. Akik politikára adták a fejüket, azoktól elvárható lenne, hogy ezt tudják. Akár a történelmi emlékezet kudarca, akár a szélsőjobbhoz köthetőség gyanúja felől nézem, nem tud más eszembe jutni, pusztán az, hogy ez a névadás a lebutított politika rimánkodása.

Pártalapító barátom, Simon Zsolt Denník N-nek adott nagyinterjúja ugyancsak meghökkentett. Szerinte egy szlovákiai magyar pártnak kötelessége a mindenkori magyar kormányt szövetségesének tudni – függetlenül attól, hogy az jogállamot vagy autokráciát működtet. Az erre vonatkozó bővebb kérdések alól kibújt. Az is igaz, hogy a legismertebb szlovákiai magyar politikusok sem bírálják az orbáni autokráciát, a működési módjába kódolt militarizmust; a Híd egy-két politikusának óvatoskodó célozgatásától eltekintve. És attól tartok, nem is fogják. Gyakorlott politikai opportunistáknak, akik képtelenek választóikkal érzékeltetni a halálos nacionalizmus és az éltető patriotizmus közti különbséget, ez nem is okoz gondot. A modernitás és a humanizmus ellenforradalmáról pedig végképp nem beszélnek. Apám szavajárásával: hallgatnak, mint tök a fűben. Amivel akaratlanul is azt üzenik, hogy a nemzeti kötelék minden létező legbensőbb lényege. Ehhez mérten a demokrácia Szókratész óta szűnni nem akaró küzdelme a zsarnoksággal, szerintük, szót sem érdemel. Riasztó állapot.”