Leonyid Kozsara korábbi ukrán külügyminiszter utódai kalandorpolitikájáról: „Lehet, hogy nem az „útlevelek” elleni harccal kellene kezdeni, hanem munkahelyek teremtésével, a fizetések és a nyugdíjak emelésével? Hogy sem a magyar, sem a román, sem pedig más nemzetiségű ukrán állampolgár ne szégyellje az országot, ahol él, dolgozik és gyereket nevel.”

Megszólalt a héten a Korrespondent.net befolyásos ukrán hírportálon Leonyid Kozsara Ukrajna 2012 és 2014 közötti külügyminisztere és a Kárpáti Igaz Szóban magyarul is megjelent Kettős állampolgárság: a sötétek játéka a tűzzel című cikkében elmondta: szerinte „bődületes és szándékos hazugság, hogy az ukrán alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot.” Országa alaptörvényének egyik szerzőjeként rámutatott arra, hogy miként is értelmezendő helyesen az ún. „egységes állampolgárság” fogalma és világossá tette azt is: az alkotmány rögzíti, hogy senki sem fosztható meg saját akarata ellenére ukrán állampolgárságától. Úgy ítélte meg, hogy ami napjainkban történik hazájában nem más, mint „szándékos riogatás és félelemkeltés”, akik pedig ebben a hecckampányban kizárólag politikai haszonszerzés reményében élenjárnak, „azok a tűzzel játszanak.” 

„A beregszászi magyar konzulátuson pezsgőzés kíséretében magyar állampolgárságot adnak ukrán állampolgárságú kárpátaljai lakosoknak. Ezen túlmenően az ukrán állampolgárok a Magyar Köztársaságra tesznek hűségesküt. Úgy vélem, az ukrán állampolgárok részéről ez teljes mértékben elfogadhatatlan és voltaképpen államellenes tett, az ország ellen, amelyben élnek. Javaslom, hogy fosszák meg a kárpátaljai ukrán-magyar kettős állampolgárokat az ukrán állampolgárságtól, és deportálják őket új hazájukba Magyarországra.”

Így szól annak az ukrán parlament honlapján fellehető petíciónak az indoklása, mely az ukrán-magyar kettős állampolgárok kollektív deportálását, kitoloncolását szorgalmazza. A petíció kezdeményezője egy bizonyos Havriljuk Rosztiszlav volt, aki szeptember 21-én nyújtotta be a beadványát. Eddig azt közel félezer állampolgár írta alá. Ahhoz, hogy a parlament, a Verhovna Rada érdemben foglalkozzon a kérdéssel, három hónap alatt 25 ezer aláírásra van szükség. Hogy december 21-ig összejön a további mintegy 24 ezer szignó az ma még meg nem jósolható. Talán nem fölösleges megemlíteni, s a jelenséget a KMKSZ lapja, a Kárpátalja is fontosnak ítélte szóvá tenni, hogy a petíciót 20 napja indították el, s „ezalatt az idő alatt igen kevésnek számít az a bizonyos 477 aláírás”. Viszont maga a tény, hogy 2018-ban az EU-hoz és a NATO-hoz közeledni kívánó ország törvényhozásának a honlapján egyáltalán megjelenhet egy ilyen, a XX. századi vészkorszakot idéző aláírásgyűjtési kezdeményezés, melytől mindeddig egyetlen hivatalos ukrán személy sem határolódott el, – önmagában elképesztő, példátlan, elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan jelenség. Tegyük hozzá rögtön: most visszafogtuk magunkat és igyekeztünk finoman fogalmazni.

Aki tegnap olvasta a lapunkban közreadott „Halállista” miatt a magyar külügyi tárca bekérette az ukrán nagykövetet beszámolót azzal is szembesülhetett, hogy az annyira várt elhatárolódás ettől a minősíthetetlenül aljas folyamodványtól most se történt meg. Hiszen hiába kívánták szólásra bírni ebben az ügyben és más dermesztő magyarellenes friss fejlemények kapcsán a sajtó képviselői Ukrajna budapesti kirendeltségének vezetőjét, Ljubov Nepop nem válaszolt egyetlen újságírói kérdésre sem. Azt pedig, amit Magyar Levente államtitkár közléséből megtudható, miszerint a berendelt nagykövetasszony négyszemközt neki úgy nyilatkozott, miszerint az ukrán államnak semmi köze sem az itt elérhető proskripciós listához, sem pedig a deportálási beadványhoz, az aligha tekinthető hivatalos állásfoglalásnak.

Köztudott, hogy a kijevi nacionalista hatalom intoleranciája miatt a mintegy másfélszázezres kárpátaljai magyarság napjainkban történetének egyik legnehezebb időszakát éli meg, mivel az utóbbi időben elfogadott ukrán törvények következtében ottani honfitársaink a teljes jogfosztottság határára kerültek. A zaklatások hetek óta pedig – nemtelen eszközöket és útszéli hazugságokat is bevetve – elsősorban azok ellen irányulnak, akik 2010 után kettős állampolgárok lettek. Különösen furcsa ez a hozzáállás, hisz nyílt titok: az ukrán kormány tagjai nagy részének legalább két, de inkább ennél is több útlevele is van, és hasonlóképpen útlevélhalmozó az ukrán politikai és gazdasági-pénzügyi elit megannyi más fontos szereplője is. Számukra ez nem is okoz gondot, hisz jól tudják: az ország törvényei nem büntetik más ország állampolgárságának a viselését.

Ellentmondásos ez a helyzet, sőt kifejezetten abszurd, de sajnos mélyen igaz. Magyarázat is van rá, igaz kevésbé EU meg NATO kompatibilis, mert Ukrajnában a „Quod licet Iovi, non licet bovi” a mindennapokat átszövő kőkeményen érvényesülő farkastörvény az élet minden területén. Miért is lenne ez másképpen az állampolgárságok világában? A Jupitereknek dukál kettő-három vagy akár négy állampolgárság is, a „kisökröknek”, az őshonos kisebbségeknek, főleg ha közülük egyik vagy másik valami oknál fogva éppen most éppen nem tartozik a rokonszenvesek közé, a kettős állampolgárságért viszont kijár a hatósági vegzatúra, a „halállista”, a kollektív kitoloncolással való fenyegetés. Ellenük a módszerekben a hatalom nem válogat, velük szemben minden megtehető, ha úri kedvük éppen úgy diktálja, megtehető akár a diplomácia szabályok durva semmibevétele, mint láthattuk nemrég, amikor titkosszolgálati akcióval felvétel is készülhet a beregszászi konzulátuson, tehát magyar felségterületen egy állampolgársági eskütételről. Közben pedig az ukrán politika és az ottani média folyamatosan szajkózza: a kettős állampolgárság törvényileg tiltott, ellene hatósági eszközökkel fellépni jogos, egyenesen kötelesség. Ha pedig valaki közülük több állampolgársággal is rendelkezik, az közönséges hazaáruló.

Mi több, Jurij Lucenko főügyész szeptember 27-én hivatalosan is bejelentette: amennyiben az ukrán titkosszolgálat, az SZBU bárkinél is egy másik ország útlevelére bukkan, eljárást indítanak az illető ellen és megfosztják ukrán állampolgárságától. Teszi ezt a törvényesség legfőbb őre – mint megírta a Kárpáti Igaz Szó – egy olyan országban, ahol becslések szerint „legalább félmillióan rendelkeznek más ország útlevelével is, ha tömegesen elkezdenék tőlük elvenni az ukránt, akkor az beláthatatlan következményekhez vezetne.”

Ebben az Eugène Ionesco és Samuel Beckett tollára kívánkozó abszurd világban kellemes meglepetést okozott a kárpátaljai magyar közvélemény számára Leonyid Kozsara korábbi ukrán külügyminiszter minapi megszólalása a Korrespondent.net című népszerű ukrán hírportálon. Ezért is gondolta helyénvalónak a kárpátaljai magyarság egyetlen napilapjának szerkesztősége, hogy magyar nyelvre lefordítva mindenki számára hozzáférhetővé teszi ezt a publikációt. Amikor heti tallózásunk során rábukkantunk Kozsara cikkére, azonnal nyilvánvalóvá vált számunkra: most, midőn hazugságot hazugságra halmoznak egyes ukrán politikusok és politikai szakértők országuk állampolgársági törvényéről meg a kettős állampolgárság tilalmáról, talán nem fölösleges, ha olvasóink is megismerik a kendőzetlen valóságot.

Kozsara, a tapasztalt diplomata és egykori törvényhozó, aki mielőtt az Azarov-kormányban a külügyi tárcát vezette 2012 decembere és 2014 februárja között hazáját az Egyesült Államokban, vezető diplomataként, Svédországban pedig nagykövetként képviselte, de volt közben az EBESZ elnöke is, a Kárpáti Igaz Szóban is közreadott, Kettős állampolgárság: a sötétek játéka a tűzzel című  cikkében keresetlen szavakkal, de egyben megalapozott szakmai érvekkel is, ízekre szedte a mai kijevi hatalom kettős állampolgárság ügyben hangoztatott hamis érveit és elmarasztalta agresszív fellépését. Egyúttal nem volt rest rávilágítani az ukrán hatalmi tényezők szemforgató dilettantizmusára és nyilvánvaló rosszindulatára sem.  Feketén fehéren kimondta a megfellebezhetetlen igazságot: „bődületes és szándékos hazugság, hogy az ukrán alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot.”

Országa alaptörvényének egyik szerzőjeként rámutatott arra, hogy miként is értelmezendő az ún. „egységes állampolgárság” fogalma és világossá tette azt is: az alkotmány tételesen rögzíti, hogy senki sem fosztható meg saját akarata ellenére ukrán állampolgárságától. Elmagyarázta ugyanis, hogy az 1996-os alaptörvényben megfogalmazott egységes állampolgárság valójában azt jelenti, hogy Ukrajnában egyetlen állampolgárság van, és nem létezhet régiónkénti más állampolgárság. Amennyiben pedig, ha valaki mégis rendelkezik egy másik ország állampolgárságával, ez Ukrajnában tulajdonképpen irreleváns. Odahaza az ilyen többes kötődésű egyént ugyanis minden esetben kizárólag ukrán állampolgárként kezelik. Ám ez nem jelenti, hogy ő büntethető lehet. A büntethetőséggel történő hatalmi fenyegetőzés – mondja ki Kozsara – valójában csak egy szánalmas blöff. Szerinte, akik ezt hangoztatják, kizárólag politikai haszonszerzés céljából lovagolnak a tudatosan elferdített tényeken. Ezek a nagyhangú soviniszták, ezek a hatalomféltő politikusok és az őket kiszolgáló közvéleményformáló sajtómamelukok nem mérik fel, hogy a tűzzel játszanak.

A volt külügyminiszter cikkében kíméletlenül indít, mondhatni már első mondatával belecsap a lecsóba. Célkeresztjébe a törvényesség legfőbb őre, az ország főügyésze kerül, aki megítélése szerint elementáris ismeretekkel sem rendelkezik az ukrán alaptörvényben foglaltakról. Ezért – véli Kozsara – gyorstalpalós okításra van szüksége, melyre a cikkszerző haladéktalanul sort is kerít. De ezt csak azt követően teszi meg, hogy megállapítja: Jurij Lucenko, akárcsak a többi dilettáns állami vezető sekélyes jogi ismereteiket eltitkolandó az erőszakhoz folyamodott és tanulás helyett az agresszív fellépést választották a kárpátaljai magyarok ellen.

 „Az állami vezetőknek sikerült újból bajba kerülni az ukránoknak nyújtott magyar állampolgárság miatt. A főügyész, se szó, se beszéd, nem létező bűncselekményekért kiszabott büntetéssel fenyeget úgy, hogy gőze sincs sem az Alkotmányról, sem pedig az erre vonatkozó törvényekről. Úgy néz ki, egy kisebb felvilágosító kampányra van szükség, hogy eszükbe juttassuk az ukrán állampolgársági törvény legalapvetőbb rendelkezéseit.”

A hiányosságokat pótolandó Kozsara azonmód meg is kezdi a főügyész okítását. Mivel úgy látja, a „nebuló” meglehetősen nehéz fejűnek tűnik, a könnyebb megjegyezhetőség érdekében pontokba rendszerezi a mondanivalóját. A pedagógiai módszere – kár is lenne tagadni – kifejezetten eredetinek tűnik, amit és ahogyan előad egyszerre meggyőző és megcáfolhatatlan.

Íme, rögtön az öt pontba szedett silabuszának első tétele, melyből megtudható, miért nem igaz az állítás miszerint az alaptörvény tiltaná Ukrajnában a kettős állampolgárságot:

„Az első. A számtalanszor ismételt dajkamese arról, hogy az Alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot: szemenszedett hazugság.

Az Alkotmányban szereplő „egységes állampolgárság” kifejezést már rég és igencsak pontosan megmagyarázta az állampolgárságról szóló törvény 2. cikkelye, amelynek egyik társszerzője a jelen írás szerzője is egyben. Az „egységes állampolgárság” – és nem „egy állampolgárság” – nem a kettős állampolgárság tilalma.

Az „egységes állampolgárság” azt jelenti, hogy Ukrajna területén belül nem lehet valaki lembergi vagy harkivi, esetleg kijevi állampolgár, nem létezhet DNR (Doneci Népköztársaság) vagy LNR (Luhanszki Népköztársaság) állampolgárság sem. Az „egységes állampolgárság” kifejezés semmi mást nem jelent. Pont.”

Ahogyan hamis a hivatkozás arra, hogy a jogforrási rangsor csúcsán elhelyezkedő normaszöveg nem tiltja az ukrán állampolgárok többes kötődést, éppúgy igaz ez az állítás magára az ukrán állampolgársági törvényre is. Erről szól a magát ráadásul még ostobának is tettető „diáknak” szóló második tétel:

„A második. Az erre vonatkozó törvény szintén nem tartalmaz tiltó rendelkezést a kettős állampolgárságról.

Ukrajnának az állampolgárságról szóló törvénye nem ismeri el a más állampolgárságot felvett személy többes állampolgárságát. Ez pedig egészen más.

A törvény egyértelműen kimondja: „Amennyiben Ukrajna állampolgára felveszi egy másik ország vagy más országok állampolgárságát, az Ukrajnával ápolt jogviszonyaiban kizárólag ukrán állampolgárnak tekintendő” (2. cikkely).

Ukrán állampolgár nem igazolhatja magát más ország személyigazolványával a rendőrség, az adóhivatal, a nyugdíjhatóság előtt, útlevél ellenőrzésnél vagy külföldi diplomáciai képviseleten. Az állammal, annak szerveivel illetve képviselőivel nem kerülhet külföldi állampolgárként kapcsolatba. Ezen kívül, a kettős állampolgársággal rendelkező személy nem dolgozhat állami hivatalnokként és nem lehet bíró. De azt, hogy legyen más állampolgársága (más ország által kiállított útlevele), nem tiltja a törvény.”

A jelek szerint Lucenko ukrán főügyész nemcsak a nemzeti parlament által elfogadott jogszabályok ismeretével áll hadilábon, hanem azokról a nemzetközi szerződésekről sem rendelkezik kellő információkkal, melyeket országa már ratifikált. Ezt a hiányosságát Kozsara szintén a fejére olvassa. Közben pedig azzal is szembesülünk, a „renitens tanuló” ijesztő hiányosságai miatt „pedagógusunk” is egyre jobban türelmét veszti:

„A harmadik. A kettős állampolgárság el nem ismerése, illetve tilalmának hiánya európai szabvány. Ezt, többek között, az Ukrajna által ratifikált Európai Állampolgársági Egyezmény is tartalmazza. Ez az alapja a mi erre vonatkozó, 2001-ben kelt törvényünknek is. Hogy mi a rendeltetése? Ez is egyértelmű: állampolgársági kérdésekben nem az állam érdekei szerepelnek első helyen, ahogy az a Szovjetunióban volt, hanem az egyén, annak jogai és szabadságjogai. Mint mindenhol Európában.

A többes állampolgárság forrása mindig két vagy több állam jogszabályainak ütközése. Sok esetben az érintett állampolgár vagy annak gyermekei automatikusan, akaratlanul is egy másik ország állampolgárává válhatnak: lakcím vagy születés okán, esetleg családi állapot változása miatt. Ilyen ütközések mindig is lesznek, amíg a világ államokra van felosztva.

Pont ezért is fizikai képtelenség „betiltani” a kettős állampolgárságot. Sem törvényileg, sem alkotmányosan nem lehet. Ahogy nem lehet betiltani az esőt vagy a havazást sem, bármennyire is szeretnék ezt egyesek megtenni.”

Mielőtt a negyedik tételt ismertetnénk, hadd osszunk meg az olvasónkkal egy olyan információt, ami szintén az abszurd drámák világába vezet: Ukrajna főügyészének nincs jogi végzettsége!

2016 májusában, amikor a kijevi Legfelsőbb Tanács elfogadta azt a törvényjavaslatot, mely lehetővé teszi Jurij Lucenko, Petro Porosenko elnök pártja frakcióvezetőjének, korábbi belügyminiszternek jelölését a főügyészi posztra, heves viták és bekiabálások közepette, de mégis végül megszavazták a képviselők azt személyre szabott törvénymódosítást, melynek értelmében Ukrajna főügyészének bármilyen felsőfokú végzettséggel és tíz helyett legalább öt év jogi, törvényhozási vagy rendfenntartói szerveknél szerzett munkatapasztalattal kell rendelkeznie. Porosenko elnök a törvényjavaslat elfogadása után azonnal alá is írta azt, majd röviddel ezután pedig beadta azt a határozattervezetet, mely támogatta Lucenko frakcióvezető főügyésszé történő kinevezését.

„Negyedik. Ukrajnában sem büntetőjogi, sem közigazgatási felelősségre vonással nem jár az, ha valaki kettős állampolgár. Ez nem bűncselekmény, sőt, nem is törvényszegés. Amennyiben létezne ezért járó felelősségre vonás, azzal az ország megszegné a már említett európai egyezményt, amely egyértelműen kimondja: „Az Egyezmény tagállamainak azon állampolgárai, akiknek második állampolgárságuk is van, ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek azon állam területén, ahol élnek, mint az adott tagállam más állampolgárai”.

Sőt, többet mondok: Ukrajnában mégiscsak megengedett a kettős állampolgárság, hiszen az emberi jogokkal és szabadságjogokkal kapcsolatban él az országban egy általánosan elismert törvényi és demokratikus elv: „mindent szabad, ami nem tilos”.

Minden ukrán állampolgárnak, akárcsak a világ más országaiban veleszületett joga az állampolgárság, attól ő meg nem fosztható. A jelek szerint sajnos az egyénnek ezzel az egyik legalapvetőbb jogával sincs tisztában az, akinek tiszte lenne strázsálkodni az emberi jogok maradéktalan tiszteletbetartásán. Ezért kell „a tanító bácsinak” rögzíteni a kisdiák számára z ötödik tételt is, ami kissé terjedelmes, de minden kételyt eloszlat:

„Ötödik. A főügyész, ettől függetlenül, azt állítja, hogy ezt a nem létező törvényszegést az állampolgárságtól való megfosztással kell büntetni. Külön is magyarázom: sem Jurij Lucenko, sem Petro Porosenko nem foszthat meg egyetlen ukrán állampolgárt sem ukrán állampolgárságától. Semmilyen okból és semmilyen célból.

„Ukrajna állampolgára nem fosztható meg állampolgárságától”. Ukrajna Alkotmánya, 25. cikkely. Ez Ukrajnában az állampolgárság intézményének a legalapvetőbb elve, az egyén egyik alapvető joga.

Másrészt, az állampolgárságról szóló törvény kimondja, hogy „amennyiben az ukrán állampolgár önszántából felveszi egy másik ország állampolgárságát, és ha addigra már elérte a 18. életévét” ez alapját képezheti ukrán állampolgársága elvesztésének. (19. cikkely, 1. pont)

Azonban az „állampolgárság elvesztése” nem értelmezhető szabadon úgy, hogy az „állampolgárság megvonása”. Az állampolgárság megszűnése annak elvesztése által nem történhet az érintett állampolgár saját akarata ellenére.

Az országunkban elfogadott kontinentális európai jogrendszer alapja a „jus patriae”. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek joga van állampolgárságához az elnök politikai akaratától és kénye-kedvétől függetlenül. Ezzel a joggal a Hazája ruházza fel és nem a hivatalnokok. Tehát, az állampolgárságról csak maga az érintett egyén mondhat le.

Végül pedig, vegyünk elő egy jogi szótárt, és olvassunk: az állampolgárságtól való megfosztás nem más, mint az állam és az érintett személy közötti állandó jogviszony megszüntetése az állami szervek döntése alapján, az érintett személy akarata ellenére.

Tehát, amennyiben az állam az elnök személyében döntést hoz az ukrán állampolgárság „megszüntetéséről” vagy annak „elvesztéséről” az egyén akarata ellenére, ez mindenképpen az állampolgárságtól való megfosztást jelenti, tehát az Alkotmány megsértését, ami pedig jogilag az ide vonatkozó törvény felett áll.”

A Kozsara cikk záró részében az utolsó jogi érvet követően következnek a nem kevésbé fontos politikaiak. Amit ennek mentén megfogalmaz az egykori honatya és külügyminiszter azzal csak egyetérteni lehet. Mert valóban azon kellene elgondolkozniuk a kijevi hatalomféltőknek, mi is kényszeríti az ország lakóit arra, hogy felvegyék más országok állampolgárságát és milyen hatással jár, ha netán justizmordot elkövetve néhány kárpátaljai magyart megfosztanak ukrán állampolgárságuktól? Nem inkább azért kellene valamit tenni, hogy az Ukrajnában élő magyar, román és más nemzetiségű polgár szülőföldjén otthon érezze magát? És csak sorjáznak, sorjáznak Kozsara nyugtalanító kérdései, mint azokat látni fogjuk alább:

„Ily módon, az Alkotmány garantálja az egyén számára, hogy akarata ellenére nem kerülhet vele szemben alkalmazásra az állampolgárságról szóló törvény 19. cikkelye. Az államnak pedig be kellene végre fejeznie azt a gyakorlatot, hogy önkényesen megfosztja az embereket állampolgárságuktól. Vagy legalábbis az Alkotmánybírósághoz fordulni azzal, hogy hogyan értelmezhető az állampolgárság „megszüntetése”, hogy ne keverjék azt a „megfosztással”.

Politikai értelemben pedig az, hogy megfosztanak néhány kárpátaljai magyart az ukrán állampolgárságuktól, ellenkező hatást vált majd ki. Az, aki még nem vette fel a magyar állampolgárságot, feltétlenül felveszi. Az, aki eddig nem is gondolt a kivándorlásra, most biztosan elgondolkodik rajta. Az olyan állam iránti bizalom, amely elveszi azok állampolgárságát, akik már emberemlékezet óta az ukrajnai Kárpátalja földjén élnek, abszolút a nullára csökken majd.

Lehet, hogy érdemes lenne a legfontosabbal kezdeni? A fő probléma, amely arra kényszeríti az állampolgárainkat, hogy felvegyék más országok állampolgárságát nem más, mint a krónikus és ordító szegénység, a munkalehetőségek hiánya, az alacsony szintű szociális védettség.

Lehet, hogy nem az „útlevelek” elleni harccal kellene kezdeni, hanem munkahelyek teremtésével, a fizetések és a nyugdíjak emelésével? Hogy sem a magyar, sem a román, sem pedig más nemzetiségű ukrán állampolgár ne szégyellje az országot, ahol él, dolgozik és gyereket nevel.

Másodszor pedig, kedves „államhatalom”, hát olyan sok szövetségese van most Ukrajnának a világban? Hát megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy összeveszünk a lengyelekkel a történelem értelmezésén vagy a magyarokkal a nyelv és az állampolgárság miatt? Főleg akkor, amikor a Krím megszállás alatt van, a donbászi térségben háború folyik, az egy főre jutó GDP pedig alacsonyabb, mint Bhutánban?

Hatalmon lévő nagyuraim, fejezzék be végre, hogy így, választások előtt a biztonságot és a nemzetközi kapcsolatokat érintő kérdésekkel játszadoznak. Ez a kártya már nem segít önökön. A népszerűségük, még ha megszakadnak sem fog nőni.

A szomszédokkal összeveszni könnyű. A fájó sebeket begyógyítani már sokkal nehezebb.

Mindenekelőtt pedig olvassák az Alkotmányt és a törvényeket. Ne ijesztgessék a világot azzal, hogy olyan sötétek, mint egy barlang…”