Vajdasági tükör, avagy tájkép csata közben – A most 75 éves Végel László értékelése a vajdasági magyar egymásnak feszülésekről és azok okairól

Megszólalt a héten a Népszabadság hétvégi számának Kentaurbeszéd rovatában Újvidékről Végel László és a Vajdasági tükör címmel közreadott elemzésében az előreláthatólag áprilisban sorra kerülő, több szinten is megrendezendő szerbiai választások előtt értékeli a délvidéki magyar világ közpolitikai-közéleti viszonyait, az ottani magyar közösségen belüli, minden korábbinál súlyosabbnak tűnő szembenállást. A jeles író és közvélemény-formáló politikai esszéjének konzekvenciáját ekképp összegzi: „Miközben mindenki az egységre hivatkozik, a megoszlás egyre végbekiáltóbb. Ez nem az egyik vagy másik csoport”egységbontó szenvedélyén” múlik, hanem azon, hogy a politikai elitek és pártok nem találtak választ az új kihívásokra.”

„Gyökértelenségéből erényt kovácsolt: kozmopolita lett. Hontalanként pedig, mikor országa, Jugoszlávia szétesett –lokálpatrióta. Egy-két évvel már 68 előtt megírta a magyar irodalom 68-as regényét. Regényei pedig úgy szólnak a kisebbségi létről, hogy közben még véletlenül sem illeszkednek a megszokott sémák közé.

Volt, hogy a könyvei előbb jelentek meg szerbül, mint magyarul, miközben a szerb nacionalisták már rég azt szeretnék, szerették volna, hogy húzzon el onnan, de hamar. Aztán csak sikerült egy olyan könyvet is írnia, amelyet nem fogadott be a szerb kultúra, az Exterritóriumot, azt egyszerűen elhallgatták, pedig a délszláv háború és a NATO-bombázások kapcsán nemigen képzelhető el ennél egyenesebb mű.

Liberális kozmopolitaként otthon maradt, még a bombázások alatt is, miközben a szülőföld szeretetét bőszen hirdetők, magyarok és szerbek egyaránt, sokan átjöttek akkor Szegedre, Budapestre, túlélni és sírva vigadni. Ő meg Pesten a magyar politikát, Belgrádban a szerb politikát szokta kritizálni, szemtől szembe.

Csibésznek mondható mosolya mögött a józan kedély megtestesítője lett, félénk jövevényként, tétova gondolatokból kiindulva – nagy formátumú dilemmákat fogalmazott meg, esszében és regényben egyaránt. A Neoplanta színházi előadása után együtt tapsolnak a magyar és a szerb fiatalok. Ez is milyen jó már!”

Ma egy hete, február 10-én a Petőfi Irodalmi Múzeumnak helyet adó budapesti Károlyi-palotában, ahol pályatársai, barátai és tisztelői köszöntötték Végel László vajdasági magyar írót, a 75. születésnap és az irodalmi munkásság kezdetének 50. évfordulója alkalmából hangzottak el ezek a mondatok. Azt követően, hogy a múzeum főigazgatója, E. Csorba Csilla „a magyar és a szerb irodalom jeles képviselőjét, egyben a „talanság íróját”, az illúzió- és hitevesztettség, a reménynélküliség”, a talajtalanság és jövőtlenség szerzőjét, a többfelé kötődés, de sehová sem tartozás érzésének igazi megosztóját” méltatta, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese mondta el azt a laudációt, melyből fentebb idéztünk.

A Kossuth-díjas írót köszöntve, akit a maszol olvasói jól ismerhetnek, hiszen nyugtalanító töprengéseivel, mindig továbbgondolásra késztető irodalmi ihletésű politikai esszéivel e rovatban már korábban is találkozhattak itt, itt és itt, Károlyi Csaba azt is elmondta: „Végel László a plebejus ember egyenességével mutatja meg a legbonyolultabb dolgokat, evidenciaként mondja ki azt, amin más oly sokszor és hosszan rágódik.”

A teljes terjedelmében a litera.hu portálon olvasható életmű elismerésből idekívánkozik még egy részlet, melyben a nagyrabecsülést a pályatárs ekképp indokolta:

„Az apák azt szokták mondani a fiúknak, meg az anyák is: ne félj, míg engem látsz. Hát, akkor most nem félek. Hanem inkább örülök annak, hogy itt vagyok. Mindig jó, ha látom Végel Lászlót, mert a szeme csillogása erőt ad nekem. De már az is jó, ha csak arra gondolok, hogy ül otthon, Újvidéken, és ír (már ha a sok előadás és a sok szereplés, Zágrábtól Szarajevóig megengedi ezt neki). Sokakra gondolok így. Például a 76 éves Tolnai Ottóra, aki Palicson mondja kitartóan a magáét. A 73 éves Nádas Péterre, aki Gombosszegen írja a memoárját. A 66 éves Esterházy Péterre, aki a Római-parton dolgozik élete eddigi legkeményebb témáján. A 72 éves Oravecz Imrére, aki arra gondol, mit fognak csinálni a szajlai házával, ha már ő nem lesz. A 65 éves Rakovszky Zsuzsára, aki Sopronban épp szerepek mögé bújik. A 67 éves Grendel Lajosra, aki Pozsony mellől próbál figyelni minket. A 64 éves Markó Bélára, aki Marosvásárhely mellett talán épp egy szonettet ír, mondjuk egy olasz reneszánsz festményről.

Végel László számomra tán azért a legkülönlegesebb köztük, mert úgymond első látásra szinte semmi nem szokványos, semmi nem normális benne, vele kapcsolatban. Könyvei gyakran előbb jelentek meg szerbül, mint magyarul, regényei pedig úgy szólnak a kisebbségi létről, hogy elkerülik a megszokott sémákat… Végel László a plebejus ember egyenességével mutatja meg a legbonyolultabb dolgokat, evidenciaként mondja ki azt, amin más oly sokszor és hosszan rágódik.

Végel Lászlóval a születésnap-köszöntő irodalmi esten Parti Nagy Lajos beszélgetett, aki a vajdasági szerzőt a legradikálisabb magyar írónak nevezte. Parti Nagy egyik kérdésére az ünnepelt felidézte: sokan és sokfele liberális kozmopolitaként könyvelték el, mert úgy ítélték meg, nem foglalkozik eleget a kisebbségi léttel és a nemzeti gyökerekkel. Elmondta, hogy számára Szenttamás volt az alapélmény, az a Dél-bácskai falu, ahol Gion Nándorral ugyanazon a napon, 1941. február elsején születtek mindketten, s mint kifejtette: egyszerű falusi emberek között nőtt fel, ahol a nemzeti kérdések helyett mindenki a nagyvilágról, Amerikáról, a második világháborúban a különböző frontokon szerzett tapasztalatairól mesélt. „Ezért nevezem magam inkább plebejus kozmopolitának, így adózok a falusi utcám emlékének” – fűzte hozzá.

Amikor az elmúlt hét magyar sajtójában tallózva rábukkantunk a Népszabadság szombati számának Kentaurbeszéd rovatában a Vajdasági tükör címmel megjelent Végel publicisztikára, mellyel a legnépszerűbb magyarországi napilap, bár ki nem mondottan ugyan, de nyilván tisztelegni kívánt házi szerzője kettős jubileuma okán, számunkra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy egyik legformátumosabb kortársunk mostani, fontos nemzetpolitikai kérdéseket felvető írását választjuk ismertetetésre. Viszont azt is rögtön tudtuk, cikkének bemutatása előtt egy ki nem hagyható teendőnk is van, aminek örömmel és a szerző iránt érzett megkülönböztetett tisztelettel tudunk csak eleget tenni.

Köszöntsük ezért őt „ad multos annost!” kívánva a jeles évfordulók okán arról a Kolozsvárról, melyről oly okosan beszélt minap a Klubrádióban Váradi Júliának, amikor kifejtette véleményét a magyar főváros mindmáig létező „trianoni komplexusáról”. Ebben, az itt meghallgatható, élményszámba menő születésnapi interjúban az író, Gyáni Gábor történész egy eszmefuttatását továbbgondolva, arról szólt, hogy bő száz esztendeje Budapest kényszerből és kárára „modernizációs gettó” lett és maradt, mert leszakadt a gyorsan polgárosuló Kassától, Újvidéktől és az akkoriban szintén erős polgári öntudattal rendelkező kincses városunktól.

A szép- és közírói életművéért nemcsak Kossuth-, hanem Pulitzer- és  Hazám-díjjal, továbbá számos más magyarországi és szerbiai elismeréssel is kitüntetett Végel László elkötelezetten hűséges vajdasági író, aki a magyar és délszláv kultúrát is magáénak vallja, mert „egyikhez a nyelv köti, másikhoz pedig a valóság” most közreadott politikai esszéjében az előreláthatólag tavasszal sorra kerülő, több szinten is megrendezendő szerbiai választások előtt értékeli Szerbia, a „meglepetések országa” mai politikai viszonyait és ebben az általános kontextusban jeleníti meg a legnagyobb délvidéki magyar párt, Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) „gúzsba kötött táncát”. (Bár a választások pontos dátuma még nem ismert, valószínűsíthető, hogy azokra április végén kerül sor, annak érdekében, hogy összehangolni lehessen a köztársasági szintű rendkívüli, vajdasági és önkormányzati szinten pedig rendes választásokat.)

A VMSZ mai politizálása kapcsán azért merülhet fel a „gúzsba kötött tánc” szóbahozása, mert a párt mozgásterét a tavasszal esedékes általános, tartományi és helyi választásokig egy kettős viszonyulás kényszere határozta és határozza meg: a belgrádi koalíciós kormányban a jobbközép Szerb Haladó Pártnak a partnere, vajdasági tartományi szinten pedig a köztársasági szinten ellenzékben levő, sajátosan baloldali Demokrata Párttal együtt kormányoz.

„Szerbia a meglepetések országa! Az éppen uralmon lévő kormánypárt meggyőző ­parlamenti többséggel rendelkezik, ennek ellenére a kormánykoalíció rendkívüli parlamenti választás ­kiírását helyezte kilátásba. Politikai elemzők véleménye szerint a kormányfő a mágikus kétharmados többség megteremtésére törekszik, amit nem lesz túl nehéz feladat megvalósítania, mert a választópolgárok többsége megcsömörlött a helyzettől.

Egy évvel ezelőtt a kormány csökkentette a nyugdíjakat meg a közszolgák fizetését, mindamellett még egy valamirevaló tömegtüntetés sem történt. Nem mintha nem éreznék a saját bőrükön, sőt! Elégedetlenségük abban merül ki, hogy egymás között zsörtölődnek. A sajtó gyakorta szellőztet meg különböző botrányokat, mire a választópolgárok csak a vállukat vonogatják. Ennyi. Szerbiát is megkörnyékezte a posztkommunista vírus: a rezignáció kultusza. Az ellenzék reményvesztett meg tanácstalan, a kormányt mégis gondba ejti az ellenzék viselkedése. A Hol bujkál az ellenzék? kérdésre, a miniszterelnök válaszolt. A hatalmon belül – jelentette ki a minap Alekszandar Vucsics szerbiai kormányfő.

A tények jelen állása szerint a rendkívüli parlamenti választáson és az azzal egy időben tartandó rendes tartományi és önkormányzati választáson a kormánypártra nehéz feladat vár: önmagát kell legyőznie. Tartományi szinten várható, hogy a magyar kisebbségi párt, a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) végre megszabadul a kettős kötődéstől. A VMSZ ugyanis a jelenlegi ciklusban köztársasági szinten a jobbközép Szerb Haladó Párttal, tartományi szinten pedig a köztársasági szinten ellenzékben levő baloldali színezetű, de mégsem baloldali Demokrata Párttal kötött koalíciót. A kettős kötődés jelentős hatalmi pozíciókkal járt, ugyanakkor morális sebezhetőséget is jelentett.”

A VMSZ vezetése számára az egyensúlyozás ezen a kényszerpályán több-kevesebb sikerrel eleddig eredményesnek tekinthető. Viszont ami a pártközpontban pragmatikus döntésnek bizonyult, az egyre kevésbé találkozott a magyar választópolgárok elvárásaival. Nehezítette a helyzetet, hogy erre a „kállai kettősre” a vajdasági magyarokkal rokonszenvező többségi polgárok is egyre nagyobb fenntartással tekintettek, s mindeközben még egy fontos, személyi vonatkozása is van ennek a tojástáncnak: az a Pásztor István VMSZ elnök, aki Belgrádban a Szerb Haladó Párt kormánykoalíciós partnere, szűkebb pátriájában, Vajdaságban, ahol a VMSZ a Demokrata Párttal és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával közösen kormányoz, a magyar pártelnök 2012 óta a tartományi törvényhozás elnöki tisztségét is betölti. Történik mindez pedig olyan körülmények között, hogy a 120 tagú Tartományi Képviselőházban mindössze 7 VMSZ-es képviselő ül.

„A magyar választópolgárok egy része többnyire ­érzelmi okokból nem nézte jó szemmel az egykori háborús pártból, a Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párttal való kiegyezést, a demokra­tikus vajdasági szerb közvélemény pedig köpönyegforgatással vádolta a VMSZ-t. Mindez azonban pragmatikus pártpolitikai kényszerpályának tűnt, csupán az okozott gondot, hogy a magyar közösségre rokonszenvvel tekintő többségi polgárokban is felébredt a gyanakvás, főleg azért, mert a jelenlegi köztársasági kormánykoalíció, amelynek a VMSZ is tagja, nem teljesíti alkotmányos kötelezettségét a Vajdaság iránt.

A pragmatikus kényszerpálya pártszempontból elfogadható lenne, ha a kisebbségi szavazópolgárok is a pártlogika szerint gondolkodnának. Azonban nem ez történik. Most ugyanazokat támogat­juk, mondogatták sokan, akiktől a kilencvenes években a pofonokat kaptuk, és útravalóul szendvicseket kínálgattak, csakhogy mielőbb távozzunk az országból.”

A fentebb említett ellentmondásos helyzet önmagában is permanens feszültségforrás, melyre rátevődik az a VMSZ-en belüli, hónapok óta zajló belső válság is, melynek több állomásáról e rovatban már többször is cikkeztük, legutóbb néhány hete, amikor a konfliktusok elmérgesedése nyomán a VMSZ mai vezetésével elégedetlenkedők pártból való eltávolítási kísérletéről cikkeztünk. Nem részletezve újólag a közelmúlt sajnálatos eseményeinek láncolatát, tartozunk az olvasónak elmondani itt: a héten megtörtént a végső szakítás, mert a VMSZ országos vezetése azt a 82 személyt, aki a Magyar Mozgalom-szerveződés (MM) tagjaként vált ismertté, csütörtök esti ülésén, melyen a pártelnök Pásztor nem is kívánt részt venni (?!), kizárta a pártból.

Mielőtt közreadnánk Végel olvasatát az „igazi gondokról” nem tudjuk nem felidézni, hogy a vajdasági kis magyar világ közismert közszereplőit is magukba foglaló nyolcvankettők kizárását ekképp prezentálta az MTI: „A nyolcvankét fős kizárás alapjaiban nem rengeti meg a legnagyobb délvidéki pártot, amelynek valamivel több mint 11 ezer tagja van, okozhat azonban politikai átrendeződést azokban az önkormányzatokban, ahol az MM-be átlépő korábbi VMSZ-vezetés volt. Ilyen település például a magyar határhoz közeli Szabadka.”

Mi a magunk részéről a lehetséges következményeket lényegesen aggasztóbbnak látjuk, mint azt a távirati iroda tömör tudósítása sejtetni engedi. Nagyon szeretnénk, ha pesszimizmusunkra rácáfolna az élet, és tapasztalni lehetne majd azt, hogy „a nyolcvankét fős kizárás alapjaiban nem rengeti meg a legnagyobb délvidéki pártot”, de úgy látjuk, hogy a baj nagyobb, mint azt érzékeltetni kívánják Budapesten.

Ráadásul, s talán nem is véletlenül, e hír hallatán, még két olyan emlékképünk is felidéződik most a legújabbkori magyar politikatörténetből, amikor egy-egy párt néhányat a fajsúlyos hangadók közül kizárt és ettől a lépéstől megtisztulni, illetve megerősödni akart. Miután a rebellisek kizárása megtörtént, a sorok zárása helyett az erjedés következett be, majd jött az, aminek törvényszerűen ilyenkor be kellett következnie…

Az egyiket hadd adjuk úgy közre tanulságképpen úgy, ahogyan tette ezt a Népszabadság 1988. április 9-én, elbújtatva hírt az akkori pártlap negyedik oldalára:

„Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottság pártfegyelmi eljárást folytatott Bíró Zoltán, az Országos Széchenyi Könyvtár főmunkatársa, dr. Bihari Mihály, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára, Király Zoltán, az MTV szegedi körzeti stúdiójának szerkesztő-riportere és dr. Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa ügyében. A KEB megállapította, hogy nevezett párttagok több alapvető kérdésben a párt politikájától eltérő nézeteket képviselnek, s ezeket különböző párton kívüli fórumon huzamosabb idő óta hangoztatják, terjesztik. A párt szervezeti szabályzatát önkényesen értelmezik, nem fogadják el a párt belső rendjére vonatkozó elveket, megsértik a pártfegyelmet, ártanak a pártegységnek. A KEB tevékenységük és magatartásuk miatt Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárta a párttagok sorából."

A másik felötlő emlékképünk a rendszerváltoztató Magyar Demokrata Fórum (MDF) történetéhez kapcsolódik, melyből 1990 és 1994 között, majd később is több hullámban jó néhány képviselőt kizártak, akik közül sokan függetlenként vagy új párt alapítóikként folytatták karrierjüket, mások pedig a Fideszbe belépve találták meg számításaikat. Valójában itt is a markáns különvéleményeket hangozatóinak kizárásával kezdődött meg az MDF teljes eljelentéktelenedésének rétestésztaként elhúzódó folyamata.

E szubjektív, de talán nem fölösleges kitérő után ismerkedjünk meg Végel friss vajdasági látleletével:

 „Az igazi gondok csak ezután kezdődtek. Közvetlenül a választások előtt az eddig egységesnek tűnő VMSZ-en belül drámai pártszakadásra került sor: a VMSZ-tagok egy része Magyar Mozgalom néven civil szervezetet alakított, majd elkezdődött a párton belüli nagy tisztogatás, amelynek a végét nehéz előre látni.

A konfliktus eszmei alapjai bizonytalanok. Pásztor István, a VMSZ aktuális elnöke azzal vádolta meg kritikusait, hogy verik a „ballib" tam­tamot. Részrehajló kijelentésével nyilvánvalóan a budapesti politikai páholy támogatását akarta biztosítani, miközben az MM dokumentumai arról tanúskodnak, hogy ez a szervezet is a jobbközépen keresi a helyét.

A vajdasági magyar helyzetet bonyolította, hogy a jobboldalon zajló konfliktussal párhuzamosan a fiatalok egy csoportja (nem tartoznak a Magyar Mozgalomhoz) szintén kifogásolta a VMSZ politikáját, mondván, hogy a párt ­bürokratizálódott, eltávolodott a közösségtől.”

Ezt a csoportot sem jellemzi a határozott világnézeti attitűd, hanem a fia­tal kisebbségi nemzedék hiányérzetét ­fogalmazza meg. Nem a pártállamban szocializálódó, úgy is mondhatnám, múlt nélküli nemzedékről van szó. Ebben különbözik a „jugoszféra" fiatal nemzedékétől: a legfiatalabb horvát, bosnyák, szerb értelmiségiek, írók és művészek valamilyen formában kötődnek a soha sem létezett nacionalista „aranykorhoz" vagy '68-hoz, vagyis azokhoz a modern értékekhez, amelyeket a hatvanas évektől kezdve fogalmaztak meg a baloldali ellenzékiek. A vajda­sági múlt nélküli nemzedékeknek (egyelőre) nincs ilyen viszonyítási alapjuk, ami azt sugallja, hogy a kisebbségben minden politikai fordulat után ­újrakezdődik a történelem. A Második Nyilvánosság néven aktivizálódott fiatalok amolyan előőrsnek számítanak, hiszen egyelőre nincs fórumuk, ezért főleg a közösségi oldalakon fejtik ki véleményüket. A nyilvános fórumokkal rendelkező fiatal művészek és írók magukra hagyták a fiatal civil ­lázadókat.

Ellentétek léteznek, a különbségek nem kiforrott értékrendek alapján fogalmazódtak meg. Ezért az a látszat alakult ki, hogy a vajdasági konfliktusok csupán személyes leszámolást vagy puszta hatalmi harcot rejtenek. Nyilvánvaló azonban, hogy a jelenlegi viszályok gyökere mélyebb, és a vajdasági magyar közösség állapotában ismerhető fel.”

Mint láttuk, szerzőnk precíz elemzőként értékeli a történteket és nem esik abba a hibába, hogy – mint teszik sokan – csak a személyes ambícióknak vagy a hatalmi törekvéseknek tudja be a mostani, minden korábbi szembenállásnál súlyosabb következményekkel fenyegető vajdasági magyar-magyar egymásnak feszülést. A konfliktusok forrását keresve Végel bő két évtized délvidéki magyar társadalom- és politikatörténetét vázolja fel, melyben, mint látni fogjuk, korántsem csak az ottani magyar politikai szerepvállalók felelősségét firtatja. És mélységesen igaza van.

„Miről van szó? A vajdasági magyar kisebbség példamutató hősiességgel állta a sarat a baljós kilencvenes években, noha szép számmal települt át Magyarországra, bár akkor úgy tűnt, az áttelepültek közül sokan visszatérnek. Ebben az időszakban fogalmazódott meg a szülőföldre való visszatérés ­naiv, de szép és biztató gondolata. A drámai helyzetben tehát élt a remény. A Milosevics-időszak szerb nacionalizmusa erősítette a magyar közösség egységét, leplezte a meglevő érdekellentéteket és különbségeket. A veszély homogenizálta a közösséget. Az anyaországba vetett bizalom töretlen és naiv volt, mivel a magyarországi pártpolitika nem osztotta meg a vajdasági magyar kisebbséget.

A magyar választópolgárok igen nagy számban ­járultak az urnák elé a célból, hogy a magyar ­pártra szavazzanak.

Milosevics bukása után enyhült a válsághelyzet, minek következében felszínre kerülhettek a meglevő és valóságos ellentmondások is, 2010 után pedig az anyaországi pártharcok elmélyítették a kisebbségen belüli sáncokat. Előzőleg volt egy hallgatólagos egyetértés a nemzeti kérdésben.

Magyarnak számított mindaz, aki vállalta magyar identitását. 2010 után azonban nemcsak az merült fel, hogy ki a magyar, hanem az is, hogy ki a „magyarabb". Az etnikailag összetett térségben ez nemcsak zűrzavart, felesleges bizalmatlanságot, félreértéseket szült, hanem ­megosztotta a közösséget. A helyzetet csak még jobban bonyolította, hogy a kisebbségi párt belépett a kifejezetten nemzeti elkötelezettségű szerbiai pártok alkotta hatalomba. Ugyanakkor a szerbiai piacgazdaság erősödésével kisebbségen belül is elmélyültek a szociális különbségek. A közösség egyszeriben megosztott lett, de hiányzott a kritikus tömeg, amely ezeket a differenciákat politikailag artikulálta volna. Így született meg a „csonka többpártrendszer", vagyis a többpártrendszer szimulálása. A bomladozó egység látszatát nemzeti szólamokkal kellett őrizni, ezek vonzóak voltak, viszont kiderült, hogy a csonka többpártrendszer képtelen mozgósítani a kisebbségi polgárokat. A Magyarországgal egyre javuló viszony és az EU-ba való belépési szándék függvényében a magyar kisebbségi párt, a VMSZ egyre kedvesebb „menyasszony" lett, akkor is „megkérték a kezét" és bevették a koalí­cióba, amikor már nem volt a mérleg nyelve.

A gyűlöletbeszéd mérséklődött. A ­kisebbségi állapot megváltozott, ám a kisebbségi ­politikai élet szerkezete továbbra is azt a formát őrizte, amely a milosevicsi időszakban született meg.

A párt képes volt új szervezeti formákkal gazdagodni. A néma többség úgy találta, úgysem lehet változtatni, ezért passzivizálódott. Egyre kevesebb kisebbségi polgár járult az urnák elé, úgyhogy a legutóbbi nemzeti tanácsi választáson a kisebbségnek csupán egyharmada vett részt.

A politikai helyzet javult, ám a kisebbségben egyre inkább eluralkodott a rezignáció. Ezt domborította ki a 2010 után felerősödő kisebbségi exodus. A kettős állampolgárság bevezetését köve­tően főleg a fiatalok és a szakemberek távoztak tömegesen – immár nem Magyarországra, hanem (schengeni útlevéllel) a nyugat-európai országokba. Ma már nemcsak azok távoznak, akik munkahely nélkül maradtak, hanem azok is, akiknek a munkájára szükség lenne. A távozás leggyakoribb oka nem a kisebbségi jogfosztás vagy az üldöztetés, hanem a perspektíva hiánya. Ez a kisebbségre nézve végzetes lehet.”

Az önmagát „két haza között hontalannak”, még sommásabban „hontalan lokálpatriótának” definiáló Végel (jusson eszünkbe az általunk már egy korábbi írásunkban hivatkozott krédója: „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”) a megnyugtató jövőkép hiánya miatti vajdasági magyar kivándorlást már-már megállíthatatlanak tartja. A tartósnak ígérkező népmozgást megakadályozni, de akárcsak fékezni – szerzőnk véleménye szerint – a délvidéki magyar politikacsinálók képtelennek bizonyultak. Mi több, a lehető legrosszabbul reagáltak e kihívásra – fogalmazza meg szigorú értékítéletét publicisztikájának zárásaként az újvidéki töprengő:

„A jelenlegi exodus tartósnak ígérkezik, ami azt is jelenti, hogy vészesen csökken a ­kisebbségi pártra leadott szavazatok száma. Mindez zavart idéz elő a politikai elitben. A kisebbség lélekszámának gyorsuló fogyása traumatizálja a politikai elitet. Valamiben nekik is változniuk kellene, azonban fogalmuk sincs, miben. Az anyaországi pártretorika ebben nem tud segíteni, a magyarországi viszonyokat nem lehet átültetni a kisebbség világába. A kisebbségi párt által szigorúan ellenőrzött nyilvános terekben nincs dialógus, párbeszéd és kritika, ennek következtében nem is lehet kutatni az új lehetőségeket, a megváltozott körülményeknek megfelelő új formákat. Szerbia változott, vele együtt a kisebbségi közösség is, ám a kisebbségi párt nem tudott megújulni, ennélfogva a közösség atomizálódik, fragmentálódik, a kisebbségi polgárok pedig kivándorolnak vagy kivonulnak a közéletből.

A pártszakadás ennek a válsághelyzetnek a paradigmája. Miközben mindenki az egységre hivatkozik, a megoszlás egyre égbekiáltóbb. Ez nem az egyik vagy a másik csoport „egységbontó szenvedélyén" múlik, hanem azon, hogy a politikai elitek és pártok nem találtak választ az új kihívásokra.”