Végel László: „A kisebbségi ember szükségszerűen liberális, hiszen a szólás- és gondolatszabadságra olyan nagy szüksége van, mint az oxigénre.”

Megszólalt a héten a Népszabadság hétvégi számában Újvidékről Végel László és a Göncz-nosztalgia és a kisebbség címmel közreadott kisesszéjében vajdasági szemszögből értelmezi a nemrég végső nyughelyére kísért, példátlanul népszerű egykori államfő személyéhez kötődő sajátos társadalmi viszonyulás motivációit, megállapítva, hogy a „Göncz-nosztalgia egyrészt a volt elnök személyének szól, másrészt a kilencvenes éveknek, amikor a magyar társadalomban még éltek a rendszerváltás reményei.” Megtudjuk tőle, hogy ez a sóvárgás miért is érdemel megkülönböztetett figyelmet a Magyarország határain kívül élő Kárpát-medencei magyar kisebbségek, elsősorban a vajdasági magyar közösség szempontjából és azt is: e vágyakozás a Göncz Árpád nevével fémjelzett ’90-es évek világa iránt mára miért módosult.

November 6-án, Budapesten, az Óbudai temetőben helyezték végső nyughelyére az egy hónappal korábban, október 6-án elhunyt Göncz Árpádot, volt magyar köztársasági elnököt. Ott jelenlévőként tanúsíthatjuk, nem túlzott az a helyszíni tudósító, aki „grandiózus ceremóniaként” értékelte a temetést, ahova sok ezren jöttek el végső búcsút venni a „nemzet Árpi bácsijától”. A temetést az elhunyt végakaratának megfelelően szerény külsőségek közepette rendezte meg a család, azon Mécs Imre, Benedek Márton – Göncz Árpád legidősebb unokája, Göncz Kinga fia és egyben Kisbacon nagy fiának, Benedek Eleknek az ükunokája – mondott gyászbeszédet és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát celebrálta a római katolikus gyászszertartást. A végső tisztességadás így sokkal méltóságteljesebb volt, mintha az ex-államfőt az egykori tisztségének kijáró állami protokoll szerint temették volna el. A személyes hangvételű három búcsúztató, különösen az unokának itt olvasható gyászbeszéde, valamint az a pillanat, amikor Mécs Imre búcsúztatójának legvégén arra kért mindenkit, fogja meg a másik kezét, csukja be a szemét és egy percig gondoljon Göncz Árpádra, a sok ezernyi tisztelgővel együtt számunkra is, egyszerre volt megindító és felemelő, soha nem felejthető élmény.

A véletlen úgy hozta, hogy az óbudai temetőben, ahol az alkalmi dobogón családtagok, a bel- és külföldi meghívottak, köztük Heinz Fischer jelenlegi osztrák, Emil Constantinescu volt román, Rudolf Schuster volt szlovák és Stipe Mesić volt horvát államfő, illetve egyetlen határon túli magyar vezető politikusként Bugár Béla, az MKP egykori és a Híd mostani elnöke, a mai Szlovákia legnépszerűbb politikusa (!) is helyet foglalt, egymás mellé került Pintér Sándor belügyminiszter és a magyar liberálisok pártjának vezetője, a Fidesz alapító Fodor Gábor. Ők ketten, mint mindenki más a jelenlévők közül, eleget tettek Mécs felkérésének és kezet fogtak egymással.

Ez a magától értetődő kézfogás utóbb sajnálatos visszhangot kapott. Kónya Péter független parlamenti képviselő a Bibó Társaság vacsoráján, egyfajta szenzációként beszámolt arról: látta, hogy csoda történt, mert Pintér Sándor megfogta Fodor kezét. Igaz, ezt behunyt szemmel tette. A szocialisták ex-elnökasszonya, Lendvai Ildikó a természetes emberi magatartáson kajánkodó honatya „felfedezését” maga is poénosnak vélte és legott közhírré, és egyben az élcelődés tárgyává tette a Facebook közösségi oldalon.

Nekünk, túl azon, hogy egy bármilyen végtisztesség-adási ceremóniának akárcsak egy meglepő mozzanata okán se jutna soha sem eszünkbe a poénkodás, amikor elolvastuk ezt az ízléstelen idétlenkedést, egészen más ötlött fel bennünk. Arra gondoltunk e „szenzáció” kapcsán, mint akkor és ott a tömegben (és talán nem csak mi voltunk így), amikor megszorítottuk a mellettünk álló ismeretlen gyászoló felebarátunk kezét, hogy odafentről, a kivételes pillanat teremtette természetes emberi gesztust látva Göncz Árpád biztosan nem „kuncogott a felhők felett” – mint vélte Kónya Péter és Lendvai Ildikó. Egészen más tett ő akkor. Az őt mindig jellemző jóságos mosolya kíséretében bizonyára elégedetten nyugtázta: a közeli barátja, az egykori, halálraítélt harcos- és rabtársa révén üzenni tudott, ráadásul előremutatót az ott levők mindenikének és az egész nemzetének. Üzent, hogy úgy fogjunk egymással kezet, hogy közben szálljunk is egy picit magunkba és tartsunk önvizsgálatot. Mindezt annak reményében üzente, hogy talán nemcsak a gyász tud összehozni magyart a magyarral és a kézfogás, hanem is oly távoli jövőben a hétköznapoknak is része lesz majd. Mert másképpen nem lehet… Hisszük, hogy egy örök optimista akart üzenni Mécs Imre szavaival. Az, aki nemcsak tisztelhető és szerethető volt, hanem megadatott számára a politika világában szerepet vállalók erényei közül a két legnagyobb, a bölcsesség és a hitelesség.

Úgy igaz, még ha voltak, nem is kevesen, akik minősíthetetlen módon megkérdőjelezték: Göncz Árpád valóban megtestesítette az alkotmányos elvárást és „kifejezte a nemzet egységét”. Ő nemzetben gondolkodó, formátumos államférfi,  „mindannyiunk  vagyis a nemzet köztársasági elnöke” volt, ahogyan joggal méltatta őt a temetése napján a legnagyobb tiszteletének és elismerésének hangot adva Orbán Viktor miniszterelnök, aki hozzátette azt is, ami csak őszinte szívből jöhetett: „Köszönjük, amit a hazáért és értünk tett.”

A volt államfő temetésének napján egy másik méltató-emlékező, a mindig igényes és lényegre törő publicisztikáit ezer szóba tömörítő 1000 – A mi hazánk konzervatív blogportál szerzője Béndek Péter is értékelte a volt elnök életművét és megfejtette titkát annak, hogy miért válhatott a közvélemény-kutatások által is visszaigazoltan az elmúlt bő negyedszázadnak nemcsak legkedveltebb (az 1990 utáni egyetlen magyar politikus volt, aki mindig 80-90 százalékos eredménnyel vezette a népszerűségi listákat), hanem egyik leghitelesebb magyar politikusává Göncz Árpád:

„Göncz úgy lett '44-'45, '56 és '89 hőse, hogy nem kellett ezekkel a sorsfordulókkal a múltját kiigazítani, mint azoknak, akik miatt a mai jobbos radikalizmus túl sokakkal hitetheti el, hogy '56 végül is nem volt több mint a kommunisták belügye. Bibó és Göncz mellett egy kézen meg lehet számolni azokat az embereket, akik mindig a lehető legjobb helyen álltak a 20. század nagyobb részében, a lehető legjobb helyen, amit ez az ország az ép erkölcsi érzékű embereknek egyáltalán megengedett. Köztársasági elnökként pedig fölötte azoknak, akik őt odahelyezték.”

A november eleji méltóságteljes gyászszertartás után két héttel az újvidéki Végel László, akinek nyugtalanító és gondolatserkentő esszéivel a maszol olvasói e rovatban már korábban is találkozhattak itt és itt, a személyes ismerőst és a pályatárs írót is gyászolva, publicisztikájának találó címében foglaltak prizmáján keresztül próbálta a Göncz Árpád-jelenséget és a nevével fémjelzett kort vajdasági szemmel értelmezni.

A Göncz-nosztalgia és a kisebbség azt a negyedszázadot tekinti át a délvidéki magyarság szemszögéből, különös tekintettel a budapesti kormányok és a vajdasági magyarok közötti kapcsolatok fejlődéstörténetére, melynek egy évtizedén keresztül Göncz Árpád volt Magyarországon a köztársasági elnök. A múltidézés aktualitását az óbudai sírkertben megtapasztalt kivételes emocionális azonosulás adja meg, de az indító sorokban felsejlik a tisztelet és nagyrabecsülés a Végelhez eszmeileg és emberileg is közelálló volt államfő iránt, akinek a számára az országhatárokon kívül élő magyarság iránti odafigyelés és cselekvés, ahogyan arról, maga az egykori köztársasági elnök egy emlékezetes nagyinterjújában bővebben is vallomást tett, prioritásként szerepelt a tennivalói között.

„Ritka érzelmi azonosulásra került sor Göncz Árpádnak, Magyarország volt köztársasági elnökének a temetésén. Megrendítő volt. Részben a volt köztársasági elnök habitusának köszönhető, amelyet Magyarország választópolgárai a jövőben is példaértékűnek tartanak majd. Göncz Árpád személyiségének varázsa mellett fontos szerepet játszott az a kor is, amelyben elnökösködött. A Göncz-nosztalgia egyrészt a volt elnök személyének szól, másrészt a kilencvenes éveknek, vagyis a rendszerváltás kezdeti időszakára utal, amikor a magyar társadalomban még éltek a rendszerváltás reményei, amelyet áthidaltak az ellentéteket, amelyek egyébként a kilencvenes években is fel-felbukkantak, később pedig egyre inkább megosztották a társadalmat. A társadalom egy részében továbbra is jelen van a rendszerváltás kezdetének illúziója, főleg a néma többségben, amely ez idő szerint nem képes kollektív akarattá szerveződni.”

Az elmúlt napokban vált ismertté, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség a magyar kormánytól a korábban nagy vihart kavart. véletlenül kiszivárgott 11 milliárdos korábbi felajánlás helyett, az eredetileg tervezett adomány sokszorosát, 50 milliárd forintot kapott, amely előzetes információk szerint vajdasági magyar terület- és gazdaságfejlesztési programra fordítható. Tény, hogy soha még ilyen hatalmas nagyságrendű anyagi támogatást nem ítélt meg magyar kormány egy összegben egyetlen külhoni magyar szervezet részére, ahogyan az is tény, hogy az irdatlan nagyságrendű ajándékozás bejelentésével egy időben VMSZ vezetés leszámolni készül a belső ellenzékével.

Most, amikor a legnagyobb vajdasági magyar párt ilyen kitüntetett anyagi és ezzel együtt politikai támogatásban részesült, ráadásul remek időzítéssel (Vajdaságban nemsokára tartományi, illetve önkormányzati választások lesznek) és amikor a VMSZ irányítás az erő nyelvét ismeri csak, mert a vitatható pártvezetési stílust kifogásolókat kizárással fenyegeti, példátlan módon az általa ellenőrzött egyetlen délvidéki magyar napilapban pedig például ma már cenzúrázza Szabadka VMSZ-es polgármesterét is, az 50 milliárdos „mentőöv” okán időszerűbb, mint valaha Végel precíz megállapítása: Vajdaságban már két évtizeddel ezelőtt sem ideológiák, nem a választás szabadsága okozott pártszakadást és új magyar pártok létrehozását, hanem a budapesti pénzek feletti birtoklás joga.

„A Göncz-nosztalgia kisebbségi szempontból is figyelemre méltó, mert ezekben a közösségekben az elmúlt tizenöt esztendőben nemcsak elmélyültek a már meglevő ellentétek, hanem az anyaországi pártok hatására multiplikálódtak, ami végzetes következményekkel járhat, végzetesebbekkel, mint az anyaországban. Ezekben a közösségekben eddig is voltak ellentétek, csakhogy azok az adott közösség életéből következtek. Vajdaságban a kilencvenes években történtek pártszakadások, de nem a világnézeti megoszlások mentén: a pénz osztotta meg az első kisebbségi pártot és nem az eszme. A történelmi VMDK felbomlását, mindenekelőtt az anyaországi anyagi támogatások feletti rendelkezés okozta.”

A mai 40-50 évesek meg az idősebbek bizonyára jól emlékeznek arra, hogy mennyire élhetőbb és egyenesen irigyelt volt Tito „el nem kötelezettséggel” párosult emberarcú és élhető szocializmusa, mint a Varsói Szerződésben és a KGST-ben tömörült (helyesebben tömörített) tagországoké és milyen törést okozott Josip Broz halála utáni a mini-diktátor, Slobodan Milosević nacionál-kommunista ámokfutása a maga összes tragikus következményével, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Ennek ismeretében idézi fel Végel, azt, hogy szűkebb pátriájának magyarságát egészen más kihívások elé állította a múlt század utolsó évtizede, mint az erdélyi vagy felvidéki honfitársait és a teljesítésben ők nem vallottak szégyent, sőt…

„A vajdasági kisebbségi közösséget nem annyira a rendszerváltási remények éltették, mint az erdélyi és a felvidéki magyarokat. Az összetartó erőt sokkal inkább a milosevicsi rendszerrel szembeni ellenállás képezte. Emlékezetes, hogy a Tisza menti háborúellenes mozgalmak törzsét a magyar kisebbség tagjai képviselték, amivel nagy megbecsülést vívtak ki a többségi nemzet demokratikus részében is. Igaz, a háború miatt felerősödött az elvándorlás, amely akkor nem tűnt olyan tragikusnak, mint a jelenlegi Nagy Exodus. Egyszersmind, a kilencvenes évek elvándorlása nem idézett elő nagyobb reményvesztettséget. Feltételezhető volt, hogy a háborúk befejezése után visszatérnek azok, akik a katonakötelezettség elől menekültek.”

A vajdasági magyar párttörténelem alakulása az újvidéki végekről szemlélő és értékelő számára azért alakulhatott eltérő módon abban az évtizedben, amikor Göncz Árpád elnökösködött, mert úgy az első szabadon választott kormány, mint az őt követő Horn- és első Orbán kabinet nem kívánt beleszólni a délvidéki pártéletbe, tiszteletben tartotta az ottani opciókat. Az Antall-kormány híven a néhai kormányfő krédójához, aki lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, vezérelvnek tekintette a be nem avatkozást, és ezt a politikát tartotta követendőnek Horn Gyula kabinetje is. Mi több, míg más Kárpát-medencei magyar közösségek életében sikeres és kevésbé sikeres magyarhoni nyomásgyakorlással „színesedett” a pártpaletta a hol kormányzati, hol pedig ellenzéki pozíciójú Fidesznek köszönhetően, Végel rámutat: Vajdaságban minden „maradt a régiben”.

„A kisebbségi összetartást erősítette a magyar kormányok viselkedése is. Az akkori kormányzat, sem a jobboldal, sem a baloldal, nem osztotta meg a kisebbségi közösséget. Az Antall-kormány nem annyira a kisebbségi pártokban gondolkodott, inkább a közösség egészében. Antall József ugyanis azzal  az ideával élt, hogy ő lelkileg minden kisebbségi polgár miniszterelnöke, ami azt jelenti, hogy ezekben a közösségekben nem feszítette túl az egyébként meglévő különbségeket.

Az, hogy ki az igazi magyar és ki nem, akkoriban a kisebbségben alig merült fel. A nemzetárulás vádja legfeljebb azokat illette, akik a Milosevics által létrehozott kisebbségi pártszerű képződményekben vállaltak szerepet. A Horn-kormány pedig igyekezett a be nem avatkozás politikáját folytatni, ezért nem épített ki világnézeti alapú szinekúrát és klientúrát. Horn Gyula hagyta, hogy a szinekúra a saját belső logikája, a hatalomért harcoló csoportok erőviszonyainak és a szerbiai pártviszonyok függvényében jöjjön létre.

Horn semlegességét mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy az erőteljesebb világnézeti színezetű Fidesz-kormány a szocialisták választási veresége után, egy az egyben átvette az adott vajdasági kisebbségi nómenklatúrát. Nem volt szükség semmiféle lényegi „kádercserére", egyszerűen átörökölte a meglevő nómenklatúrát, amely gyorsan adaptálódott az új politikához, olyannyira, hogy a VMSZ-t az egyik legmegbízhatóbb partnerének tekintette. A Vajdaságban nem történt tehát ­világnézeti jellegű pártszakadás, mint a Felvidéken, nem kellett új pártok alapításával vesződni, mint Erdélyben.”

Különösen kedvezően befolyásolta az említett vajdasági magyar stabilitást és a délvidéki nemzeti egység és öntudat erősödését két tényező. Egyrészt Magyarország térségbeli tekintélye, amit a jugoszláviai polgárháborús időszakban alapozott meg, ezzel kivívva a többségi szerb nép rokonszenvét és elismerését, másrészt pedig fontos eleme volt az összetartó erő növekedésének a virágzó magyar kultúra.

Íme, hogyan érvel szerzőnk:

A közösségi élményt növelte Magyarország kitüntetett régióbeli szerepe. Ezt a kivételes pozíciót méltányolta a szerb átlagpolgár is. A magyar–szerb határ az embargós időben is nyitott volt, a többségi nemzet tagjai szabadon közlekedhettek, a szerb polgárok a gyakorlatban is érzékelhették Magyarország gazdasági felvirágzását, a rendezett viszonyokat, szegedi vagy más magyarországi bankokban helyezték letétbe féltve őrzött devizájukat. A magyar bankrendszer nagy bizalmat élvezett. Sok szerb üzletember ingatlant vásárolt, Magyarországra tette át székhelyét, sok fiatal, magasan képzett szerb szakember Magyarországon hasznosította tudástőkéjét. Magyarország volt Szerbia „európai kapuja". Akkoriban híre sem volt az idegenellenességnek, ellenkezőleg, az ott dolgozó szerb szakemberek elismerően nyilatkoztak az ország nyitottságáról. Sokan a gyerekeiket magyar középiskolába, egyetemre íratták, ők a nemzetiségük szerint szerbek maradtak, de elsajátították a magyar nyelvet és a magyar kultúra szellemében nevelkedtek. A sikeres Magyarország erősítette a kisebbségi magyarok nemzeti öntudatát, amely – s ez nagyon fontos! – nem az egyik vagy a másik párthoz kötődött, hanem a nemzethez.

A nemzeti egység és öntudat erősödésének rendkívül fontos eleme volt a magyar kultúra. Sajnálatos módon az ilyen vagy hasonló próbálkozás napjainkban mindinkább háttérbe szorul. A magyar kultúra jó hírneve Szerbiában (és az egész akkori ­Jugoszláviában) a nyolcvanas években erőteljes lendületet vett, a demokratikus magyar ellenzék egész Európában egyre ismertebbé vált. Filmek, színházi előadások és főleg az irodalmi alkotások elismertsége Szerbiában fontos szellemi védőburkot képviselt a magyar kisebbség számára. Érdemes ennek a jelenségnek a tanulmányozása, hogy végre kiderüljön, a művészeti és az irodalmi értékek szerepe nemcsak a nemzet-, hanem a kisebbségpolitikában is fontos. Természetesen kisebbségi vonatkozásban ennek csak akkor van ­ráhatása, ha a kisebbségi irodalom és művészet képes saját államának többségi kultúrájában is meghatározó szerepet játszani, képes jelentős értékeket felmutatni, tehát kilép kisebbségi zártságából. Ha ez elmarad, akkor az anyaországi magyar kultúra „csak" ­idegen kultúraként szerepel úgy, mint az osztrák vagy a cseh, például, amely ugyan tiszteletre méltó eredményekkel dicsekedhet, de a kisebbségi közösség megítélésére nincs hatással.”

Mielőtt folytatnánk  Végel László látleletének ismertetését, melyben arról értekezik, hogy szűkebb pátriájának magyar kultúrája „irigylésre méltó helyet vívott ki magának a jugoszláv térségben, ami természetesen a kisebbségi közösség megbecsülését is magával hozta”, közbevetőleg hadd térjünk ki egy olyan mozzanatra, ami egy egészen más irigylésre méltó helyzetről tanúskodik és amelyről éppen  Végel egy korábbi írásból tudunk: az irigyelt maga Göncz Árpád volt, aki pedig irigykedett az egy őt felkereső szerb íróember.

Következzen egy részlet szerzőnknek egy korábbi, a Mozgó Világban megjelent írásából, a Keleti szelek és kisebbségek-ből:

Éppen Göncz Árpád kilencvenedik születésnapján az egyik szerb barátom ajándékkal, pontosabban Milos Crnyanszki műveinek kritikai kiadásával kedveskedett: gesztusa emlékeztetett arra a napra, amikor Göncz Árpád Budapesten fogadta a szerb írók egy csoportját. Együtt voltunk azon a PEN-ülésen, amelyen – a mai magyar kormányt közel két évtizeddel megelőzve – Konrád Györggyel javasoltuk a kettős állampolgárság elismerését. A regionális PEN, így a szerb PEN is elfogadta ezt. Köztünk volt a Crnyanszki legnagyobb szakértőjének számító Zsivorad Stojkovics is. A Göncz Árpáddal folytatott beszélgetés során nem bírta ki, hogy ne hozza szóba Crnyanszkit, mire Magyarország köztársasági elnöke néhány jelenetet idézett fel az Örökös vándorlásból.

A belgrádi irodalomtudósnak leesett az álla. Egészen Újvidékig arról meditált, hogy mikor lesz Szerbiának olyan köztársasági elnöke, aki olyan jól ismeri a szerb klasszikust, mint Göncz. A késő éjszakában az egyik padsortól a másikig ezt magyarázta a kollégáknak.

Persze én voltam az első számú beszélgetőpartner. Azzal vigasztaltam, hogy egyszer eljön ennek az ideje is, csak előbb menesszük Milosevityet. Engem viszont az érdekel, tettem hozzá, hogy mikor lesz Szerbiának olyan köztársasági elnöke, aki olyan jól ismeri Márait, mint Göncz Crnyanszkit.

Írók vagyunk, s remélem, a mai köztársasági elnökök megbocsátják jóindulatú szakmai elfogultságunkat. Utólag azonban elismerem, túlságosan naivak voltunk, mint annyian a kilencvenes évek első felében.”

Hogy az anyaországi magyar kultúra miért örvendett kivételes megbecsültségnek és ezt értelemszerűen miként tudta a maga javára kamatoztathatta a vajdasági magyar nemzeti közösség, arról az elkövetkezendőkben olvashatunk Végel László jóvoltából. Egyszersmind arról is, ma már neki is, mint sokan másnak nosztalgiázni kell, az újkapitalista világban a kultúra szegénysorra jutott ennek a jelenségnek hatványozottan kárvallottja a vajdasági magyar nemzeti közösség.

„A vajdasági magyar kultúra már a hatvanas-hetvenes években irigylésre méltó helyet vívott ki magának a jugoszláv térségben, ami természetesen a kisebbségi közösség megbecsülését is magával hozta. Köszönhető volt ez az akkori támogatási politikának, amely szem előtt tartotta a kultúrák interakcióját. Ez a több évtizeden át tartó értékrend tartotta magát a kilencvenes években is, ami kiderül abból is, hogy a háborúk előestéjén kezdődő médiaháborúban soha sem hangzott el a vajdasági magyar kisebbség kulturális szintjét rossz hírbe hozó vádaskodás. Ellenkezőleg! Még azok a nacionalisták is, akik politikailag ellenszenvvel viseltettek a magyar kisebbséggel szemben, elismerték, hogy a vajdasági magyarság jelentős kulturális értékeket hozott létre. Megtörtént, hogy szerb nacionalista írók tiltakoztak, hogy a magyar intézmények élére a hatalom olyan ideológiailag hithű egyént nevezzen ki, aki rosszul beszélte az anyanyelvét, mondván, hogy az ilyen eljárás sérti a magyar kultúra értékeit.

Az adott kisebbségi kultúra értéke és az anyaországi magyar kultúra – főleg az irodalom – egyfajta európai reneszánsza tehát szerencsésen találkozott, és a baljós kilencvenes években fontos védőhálót képezett. Gondoljunk csak arra, hogy egy-egy irodalmi mű értéke azokat is befolyásolta, akik nem olvasnak. A mai mediatizált világban az olvasók számának csökkenése nem jelenti, hogy csökken azoknak a száma, akiket befolyásolnak a kulturális értékek.

Sajnálatos módon az elmúlt években az újkapitalista rendszerben a kultúra jelentősége vészesen csökkent, ami a kisebbségben hatványozott identitássorvadást idéz elő. A kultúrában is egyre inkább előtérbe kerül a kisebbségi közösséget megosztó, az anyaországi megoszlások modellje szerint létrejövő pártpolitikai rosta. Tegyük fel, hogy ezeknek Magyarországon van reális alapja, a kisebbségben azonban nincs, mert a körülmények mások. A jelenlegi magyar támogatási modell ugyanakkor nem veszi figyelembe a kisebbségi kultúrák recepcióját a saját államukban, ennek betudhatóan a magyar kultúra egésze „idegenként" mutatkozik be azokban az országokban, amelyekben magyar kisebbség létezik.”

Esszéjének záró soraiban a szép- és közírói életművéért Kossuth-, Pulitzer-és Hazám-díjjal kitüntetett, továbbá számos más magyarországi és szerbiai elismeréssel is díjazott jeles közvélemény-formáló arról értekezik, hogy a kissebségi létben a fentebb megismerteknek köszönhetően átértelmeződött a Göncz-nosztalgia. Hogy miért és miként? Íme, hogyan:

„Ebben a kontextusban a Göncz-nosztalgia a kisebbségben alapjaiban módosult. Habár az anyaországi sajtó egy része nem felejtette el szóvá tenni, hogy Göncz Árpád az SZDSZ tagja volt, ez a tény cseppet sem növelte az SZDSZ iránti rokonszenvet. A kilencvenes években a kisebbségi közösségekben a magyar politikai ellentétek még nem hagytak olyan mély nyomokat, mint ma, ezért könnyen elválasztható egyrészt Göncz Árpád személye, másrészt a pártja, az SZDSZ. Inkább, egyféle eklektikus Göncz Árpád,  a „mindenki Árpi bácsijának" képe alakult ki, attól függetlenül, hogy ez mennyire reális. Ez a kisebbségben szerencsés találkozás, mert az eklektikusság a ­kisebbségi ember ­természetrajzához tartozik.

A kisebbségi ember szükségszerűen liberális, hiszen a szólás- és gondolatszabadságra olyan nagy szüksége van, mint az oxigénre.

Szükségszerűen baloldali, vagyis egyenlőségpárti, persze inkább érzelmileg, semmint párthovatartozását illetően. Ugyanakkor ­szükségszerűen nemzeti érzelmű is, hiszen mindennapjaiban ezzel a kérdéssel viaskodik. Erősen nemzeti érzelmű, ezzel az anyaországi nemzeti jobboldalhoz kötődik, de semmiképpen sem nemzetállami értelemben, hiszen azzal saját kisebbségi helyzetét ásná alá. Ebben viszont  különbözik az anyaországi  jobboldaltól.”