„Magyar Szónk jövőjéről”: nyílt levél Washingtonból Pásztor Istvánnak, Hajnal Jenőnek és Varjú Mártának

Megszólalt a héten az Autonómia vajdasági magyar hírportálon Purger Tibor a Magyar Szó washingtoni tudósítója és a délvidéki magyar médiaháború közepette annak a három legfelelősebb személynek – az egyetlen magyar napilap főszerkesztőjének, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT), illetve a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének – a jobbik énjére és lelkiismeretére próbál apellálni, „akik tehetnének valamit a lejtőről való visszafordulásért.”

Nemrég e helyen beszámoltunk arról, hogy a vajdasági magyar világban dúló médiaháború egyik újabb lehangoló mozzanatként a lapalapítói jogkörrel rendelkező Magyar Nemzeti Tanács legutóbbi ülésén visszatetsző körülmények közepette a sajtószabadságot súlyosan korlátozó döntés született. Az erő jegyében politizáló VMSZ pártközpont nyomására hozott határozat szerint a jövőben semmi szükség sem lesz az egyetlen délvidéki magyar napilapnál, a Magyar Szónál és a Hét nap hetilapnál arra, hogy a főszerkesztők megválasztásakor kikérjék a szerkesztőségek munkatársainak a véleményét. Az egyre inkább a VMSZ végrehajtó szerveként működő nemzetiségi önkormányzati testület paradox módon épp a politikai nyomásgyakorlás visszaszorítását célzó új szerb médiatörvényt használta fel arra, hogy szerzett jogokat megkurtítson és az elkövetkezendőkben akadálymentesen nevezhessen ki a számára megfelelő szerkesztőségi vezetőket.

Arról is szóltunk, hogy miközben az ülésteremben eldőlt, hogy „amit Milosevicsék nem mertek, megtették ma az MNT igennel szavazó tagjai”, mert „az újságírók véleménynyilvánítási jogától még a néhai Szlobodan Milosevics diktatúrájának legvérmesebb időszakában sem merték megfosztani a Szerbiában élő magyarságot”, az utcán újságírók és velük szimpatizálók tüntettek a sajtószabadság mellett. A parancsuralmi rendszerek világát felidéző kezdeményezés ellen a tanács ülésén tiltakozni próbáló Tóth Líviának, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnökének, a Hét Nap főszerkesztő-helyettesének  a józan érveit „akinek ez nem tetszik, az foghatja a sátorfáját, és elmehet” otromba kirohanással utasították el, a délvidéki magyar közvélemény-formálóknak pedig azzal kellett szembesülnie 2016. július 7-én, „hogy egy, a magyar közösség által három évtizeddel ezelőtt kiharcolt lehetőséget épp a vajdasági magyarok legfőbb érdekképviseleti intézménye, az MNT vesz el a vajdasági magyaroktól.”

A saját fejükkel gondolkodóktól rettegők ezt követően nem tétlenkedtek. A döntés után azonnal megkezdődött a kellemetlenné vált újságírók ellehetetlenítése. A mondvacsinált okokkal már korábban elbocsátott egykori lapfőszerkesztő, Kókai Péter után célkeresztbe kerültek azok, akik a Magyar Mozgalom civilszervezet alapító tagjai voltak és aláírták azt a tiltakozó levelet, amelyben kifogásolták, hogy a VMSZ nyomást gyakorol a Magyar Szó szerkesztéspolitikájára.

Az oly ismert és annyira jól bevált módszerrel, az „átszervezésre” való hivatkozással a Magyar Szó kilenc munkatársát szólították fel az itt megtekinthető szerb nyelven írt levélben, hogy nyilatkozzanak a szabadkai és a zentai munkahelyükről az újvidéki szerkesztőségbe való átvezénylésükkel kapcsolatban. Az érintetteknek, köztük egy súlyos veseelégtelenséggel küszködő, heti három alkalommal dialízisre járó újságírónak és egy gyermekét nevelő fiatal zsurnaliszta házaspárnak, három lehetőséget kínáltak fel: vagy mindennap utaznak kétszáz kilométert az új munkahelyükre, vagy lemondanak eddigi életükről és Újvidékre költöznek, vagy pedig felmondanak.

Itt egy pillanatra érdemes elidőzni, mert nem tévedés, amivel fentebb szembesülhetett az olvasó. A morálra, humánumra és kollegialitásra fittyet hányók, csak arra koncentráltak, hogy megalázó módon megszabaduljanak a tájba simulni nem akaróktól, és elrettentő példát mutassanak az egyébként is megfélemlített Magyar Szó-munkatársaknak. Közben még azzal sem törődtek, hogy a nagy leszámolási buzgalom közepette a vajdasági magyar országos kisebbségi önkormányzati szervezetből is csúfot űznek: a magyar kulturális autonómia letéteményese, a  Magyar Nemzeti Tanács saját napilapjának magyar vezetője szerb nyelven hozta a magyar érintettek tudomására a döntését, és azt Ökrész Rozália nevének szerbesített változatával Ekres Rozalija-ként írta alá.

Ennyit most a Kárpát-medencében másutt oly annyira irigyelt vívmányban, a Magyar Nemzeti Tanácsban manapság uralkodó állapotokról. Bár hozzá kell tennünk rögtön azt is: a most bemutatásra kerülő, a vajdasági magyar médiaháború három kulcsszereplőjéhez, Pásztor István VMSZ elnökhöz, Hajnal Jenő nemzeti tanácsi elnökhöz és Varjú Márta Magyar Szó-főszerkesztőhöz intézett nyílt levél szerzője, a délvidéki magyarok „washingtoni embere”, Purger Tibor, maga is szóvá teszi ezt a pecsovics magatartást, amire nincs mentség. Ezért olvashatjuk majd az ő véleményét is ez ügyben.

Mielőtt rátérnénk a Magyar Szónk jövőjéről című az amerikai fővárosból keltezett üzenet ismertetésére, hadd szóljunk arról, kicsoda is Purger Tibor és miért neveztük őt, Magyar Szó honlapjához hasonlóan, mi is a vajdasági magyarok „washingtoni emberének”.

Purger Tibor neve amúgy ismerősen csenghet, azok számára, akik még emlékezhetnek a hajdani, bedarálás előtti, még önálló arculattal rendelkező Duna Televízió híradásaira, melynek alapításától kezdve hosszú ideig washingtoni tudósítója volt. Minden bizonnyal azok számára sem ismeretlen a Purger név, akik esetleg megőrizték emlékezetükben lapelődünknek, a Romániai Magyar Szónak azt az 1993 októberében megjelentetett emlékezetes interjúját, melyben Tokay György, akkori RMDSZ frakcióvezető Washingtonban, hathetes amerikai körútjának végén nemcsak tárgyalásairól, találkozóiról, a megszerzett tapasztalatokról beszélt az őt kérdező Purgernek, hanem hangsúlyozni akarta: „az RMDSZ-nek nincs olyan sajtóorgánuma, ami egy pártlap funkcióját látná el. Nincs is rá szükség.”

A magyarkanizsai felmenőkkel rendelkező Purger Tibor Szabadkán született és a titói érában cserediákként Kaliforniában érettségizett. Matematikusi képzettsége ellenére tévékritikusként kezdte 1980-ban, az Új Symposion élén folytatta, majd 1990 karácsonyán a Családi Kör alapító-főszerkesztője lett. A legelső volt-jugoszláviai béketüntetés egyik szervezője volt 1991 júniusában és háborúellenes tevékenysége miatt a családját fizikailag is üldözték, amit az amerikai külügyminisztérium 1993-as évi emberi jogi jelentése is dokumentált.

A jugoszláviai polgárháború kitörésekor sajtóvízummal érkezett az Egyesült Államokba a Magyar Szó tudósítójaként és a napilapban azóta is rendszeresen jelennek meg írásai. 2000 óta amerikai állampolgár, feleségével együtt Washingtonban él. Ma a New York melletti Rutgers Egyetem 65 ezer hallgatót és több ezer tudóst támogató 30 könyvtára informatikai hálózatának vezetője. Itt az egyetem politikatudományi tanszéke lehetőséget nyújt számára az oktatásra és kutatásra is. Negyedszázados ottléte alatt mindvégig hűséges volt és maradt a szülőhelyhez, mert mint mondta egy helyen: „újságot már csak a vajdasági magyar olvasó iránti elkötelezettségből írok.”

Politikai elemzőként az Egyesült Államok külpolitikájával, kelet-közép-európai és balkáni kérdésekkel foglalkozott és teszi ezt ma is. A Birodalom odavág címmel megírta az iraki háborúról szóló első magyar könyvet és ő volt az, aki kétórás dokumentumfilmet készített Charles Simonyi első űrrepüléséről valamint Simonyi számítógép-tudományos munkásságáról. Éveken át a Duna Televízió mellett a Szabad Európa Rádió washingtoni tudósítója volt, előbb a magyar szerkesztőség, majd később a délszláv adások munkatársaként.

Jómagam, és engedtessék meg ez a személyes megjegyzés, jó szívvel őrzöm emlékezetemben azt a 2000. június 5-i, a washingtoni American University Letts Hall-jában, a HHRF, az Amerikai Magyar Koalíció és mások által szervezett emberjogi és kisebbségügyi konferenciát, ahol a State Department ösztöndíjasaként részt vehettem. Ott Hámos Lászlónak, Koszorús Ferencnek, Ludányi Andrásnak és Lipták Bélának a magyar emigráció lobbylehetőségeiről és lehetséges szerepvállalásáról a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarság megsegítéséről tartott előadásai után meghallgathattam Purger Tibor kitűnő és naprakész információkkal fűszerezett elemző-értékelését is az akkori Kis-Jugoszláviában végbemenő folyamatokról, különös tekintettel a vajdasági magyarok helyzetére és kilátásaira. Bevallom nagy élmény volt számomra a tudása, alapos dokumentáltsága.

E vázlatos curriculum vitae végén következzen a legfontosabb vonatkozása ennek az életrajznak: Purger Tibor 1991-es távozása óta mindig nagyon szoros kapcsolatban állt és áll ma is szűkebb pátriájával, vajdasági barátaival, egykori kollégáival, rendszeresen haza látogat és segít, ahol csak tud, mert segíteni akar. Jól példázza ezt a szándékot az, amit egy korábbi vallomásából ismerhettünk meg: felesége zentai lakását a Bolyai tehetséggondozó magyar gimnázium használja tanárlakásként, a magyarkanizsai családi házukban a Jó Pásztor Testvérek rendje gyűjti maga köré sikeresen a gyerekeket és a fiatalokat. Azóta e téren még tovább tudott lépni. Ma már az is ismert, hogy a szülővárosa magyarságáért is tudott tenni, nem is keveset. A Purger család szabadkai házát, amit sikerült időközben részben visszaszereznie, annak ellenére, hogy nagy pénzeket kínáltak érte, nem adta el, hanem térítésmentesen magyar közösségi célokra ajánlotta fel.

A legutóbbi hazalátogatása egy hónappal ezelőtt gondos tervezéssel és célzott szándékkal történt. A vajdasági magyarok „washingtoni emberét” a negyedszázados ottlét a jelek szerint „megfertőzte”. A sokat megélt és sokat megtapasztalt politikai szakértő-újságíró-egyetemi tanár úgy gondolta: talán Szabadkán is érvényes lehet az államokbeli civil szervezetek és emberjogi alapítványok bevett munkamódszere, amikor a konfliktusok megoldáskereséséhez elvezető út első és kötelező állomása csak az érintett felek egy asztalhoz történő leültetése és ott a problémák kibeszélése lehet. Az elképzelése jó volt, a Magyar Szó jelenlegi és valamennyi élő elődjének a június 25-i interaktív vitaestje a szabadkai Klein House-ban kitűnő ötletnek tűnt, csakhogy a kulcsszereplő – önként vagy parancsra, az mindegy is – nem vállalta a kerekasztalnál való részvételt és az elődökkel való szembenézést.

Hogy a jószolgálati küldetésként értékelendő kezdeményezése végül miért szenvedett csorbát és mi vezetett el a nyílt levele megírásához, a kiderül a Magyar Szónk jövőjéről-episztola preambulumából (A piros betűs kiemelések a szerzőtől származnak)

„A Magyar Szó hányatott sorsa, belső megosztottsága és újra meg újra felülről csiholt agóniája; a lap csökkenő színvonala, példányszáma és olvasóinak eltávolodása; a lapvezetés, sőt a formális alapító marionett-tánca; valamint a legrátermettebb munkatársak megalázása, leváltása, kirúgása és a kollektíva szerepének lesüllyesztése arra késztet, hogy nyilvánosan megszólaljak a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának, legrégibb és egykor legtekintélyesebb közéleti intézményének – mindannyiunk Magyar Szójának, közgondolkodásunk szabadságának – a jövője érdekében.

Június végén hazalátogatva kísérletet tettem arra, hogy – az áldatlan helyzetet átgondolandó – kerekasztal köré ültessem a Magyar Szó jelenlegi főszerkesztőjét és valamennyi élő elődjét.

Sajnos éppen a mostani főszerkesztő ódzkodott leginkább a részvételtől, amivel saját maga tette egyoldalúvá a szabadkai beszélgetést.

Pedig kiváló esélye volt rá, hogy a kollégáknak és a nyilvánosságnak megmutassa párbeszédre való készségét. Saját kudarcomnak is tarthatnám a távolmaradását, de mivel a kolléganő az utolsó pillanatban egy hosszú telefonhívással mégiscsak betekintést nyújtott „aggályaiba és sérelmeibe”, döntését így inkább politikai parancs teljesítésének tudom be. Ami természetesen nem enyhíti a párbeszéd elutasítását sem az ő, de különösen nem felettesei részéről. Az már csak járulékos, ám tünetértékű jelenség, hogy a félszáz főnyi közönség előtt három volt főszerkesztő részvételével (és egy negyediknek a budapesti üzenetével) tartalmassá tett kétórás rendezvényt a Magyar Szó teljesen elhallgatta.

A súlyos helyzetről azonban mégsem lehet hallgatni, ezért írok most annak a három legfelelősebb személynek – a Magyar Szó főszerkesztőjének, a Magyar Nemzeti Tanács, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének –, akik tehetnének valamit a lejtőről való visszafordulásért. Mivel mindhármukat személyesen ismerem (kettőjüket évtizedek óta), mellőzöm a hivataloskodó, cikornyás megszólításokat. Levelemmel amúgy is a jobbik énjükhöz, a lelkiismeretükhöz próbálok fordulni – ha már a racionális érveknek oly kevesen adnak hitelt a mai magyar politikában.”

A Washingtonból keltezett nyílt levél első megszólítottja az egykori kolléga, a napilap jelenlegi főszerkesztője Vajú Márta volt, akinek a tevékenységét egyre hevesebben bírálók mindenekelőtt azt róják fel neki, hogy irányítása alatt a lap, a délvidéki magyarság „legrégibb és egykor legtekintélyesebb közéleti intézménye” pártlappá silányult. De a lapminőség romlása mellett van ennél is elszomorítóbb ismérve a frissen történteknek, melyben a napilap vezetőjének felelőssége – derül ki a hozzá intézett passzusból – nem megkerülhető és ezek mentén már erkölcsi-etikai kérdések is felmerülnek:

„Kedves Márta!

Óriási lehetőséget szalasztottál el, amikor nem tettél eleget a június24-ei szabadkai kerekasztalra szóló meghívásnak, noha éppen téged kértelek fel legelőször, külön személyes levélben, mielőtt bármelyik elődöd meghívót kapott volna. Akár fel is kínálhattad volna, hogy beszélgessünk a Magyar Szó székházában, hiszen volt rá egy egész heted, hogy aktív szerepet vállalj a szervezésben. Biztosítottalak, hogy a résztvevők közül senki sem fog személyeskedve letámadni, tehát

sikeresen megmutathattad volna, hogy autonóm egyéniségként állsz a szerkesztőség élén, és lapod meg kollégáid sorsát viseled inkább a szíveden, mintsem az alapítói bürokratizmust, a pártparancsot, netán valamiféle szürke eminenciásnak a pozíciódat fenyegető utasításait.

Az, hogy az általad jegyzett évfolyamokban érezhetően csökkent a lap színvonala, súlya és értéke, nem okvetlenül csak a te felelősséged. De amikor a romlásra a vajdasági magyar gondolkodók jelentős része figyelmeztet (legnevesebb íróink, tudósaink, színészeink, művészeink, filozófusaink, politológusaink, jogászaink, az újvidéki Magyar Tanszék és vezetője, mindkét hetilapunk és mindkét, évtizedes hagyományokkal rendelkező hírportálunk publicistái), akkor mélyen el kellene gondolkodnod, hogy a politikai vonalat kövessed-e, vagy a szakmai és közösségi értékeket.

Amikor pedig azt követelik tőled, hogy saját kollégáid között rendezz „vérfürdőt”, akkor már nemcsak lapminőségről van szó, hanem alapvető szolidaritásról, emberi tisztességről és vezetői tartásról.

Kókai Péter elődödnek – akitől korábban te is számtalanszor kértél tanácsot szorongatott helyzetekben – mondvacsinált ürügyekre alapozott kirúgása a laptörténet egyik legszánalmasabb mélypontját jelenti. Ezt már végképp nem vállalhatod, ha saját személyes integritásod még jelent valamit a számodra. Talán maradt még egy esélyed a bátor kiállásra, mielőtt téged is eltávolítanak.”

Purger Tibor számára óriási csalódás, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a vajdasági magyar közművelődés és közösségteremtés emblematikus alakja, a korábban mindenki által tisztelt, szeretett és nagyrabecsült Hajnal Jenő a hatalmi érdekeknek szolgálatába állva a megszerzett és joggal kiérdemelt tekintélyét napról-napra erodálja. Számunkra is érthetetlen a metamorfózisa, hiszen őt, és mindazt, amit közösségért tett közel negyedszázada közelről ismerjük és csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk róluk. Két évvel ezelőtt, a nemzeti tanács élére történt megválasztása idején, bizakodással eltelve olyan „halkszavú, szerény, eddig mindig a háttérbe húzódó és onnan mindenki tiszteletét kiváltó életművet magáénak tudható közösségteremtő zentai intézményemberként” jellemeztük, aki nélkül „a vajdasági magyar megmaradás és megtartatás összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb képet mutatna.”

Hajnal Jenőt megszólítva Purger a következőket írja:

„Kedves Jenő!

Régi zentai ismeretségünk, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumot támogató együttműködésünk nevében kérlek: gondold át, milyen határokig vagy hajlandó teljesíteni a párt politikai parancsait, amikor az egész vajdasági magyar közösséget képviselni hivatott, választott szerv élén állsz. Jól tudod, hogy közvetlen elődöd is megbánta egy hasonlóan értelmetlen, ostoba, lapsüllyesztő pártfeladat teljesítését – amely óta egyre gyorsul a Magyar Szó lejtmenete.

Biztos vagyok benne – hiszen személyesen is hallhattam tőled –, hogy a legjobb szándékkal vállaltad el a Magyar Nemzeti Tanács elnökének a szerepét. Éppen ezért őszintén remélem: találsz magadban erőt ahhoz, hogy megállítsd a vajdasági magyarság legfontosabb sajtószervének pártalapú kisajátítását. Te, aki oly sokat tettél az önálló vajdasági magyar művelődés rendszerváltás utáni fellendítéséért, különösen a zentai intézményrendszer kiépítéséért, nem vállalhatod az értelmiségünk túlnyomó többsége által elítélt, lapromboló folyamatok további támogatását, főleg nem a formális alapító szerv képviselőjeként azok izomból való kikényszerítését.

Zentaiként és a szabadkai Magyar Házban ülő funkcionáriusként pontosan tudod, hogy Kókai Péter kirúgása közönséges politikai bosszú a másként gondolkodás miatt. Saját személyes integritásod megőrzése érdekében – amiről sejtem: fontos neked – nem vállalhatod, hogy ilyen kicsinyes és durva cselekményeket a neved mögé bújtassanak, még úgy sem, hogy azokat bürokrata formalizmusba csomagolják. Ha Kókai esetét túl személyesnek vagy egyedinek tartod ahhoz, hogy végre felemeld szavad a politikai parancsokkal szemben, akkor jusson eszedbe, hogy ő volt az a főszerkesztő, akinek a torkán a 2004-es MNT lenyomta a Magyar Szó „háromlábúsítását”. De ő is – meg közvetlen elődöd is – talált magában erőt ahhoz, hogy félreálljon, amikor belátta, hogy a pártpolitikát csak hatalmi érdekek vezérlik.

Akkor a szerkesztőség szétzilálásával próbálták elérni (az Olvasóhoz való földrajzi közeledés nemes céljának leple alatt) az újságírás semlegesítését. De a kudarc eleve sejthető volt, azóta pedig messzemenően be is bizonyosodott, és a lap képtelen felemelkedni a lesújtó következményekből.

Az akkori döntés „visszacsinálása” azonban szintén álca, ami mögött újabb politikai önkény rejlik. Ha nem így lenne, akkor most Szabadkán egyesítenétek a szerkesztőséget, vagy legalább az egészet visszavinnétek Újvidékre. A most beindított folyamat azonban további laprom(bo)láshoz fog vezetni.

Az meg egyenesen elképesztő, hogy az általad irányított Magyar Nemzeti Tanács megengedi saját magyar lapja magyarul beszélő vezetőjének, hogy saját magyar újságíróinak a Magyar Szó nevében – személyes megszólítás nélküli! –, szerb nyelvű levélben küldje meg saját magyar nevének szerbesített aláírásával, a magyart hivatalos nyelvként elismerő Újvidékről a magyart hivatalos nyelvként elismerő Szabadkára a magyart hivatalos nyelvként elismerő Vajdaságban, a magyar embereket ellehetetlenítő magyar hatalmi szentenciát. Ez lenne a magyar kulturális autonómia?”

A „reményteljes üdvözlettel” küldött washingtoni nyílt levél sorrendben harmadik megszólítottja a VMSZ elnöke, Pásztor István. Ahogyan Hajnal Jenő esetében is, a pártelnökhöz írott sorokban is két, egymásnak ellentmondó politikusi-emberi portré rajzolódik ki. Az egyik az egykori Pásztoré, az autonóm gondolkodást közösségteremtő értéknek tartó tehetséges, remek taktikai érzékkel megáldott rugalmas politikusé, a másik pedig mostani pártelnöké, akit ugyan ma is a legügyesebb vajdasági magyar közéleti személyiségnek tart Purger, de akit mostanában szolgalelkű pártkatonák siserahada vesz körül. Úgy véli, a rá gonosz befolyással bírók, beleértve a legintimebb környezetéből származókat is, katasztrofális következményekkel járó tanácsokkal látják el.

Mindehhez még azelőtt, hogy zárásképpen közreadnánk az amerikai fővárosból keltezett nyílt levél záró passzusát, csak annyit fűznénk hozzá, hogy akárcsak a Hajnal Jenő esetében, magunk is értetlenkedésünket és meghökkenésünket fejezzük ki. Az általunk másfél évtizeddel megismert, akkor is élvonalbeli VMSZ politikus alakja egészen másképpen él az emlékeinkben, mint amilyenről szólnak az újabb hírek. Igaz, akkoriban még nem volt pártelnök…

„Kedves István!

Tehetséges és rugalmas politikusnak ismertelek meg, és kitüntetésként éltem meg, hogy 2009-ben pártonkívüli létemre meghívtál a VMSZ-ben való közreműködésre. A párt külkapcsolatainak és értelmiségmozgósító tevékenységének koordinálása megtisztelő bizalmadról tanúskodott, és én teljes erőmmel belevetettem volna magam a munkába, ha nem látom az első három hét után, hogy

pártodban olyan irracionális háttérerő működik, amely képes felülírni minden érdemi egyeztetést, közösségben való gondolkodást és célirányú stratégiát.

Ennek ellenére három választáson át nyilvánosan is a VMSZ-t támogattam – aligha nevezhettek hát lefizetett ellenségnek, amivel a pártot szánalmasan propagáló portál mostanában rágalmazni próbál.

Talán emlékszel, hogy a Magyar Szó kapcsán neked is és pártod meg az általatok dominált Nemzeti Tanács vezetőinek is folyamatosan azt tanácsoltam: ne csináljatok a napilapból pártközlönyt; hagyjátok meg az újságírói szellem függetlenségét; saját legjobban felfogott politikusi érdeketekben ne fojtsátok el, hanem ösztönözzétek a sokszínűséget, de legalábbis a párt és a Nemzeti Tanács építőjellegű bírálatát. A VMSZ és az MNT akkor válik a leghitelesebb szervező—mozgósító—képviselő erővé, ha nem retteg a közösség legkülönfélébb érdekeinek és tarka gondolatvilágának a megjelenítésétől. A sajtó nem attól lesz „magyar szellemű”, ha magyar parancsot teljesít, hanem ha a közösségbe beágyazódva annak minden épkézláb gondolatát kutatja és tükrözi.

De hisz magad is folyton hangoztatod: „a történet nem arról szól”, hogy utasításokat adnál a sajtónak. Ha így van, akkor vesd el az együgyűen alákérdező interjúkat, a címlapszereplés kultikus kényszerét, az ostoba pártpropagandát. És főleg ne hagyd, hogy eluralkodjék a szolgalelkűség – mert az előbb-utóbb saját munkádat is aláássa majd, amint azt minden eddigi parancsuralmi rezsimnél tapasztalhattuk.

Emlékezz arra, hogy 1994-ben Zentán azért alapítottatok új civil szervezetet a VMDK-n kívül, mert az akkori egyetlen magyar párt vezére nem tűrte meg az autonóm gondolkodást. Kétségbevonhatatlan sikereid fényében és taktikai képességeid birtokában nem volt semmi szükséged arra, hogy az 1994-es párthangulattal analóg viszonyokat teremtve akkori szövetségeseidet most éppen te kényszerítsd hasonló lépésre, majd pártkatonák seregével kiátkoztasd őket – először a pártból, aztán egyeseket a munkahelyükről is.

A Magyar Szó sorsa közösségünk sorsát tükrözi. A Magyar Szó lezüllesztése tünetértékű következmény vajdasági magyarságunk helyzetének süllyedésében. Ti, akik a Kárpát-medence magyar kisebbségei közül a legtöbbet értétek el politikailag, nem engedhetitek meg magatoknak, hogy a negyed évszázad előtti legnyitottabból a legegyszólamúbbá silányítsátok szellemi életünket.

Továbbra is a legügyesebb vajdasági magyar politikusként sem szükséged, sem okod nincs arra, hogy pártállami sajtóviszonyok közé engedd romlasztani közszolgálati médiánkat. Már az előző főszerkesztő nevetséges okokkal indokolt leváltása is folyamatos színvonalromláshoz vezető, szégyenletes döntés volt, de ami most folyik, az még azon is túltesz.

Kókai Péter alaptalan fegyelmi eljárások útján történő fenyegetése, meghurcolása, majd kirúgása a közönséges bosszúállás hozzád nem méltó szándékát veti fel.

A lap összes eddigi főszerkesztője közül éppen ő volt az egyetlen, aki önként mondott le a tisztségről, amikor úgy látta, hogy nem élvezi az alapító támogatását. Az ilyen becsületet és bátorságot tisztelni és művelni kell, nem pedig üldözni.

Ne engedj a gonosz befolyással bíró, távlatilag rád nézve is katasztrofális tanácsoknak – még ha legintimebb környezetedből érkeznek is.

A legjobb szándékkal, szívből kérlek: akadályozd meg a napilap további szétverését, a legtehetségesebb, legrátermettebb szerkesztő- és újságírógárda ellehetetlenítését, az egyéni véleménynyilvánítás intézményének kiiktatását, a független vajdasági magyar gondolkodás végletes – és egyre gyorsuló fogyatkozásunk következtében könnyen végzetes, sőt végleges – elfojtását. Túl sokat tettél már a vajdasági magyarságért ahhoz, hogy érdemeidet kicsinyes érdekek vagy politikai félelmek lassan de biztosan elhomályosítsák.

Végezetül, ha az én nyitottságra, bizalomra és befogadókészségre kérő szavaimat nem tartod megfontolásra érdemesnek, akkor legalább figyelmezz legeslegfontosabb szövetségesed és nélkülözhetetlen támogatód, Orbán Viktor minapi tusványosi gondolatfolyamának egyik kevésbé hangoztatott, ám annál fontosabb intésére: „A nagy dolgokhoz kitárt lélekre és nagy szívre van szükség, amikor az ember minden tudást, minden gondolatot meg akar ismerni, be akar fogadni […] Ehhez nyitottság, gondolatok befogadása, együttműködés és bizalom szükséges. A félelem [viszont] sündisznóállásra kényszerít mindenkit.”

Tárd ki a lelked, István, és mutasd fel nagy szívedet, hisz ez kell még a nagy orbáni dolgok létrehozásához is! Bontsd le a sündisznóállásokat, ne félj a magyar emberektől, még akkor se, ha nem értesz velük egyet! Ismerd meg és fogadd be mások tudását és gondolatait, hogy a közösség saját fejükkel gondolkodó tagjai is elfogadjanak. Egy béklyózatlan, hiteles, szabad Magyar Szó nem az ellenséged, hanem akár szövetségesed is lehet. De mindenképpen a vajdasági magyarság legpatinásabb és – ha tönkre nem teszitek – engem is, téged is, mindenféle pártot is túlélni képes tükre–szócsöve.

Reményteljes üdvözlettel mindhármatoknak,

Purger Tibor Washingtonból”