Pap Szilárd István: „A PestiSrácok esete a határon túli magyaroknál bújkáló balliberális métellyel”

A Megszólalt a héten Pap Szilárd István és arra reagálva, hogy PestiSrácok felvidéki származású újságírója Vésey Kovács László Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok paradicsoma?–Kultúrharc a határokon túl címmel vészharangot kongató körképet rajzolt a „balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról”, úgy gondolta: elég volt a kirekesztés-propagálásból, a gyűlöletkeltésből. „Ha már végveszélyben a nemzet és a haza, a határon túli magyarok pedig a balliberális ármány karmai közé szorultak” – mint sugallta Vésey Kovács, akkor neki csíkszeredai születésűként, de nem csak ezért, érdemes néhány alapvető dolgot tisztáznia.

Őszintén merem remélni, hogy csupán egy technikai malőr következtében szerepel a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának (SZMK) honlapján Vésey Kovács László neve a testület koordinációs bizottságának tagjaként, olyan általam ismert és nagyrabecsült felvidéki jeles emberek társaságában, mint Tokár Géza, az SZMK szóvivője, Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke, Öllös László, a somorjai Fórum Intézet elnöke, Mézes Rudolf, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke és mások, akiknek közösségük érdekében kifejtett tevékenységét, a nedvesítettekhez hasonlóan, mint megannyian a Felvidéken és másutt, magam is szintén nagyra értékelem

Reményemet, hogy csak valami tévedésről lehet szó a honlapon két tényező is erősíteni tűnik. Egyrészt tudom, hogy e testületben a Kerekasztal küldetési nyilatkozatához híven, csak olyanok vehetnek részt, akik felelősséget éreznek a szlovákiai magyarok jelenéért és jövőjéért, tehát ott csak felelősen gondolkodó közösségi emberek kaphatnak helyet. Másrészt számomra reménykeltő lehet az is, hogy ennek a havonta ülésező bizottságnak a tevékenységéről, a felvidéki magyar megmaradást és megtartatást szolgáló kezdeményezéseiről beszámolók egész sora olvasható és több videófelvétel is megtekinthető az SZMK honlapján, de ott sem a megnyilatkozók, sem pedig  a jelenlevők között se fedezhető fel a Via Nova Ifjúsági Csoport által az e  testületbe delegált Vésey Kovács László, aki mostanság a PestSrácok névre hallgató, kétes hírnevet szerzett, amúgy kormányzati hirdetésekkel alaposan kistafírozott budapesti hírportál munkatársa.

Ha tévednék, elnézést kérek jó előre. Viszont, ha netán mégis így lenne, akkor se érhetné kritika a szóbanforgó testület tiszteletre méltó tagjait. Elvégre, mint már említettem, egy delegáltról, a Magyar Közösség Pártjához (MKP) közel álló ifjúsági szervezet küldöttéről van szó. Ezért a Kerekasztal operatív feladatokat ellátó bizottságának tagjai nem is tehetnek arról, ha netán egy olyan dohos eszmeiséget képviselő, kirekesztő szemléletű emberrel kénytelenek egy társaságban ülni, akivel minden bizonnyal, semmilyen eszmei közösséget nem tudnak, és nem akarhatnak vállalni. Súlyos szavak ezek, de másként nem fogalmazhatok. Mert amit a PestSrácok felületén nemrég megjelentetett, Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok paradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl című, úgymond nagyívű eszmefuttatásában Vésey Kovács minap „közkinccsé” tett, olyan felfogásról és világnézetről tanúskodik, ami vállalhatatlan lenne az SZMK számára. 

Az igen terjedelmes és zavaros okfejtésekkel megtűzdelt dolgozatban foglaltakról bővebben nem is szólnánk, már csak azért sem, mert annak tartalmát négy bővített mondatban frappánsan összefoglalja a most ismertetendő vitriolos írásában Papp Szilárd István. Felvezetésnek ahhoz, hogy mivel lehet 2016 augusztusában a nagyérdeműt kábítani és alvó ösztönökre apellálva tudatlanokból a legrosszabbat kihozni, talán túlon túl is elegendő, ha idézzük a magyar kultúrkampf ezen újsütetű harcosának az elmúlt száz esztendő magyar történelmét is meglehetősen sajátosan értelmező Vésey Kovácsnak két kulcsmondatát.

Az egyik vészjóslóan így szólt: „A kultúrharc eredményes megvívása nélkül a politikai küzdelem is kudarcra van ítélve.” A másik még ennél is „kurucinfósabbra” sikerült és azonnali cselekvésért kiált: „leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.”

A totális kultúrkampf szükségességét igénylő propagandacikkhez az alaphangot már a Vésey Kovács szöveg szerkesztőségi felkonferálása megadta, és nem is akárhogyan. Ebben egy nagytudású redaktor sajnálattal állapítja meg, hogy látszatra ugyan a dolgok rendben lennének Magyarországon, de ez a kép megtévesztő, ez csak a felszín. A mélyben közben javában ott fondorkodnak a sötét, nemzetveszejtő erők: annak ellenére, hogy „az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok”, botor dolog volt a jobboldalnak elégedetten hátradőlni. A baj nagyobb, mint gondolnánk, – így az aggódó cikkajánló – mert még „mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk.” Mi több, „a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.”

A Székelyföldről származó, a budapesti Közép-Európai Egyetemen doktoráló Pap Szilárd István, akinek elemzéseiből már ízelítőt kaphattak korábban e rovat olvasói, amikor a Băsescu elnök iránt táplált magyarországi rokonszenv megalapozatlanságáról cikkezett, illetve egy „szombat esti posztmodern jeremiádjában” zsörtölődött a „viszketeg, ebül jött fontosságérzetüktől dagadó keblű” EMI-s mélymagyar fiatalok miatt, most a Kettős Mérce blogportálon írta meg újabb jeremiádját A PestiSrácok esete a határon túli magyaroknál bujkáló balliberális métellyel címmel.

Mivel a PestiSrácok „újabb frontot nyitott a haza ellenségeivel vívott kultúrharcban, és felfedezte, hogy a magyar ballibbant kulturális elit a határon túl próbálja megvetni a lábát, és bonyolult mondatokkal elcsavarni a jóravaló külhoni magyarok fejét” Pap Szilárd István cikkének indító soraiban egy gondolat erejéig, kimondatlanul is „igazat ad” a Vésey Kovács publikációjából általunk idézett egyik kulcsmondatában foglaltaknak, annak, hogy a történelem ismételheti önmagát. Persze ezt Bacsó Péter módjára karikírozva teszi, de ha ide kattintva megismerkedünk az ominózus cikkel, arcunkra fagy a mosoly, mert úgy tűnik, a PestiSrácok redakciójában mintha valóban életre kelt volna Tanú-beli Bástya elvtárs és Virág elvtárs szelleme:

„Éberség, elvtársak! Éberség! A nemzetközi helyzet, mint tudjuk, fokozódik, és köztudomású az is, hogy az ellenség, mely ott bujkál közöttünk, sosem alszik. A kormányzati támogatásokkal (értsd: mi pénzünkkel) kitömött, pártközpontból kézivezérelt PestiSrácok tisztában van ezzel és éberen vigyázza, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe nehogy beférkőzzenek az ürgebőrbe bújt balliberálisok.”

Az ironikus vészharangkongatás után következik „a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról” értekező felvidéki Vésey Kovács elemzésének tartalmi összefoglalója, majd négy fejezetben a riasztó tartalmú és agresszív ösztönök táplálására alkalmas publikáció hamis érveinek porrá zúzása.

Előbb lássuk a négy tétel nyitányát:

„Ha álmunkból felébresztenek is, felmondjuk a fideszes szólamot, miszerint a magyar baloldal nem törődik a határon túli magyarokkal, és amúgy meg Gyurcsány és december 5-e. De arra már nem gondoltunk volna, hogy ha kiderül, hogy magyar baloldaliak és liberálisok mégiscsak tudják, hol van Marosvásárhely vagy Szabadka, akkor is rosszul járnak el.

A PestiSrácok nagyívű leleplezése történelmi távlatokkal indít, hogyaszongya már a két világháború között a komenisták is hülyítették a külhoni magyar népet, és mikor Horthy Miklós méltóztatta visszafoglalni Felvidéket, bizony komenistának gyanított minden ottani magyart. A rövid kitérő után a cikk felvidéki születésű szerzője kicsit elsajnálkozik azon, hogy a jobboldal még mindig kevesb kultúrelitet állíthat szembe a balliberális kultúrfölénnyel, nem csoda hát, hogy szegény határon túli magyarok baloldaliakat hívnak, ha magyar kultúrát szeretnének fogyasztani. Majd jön a bomlasztók szörnyű névsora, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Dragomán György, és megkoronázásképp a főmumus, Parászka Boróka. És ezzel össze is foglaltuk a cikket, a kedves olvasónak már nem kell azzal fáradnia, hogy kattintásokkal gazdagítja az állami pénzből sanyargó PestiSrácokat.

Ha már ilyen végveszélyben a nemzet és a haza, a határon túli magyarok pedig a balliberális ármány karmai közé szorultak, tisztázzunk pár dolgot.”

Ha már „a bomlasztók szörnyű névsoráról” esett itt szó, úgy véljük, hogy nekünk szólni kell itt, egy másik múltbeli nyomasztó névsorról is, amelynek összeállítója sajnos a mi Kolozsvárunk szülöttje volt, s akinek gyalázatos „életműve” sajnos akaratlanul is többször felötlött bennünk, amikor ennek a kultúrharc hirdető kirekesztés-bajnoknak az elemzését elolvastuk.

Az a hajdani listázó azok közé tartozik, kiket a leghitványabbak közt tart számon teljes joggal a magyar história s nagyon nem vagyunk büszkék arra, hogy 120 évvel ezelőtt városunkban látta meg a napvilágot Borcsa Mihály és Kolosváry Margit gyermekeként. Újságíró volt, nem is tehetségtelen, majd politikus lett és pályája csúcsán, a legvészterhesebb időkben korlátlan hatalmat kapott a magyar sajtó, a rádió, a könyvkiadás és a külföldi hírszolgálat működése felett. Első zsengéit annál a Szózat című keresztény és fajvédő politikai napilapnál alkotta, mely feladatának tekintette az 1918-1919-es forradalmakkal való leszámolást. Itt írt cikkeket a nemzetre leselkedő belső ellenségekről, a fajvédelemről és – hadd kölcsönözzük Vésey Kovács szóhasználatát – „a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályai” káros bomlasztó tevékenységéről. Aztán írt könyvet is "nemzeti sajtóapostolként" a zsidókérdés magyarországi irodalmáról, benne névsorba szedve „zsidó vagy zsidóbarát szerzőket”. Ezt követően soha el nem felejthető „kultúrmissziót” teljesített: elrendelte és 1944. június 16-án személyesen felügyelte (korabeli filmhíradó itt) 120 zsidó származású magyar és 130 külföldi szerző 447 627 könyvének (ez 22 teljesen megrakott tehervagont jelentett) a bezúzását.

E kitérőnk bizonyára egyesekben felszisszenést vált ki, de úgy hisszük, talán nem volt fölösleges ezt az emléketetőt megtennünk. Nem lenne helyes, ha egy veszélyes gondolatokat is tartalmazó cikk okán a két emberöltővel ezelőtti dicstelen kor esetleges visszatértét vizionálnánk rögtön, nem is ez volt a szándékunk, amikor annak az embertelen világnak az utóbb megérdemelt büntetését megkapó szereplőjét szóba hoztuk. Ugyanakkor nem farkast kiáltva rögtön mégis úgy véljük, hogy talán arra jó volt ez a múltidézés, hogy figyelmeztessünk: a zsigeri gyűlölködés, a kirekesztés mindig a tűzzel való játszást is jelent…

A Pap Szilárd István által tisztázni kívánt elsőként tisztázandó „dolog” távolról sem csak egyéni tapasztalaton alapuló felháborodottság. Minden erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, horvátországi vagy Mura-vidéki nemzettársunknak már nemegyszer keserűen kellett megélnie, azt, amit a szerző írásának az Egyetlen határon túli magyar sem szereti, ha lenézik

önmagáért beszélő címet viselő első fejezetében részletez:

„Én értem, hogy rengeteg magyarországi emberben él az a hit, hogy a határon túli magyarok teljesen hülyék, de szörnyű leleplezést teszek: nem azok. A határon túli magyarok pedig, amennyire én tapasztaltam a csíkszeredai megyei kórházban való születésem utáni évtizedekben, nem kimondottan szeretik, ha hülyének nézik őket. Kedves PestiSrácok, a határon túli magyaroknak van saját kulturális életük, egyetemekkel, könyvkiadókkal, színházakkal, írókkal és költőkkel. Ha netalán tán magyarországi kultúrembert hívnak meg, az nem azért van, mert szerencsétleneknek nincs más választásuk, hanem azért, mert kíváncsiak rá, találkozni szeretnének vele.

Az elnyomó román állam magyar irodalom tananyaga miatt, és persze csodálatos irodalomtanáromnak köszönhetően már idejekorán megismerkedhettem olyan bomlasztó szerzőkkel, mint Esterházy Péter, az erdélyi születésű Bodor Ádám, Nádas Péter, Krasznahorkai László é.í.t. Hasonló történt rengeteg kortársammal, miközben az erdélyi irodalom nagyjai - Kovács András Ferenc, Kányádi Sándor vagy épp Szilágyi Domokos műveivel is pont úgy megismerkedtünk.

Kolozsvár színháza, a marosvásárhelyi és kolozsvári színészképzés világszinten is megállja a helyét.

Ráadásul a többnemzetiségű közegekben rengeteg közös művészeti projekt, együttműködés, kölcsönös kulturális beporzás történik - amitől a kultúra csak még élhetőbb, még sokszínűbb, még érdekesebb lesz.

Szóval minden alapunk megvolt ahhoz, például a román állam által fenntartott közoktatás és kisebbségi kulturális intézmények révén, hogy emberekké váljunk. Emberekké, akik nem azért hívnak meg valakit maguk közé, mert szomjúhozzák a magyar szót, hanem mert van érdeklődésük, ízlésük stb. A határon túli magyar kultúréletben megfordult jobboldali és baloldali, mindenkit érdeklődés és szeretet fogadott az arra kíváncsiak részéről. De nehogy már egy marosvásárhelyinek vagy pozsonyinak kelljen bocsánatot kérnie, hogy nem érdekli őket a budapesti jobboldal olyan hatalmas terméke, mint Fekete vagy Dörner György urak.

De még ha nem kíváncsiak, úgyis megkapják, a Fidesz rendszeresen meghakniztatja embereit határon túl, Nógrádi Györgytől kezdve a kormánypárt összes migrációkutatója megjárta Erdély és Felvidéket, figyelmeztetve mindenkit, a leselkedő veszélyre. Akkor miért baj, ha a külhoni magyarok mást is meghívnak, másra is kíváncsiak?”

Nem táplálunk illúziókat, de mégis úgy véljük, mindannyiunknak az épülésére szolgálna, ha Pap Szilárd Isván vitaindító cikknek is beillő írása valóban vitát is gerjesztene határon innen és túl. Meggyőződésünk, hogy az általa felvetett gondolatok mentén hasznos lenne egy sokszereplős sajtóbeli eszmecsere, különböző meglátások ütköztetése, eltérő vélemények pro- és kontra érveinek nagy nyilvánosság előtti terítékre kerülése, azok továbbgondolása.

Ha a Kettős Mérce most bemutatott publicisztikájának első fejezetében kimondottak okán ez a vitaszorgalmazó javaslatunk szerintünk már kellően megindokolt, a cikk második, a Hagyjuk már békén a határon túli magyarokat a budapesti hülyeségeinkkel! című passzusában foglaltak további argumentumokkal is szolgálnak e felvetés mellett:

 „Senki nem állítja, hogy kisebbségiként élni bárhol is örökös móka és kacagás. A magyar alkotmány, majd később az alaptörvény is felelősséget vállalt a határon túli magyarok sorsáért, ami például abban nyilvánult meg, hogy magyar állami támogatásokat kaptak a kisebbségek kulturális intézményrendszerei – és ez a pénzt folyt a Horn-kormány idején, ugyanúgy, mint az Orbán-kormány idején. Sőt, minden szörnyű gusztustalanságával együtt (kettős állampolgársági népszavazás viszi nyilván a prímet), a támogatások megmaradtak a Gyurcsány-kormány idején is. Ami 2010 óta változott, az nem a támogatási rendszer nagyságrendekkel való bővítése, hanem a klientúraépítés látványos növekedése, amelyről a sajtó rendre be is számolt.

E pénz mellé bizony jelentős források érkeztek a román, szlovák, szerb állam részéről is, az „utódállamok” oktatási intézményeket, szánházakat tartanak fenn kisebbségieknek (nyilván ez minden országban más körülmények között) és a kisebbségi politikai szervezeteknek adott támogatásokból pedig más intézmények, folyóiratok és társaságok működhetnek. A román állam még kisebbségkutató intézetet is fenntart, tiszteletreméltó magyar szociológusokkal és társadalomkutatókkal.

Az így összegerebélyezett pénzből, úgy ahogy, egész intézményi struktúrák jöttek létre, ahol folyik a magyar kultúra termelése. Ha nem szarjuk le teljesen ezeket az embereket és intézményeket, akkor annyi tisztelettel tartozunk neki, hogy hagyjuk őket működni. Azt és úgy csinálni, ahogy ők ott helyben jónak látják. Székelyudvarhelyen vagy Szabadkán nem ugyanúgy tevődnek fel a kérdések, mint Debrecenben vagy Budapesten. Mi lenne, ha nem akarnánk rájuk kényszeríteni, hogy ők is a budapesti kultúrharcot reprodukálják? Hiányzik ez valakinek?”

„Vegyétek a fáradtságot, hogy tényleg megismerjétek a határon túli magyarokat, ha már annyira aggódtok értük!” – szól a felettébb megszívlelendőnek szánt felszólítása a szerzőnek a harmadik fejezetcímben. Szeretnénk neki ellentmondani, de nem tudunk. Mert sajnos mélységesen igaza van. Bizonyítandó, hogy még a budapesti közvélemény-formálók világában is riasztóan sötétség van az egyes fejekben, ahol pedig némi fényt lehetne feltételezni határon túli magyar tájékozottságot illetően, hadd rukkoljunk rögtön elő egy személyes, elkeserítően letaglózó élménnyel.

Egy pesti zsurnaliszta, aki újabban a megtévesztő módon Kolozsvárt „hírbe hozó” Kolozsvári Szalonna fantázianevet viselő és magát „Határokon átívelő szellemi táplálékként” reklámozó portálon publikál, nem egészen egy esztendeje egy másik lapban e szavakkal förmedt rám, mert bátorkodtam egy cikkhozzászólásban lapunkra a maszolra hivatkozni: „elárulná, mit keres a kommentjében egy román internetes oldal linkje?” Ha egy magát újságírónak tartó „kollégának” ennyire futja, mit várhatunk el másoktól…

„Értem én, hogy a fizetett propaganda első szabálya, hogy egyszerű üzeneteket kell tolni, minden áron. De ha már tényleg annyira féltitek a határon túli magyarokat, mi lenne, ha meg is ismernétek őket? Vagy legalább riogassatok rendesen, helyismerettel! Mi az már, hogy ha erdélyi mumus kell, akkor Parászka Boróka ugrik elő mindig? Higgyétek el, rengeteg tisztességes hazaáruló van még ott, ahonnan ő jön, akik mély sértettséggel élik meg, hogy nem veszitek fel őket a bomlasztók listájára. Ha soha nem veszitek a fáradtságot, hogy felvidéki vagy erdélyi sajtót olvassatok, akkor soha nem is fogjátok tudni, kivel kell tényleg riogatni. Meg közben tényleg teljesen nevetséges, hogy annyira féltitek a szegény embereket, miközben dunsztotok sincs, hogy tényleg mi a frászt csinálnak, gondolnak, stb.”

Utolsó tételében Pap Szilárd István „vérig sértve” a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáért aggódó nemzetféltőket, végképp „hazaárulóvá” válik. Kimondja azt, ami igaz, de felér az istenkáromlással sok-sok magyarhoni honfiú és honleány számára: „Ma Pozsonyban vagy Kolozsváron sokszínűbb a kulturális tér, mint rengeteg magyarországi városban.”  

Mielőtt közreadnánk az utolsó bekezdését a most terítékre került Kettős Mérce-beli cikkünknek feltétlenül ideillesztendőnek tartjuk abból a gyorsreagálásból is egy részletet felidézni, amit a Vésey Kovács László elemzésben foglaltak miatt Szilágyi N. Sándor professzor felháborodottan kívánt szóvá tenni a PestiSrácok cikkéhez fűzött hozzászólásában: „Hát én ezt most kolozsváriként kikérem magamnak. Értem én, hogy Magyarországon már jó ideje népbetegség (egyfajta kollektív elmebaj) mindenkit aszerint nézni és rögtönítélkezni róla, hogy az illető melyik oldali. Azt is értem, ha a szerző abban a környezetben el se bírja képzelni, hogy a világon vannak még annál sokkal normálisabb helyek is, ezért képes rólunk azt hinni, hogy ha mi ide meghívunk egy-egy magyarországi értelmiségit, akkor először mi is lekáderezzük, nehogy "ideológiailag nemkívánatos elem" legyen. Lehet, hogy Magyarországon ez a normális, nem tudom, nálunk legutóbb a Ceauşescu-korszakban volt ez szabály, és azt nagyon nem szeretnénk még egyszer megérni, mert van belőle elég tapasztalatunk. (És még rólunk írja, hogy "a külhoni magyar közösségek [...] nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők". Csinálta volna csak végig, mint sokadmagammal én is, a Ceauşescu-korszakot, amihez képest Magyarország a "vidám barakk" volt; akkor lehet, hogy másképp gondolkozna sok mindenről. Persze ahhoz először gondolkozni kellene.)”

Következzen végül a PestiSrácok esete a határon túli magyaroknál bujkáló balliberális métellyel cikk fináléja:

„Mintha nem lenne elég a saját sorskérdéseikkel való bíbelődés, most még az is a határon túliak nyakába szakadt, hogy az egész magyar kultúrából próbáljanak valamit átvinni a túlsó partra. Ma a román és szlovák állami pénzből működtetett Marosvásárhelyi Rádió, illetve a pozsonyi Pátria Rádió komolyabb közszolgálati műsorokat csinál, mint a Kossuth Rádió. Ma Pozsonyban vagy Kolozsváron sokszínűbb a kulturális tér, mint rengeteg magyarországi városban. Ez miattatok (is) van, kedves Pesti Srácok. A frontvonalak határon túlra terjesztése helyett ezt kéne megköszönni."