Utánanézett a 168 óra munkatársa Szabolcsban Gyurcsány démonizált ukrán nyugdíjasainak.

Megszólalt a héten a 168 órában Pungor András és a Kispaládon készült riportjában annak járt utána, hogy valóban az ún. „nyugdíjbiznisznek” tudható be, hogy az utóbbi időben megnőtt a szabolcsi falvak lakosságszáma. A helyszínen szerzett tapasztalataiból kiderült: valóban sok kárpátaljai magyar egy 55 éves, ma is hatályban levő nemzetközi szerződés alapján kaphat nyugdíjat Magyarországon, „de a többség nem ezért igényli a magyar lakcímkártyát: el szeretnék kerülni az ukrán frontszolgálatot, nálunk vagy akár Németországban akarnak munkát vállalni. És persze fontos szerepet játszhatnak becstelen magyar hivatalnokok, lakcíműket áruló szabolcsiak és más csalók is. Lehetnek olyanok, akik – bár nem élnek Magyarországon, csak lakcímkártyájuk hazai – átjönnek a magyar választásokra voksolni. Elmondja azt is, „a zavarosban halászók ügyében több feljelentés született”, majd így összegez: „az erre az összetett bonyolult történetre épített egyszerűsítő politikai kampány a külhoni magyarok szerint feltépheti a kettős állampolgárságról szóló népszavazás okozta régi sebeket.” 

„Méltánytalannak tartom, hogy egyes politikai erők az egyszerű emberi részrehajlást, az irigységet, netán a hivatali korrupció nyomán kialakult esetlegesen megtörtént szabálytalanságokat arra próbálják felhasználni, hogy hangulatot keltsenek egy egész közösség ellen.

Biztosan hoz némi szavazatmennyiséget az adott pártok listáira a hasonló kezdeményezés, de az emberekben felgyülemlett keserűséget soha többé nem lehet majd senki bocsánatkérésével feloldani.”

A Kárpáti Igaz Szó Miért fordul ellenünk az anyaország?  címmel készített január végén interjút Zubánics Lászlóval, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnökével, fenti idézetünk ebből a beszélgetésből származik. A lap munkatársa, Balogh Csaba annak a hisztériának az okán faggatta a magyar érdekvédelmi szervezet első emberét, hogy Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció (DK) az április 8-i választások közeledtével kampányának egyik központi kérdésévé tette friss „felfedezését”, az „ukrán nyugdíjasok” ügyét, akik jobbára úgymond törvénytelenül, az ukrajnai amúgy rendkívül szerény időskori juttatásukat a jóval nagyobb magyarországira cserélték fel. Erre, amint arról e rovatban már részletekre kiterjedően tavaly beszámoltunk az az 1963-as, még a Szovjetunióval kötött, de most is hatályban levő államközi szerződés ad lehetőséget, melynek egyoldalú felmondását egyetlen magyar kormány se vállalta magára ’90 után (a két Gyurcsány vezette kabinet sem!), mivel az érintettjei csaknem kizárólag a legnehezebb sorsot megélt kárpátaljai magyar honfitársaink voltak.

Az „öszödi igazmondó” kommunikációjában ez a „felfedezés” a legrosszabb emberi ösztönökre alapoz. Az önzés, az irigység, a kicsinyesség, a nemzeti szolidaritás eszményének a hiánya jelent számára fogódzót a médiahadjáratában, s mi tagadás, a másoknál is jobban ismeri a mai magyar társadalom mentalitását: egy olyan kérdés tematizálásával a választási kampányban, mely a jóérzésű emberekben csak viszolygást és visszatetszést kelthet, biztosan számíthat a társadalom többségének a rokonszenvére. Ebből a megfontolásból hirdetett „keresztesháborút” a külhonban élő honfitársai ellen akkor is, amikor a határon túli magyarok szavazati jogát kívánja megvonni, és ez az előérzet késztette arra, hogy hektikus egyházellenes kirohanásaiban már 100-120 szexuális zaklató magyarországi katolikus papról beszéljen, akik szerinte több ezer gyermeket rontottak meg.

Mindez úgy csapódik le a DK elnök és tettestársai médiabeli ámokfutásának köszönhetően, melynek része egy "rongyosra nézett" Gyurcsány készítette kispaládi oknyomozó film (három nap alatt ért el egymilliós nézettséget, mára pedig letöltők száma meghaladta a másfél milliót) és egy már többszázezres nézettséggel „büszkélkedhető”, gyalázatosan alávaló  és félrevezető reklámvideó is, arról, hogy „Magyarország legkeletibb megyéjét mintegy harmincezer „ukrán nyugdíjas” lepte el törvénytelenül, akik havonta 300 ezer forint nyugdíjat lopnak ki az államkasszából. Nem csoda, hogy az „ukrán nyugdíjas” nemzetbiztonsági tényezővé vált.”

Kőszeghy Elemérnek, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének szavaival éltünk fentebb, akinek joggal fáj, hogy a Magyarországra áttelepült kárpátaljai magyarokat Gyurcsány egytől-egyig leukránozza. Kőszeghy maga is osztja Zubánics bevezetőnkben idézett keserű diagnózisát, amikor ekképp fogalmaz: „Csak remélhetjük, hogy április 8-a után visszaáll a világ rendje. A sebek azonban biztosan megmaradnak.”

Ha már szóbahoztuk Kőszeghy Elemért, akiről még lesz szó a továbbiakban is, hadd mondjuk el, hogy a Kárpáti Igaz Szó redakciójának vezetője nemrég a marosvásárhelyi rádiónak nyilatkozva (az interjú ide kattintva meghallgatható) határozottan kijelentette: aljas hazugság a Gyurcsányék terjesztette, Szabolcsot törvénytelenül ellepő 30 ezres invázió. Egyrészt azért gyalázatos inszinuáció ez, mert, aki áttelepül és a törvényes eszközökkel él, az ilyen váddal nem illethető. Az ő információi szerint elenyésző volt a korrupt magyar hivatalnokokkal összejátszó csalók száma, akiket kiszűrni amúgy a magyar hatóságok dolga és ezt rendre meg is teszik. Ilyenkor pedig az eljárás vége pedig az állampolgárság megvonás, illetve a törvényszegő magyarországi köztisztviselők ellen indított büntetőeljárás.

Másrészt pedig azért gonosz és becstelen dolog érvelni a több tízezeres számmal, mert ez a légből kapott 30 ezres, magyar járulékban részesülő nyugdíjas létszám szemenszedett hazugság. Kőszeghy elmondta: a napilapja kikérte a kárpátaljai megyei nyugdíjfolyósító adatait, a számok pedig egyértelműek voltak. Eszerint 2000 és 2017 között 4451 ottani nyugdíjas mondta le az ukrán ellátást, mert külföldre költözött. Ezek többsége valóban Magyarországra távozott, viszont nagyon sokan Izraelbe, az Amerikai Egyesült Államokba, Szlovákiába vagy más országokba költöztek.

Lássuk ilyen előzmények után mit tapasztalt 2018 januárjának végén Szabolcs megye legkeletibb részén, az ukrán határon levő Kispaládon és környékén Pungor András a 168 óra munkatársa, akit sokan kiváló mesekönyvek írójaként is ismerhetünk, s akit azért vonz a gyermektörténetek világ, mert – mint mondja egy helyen – : „egyszerűen jólesik a sunyi, ostoba, gátlástalan, gyűlölködő világ elől elmenekülni egy másfajta irracionalitásba, amit mesének nevezünk.”

Most szerzőnk oknyomozó riporterként, azon a településen, ahol január derekán Gyurcsány Ferenc nyugdíjjal megvett Fidesz szavazó ukránok után nyomozott és  filmjében „ronda történetekről” beszélt, annak akart utánajárni, hogy miért egyszerűsödnek le hetek óta az ukrán-magyar határról szóló hírek a nyugdíbiznisz kifejezésre, és vajon jogszerű vagy éppen jogszerűtlen az, ami e körül az elsősorban Gyurcsányék, illetve egyes televíziók és lapok által újabban felkapott téma kapcsán a magyarhoni közbeszéd része lett.

Az előkészület, a kispaládi polgármesteri hivatallal folytatott előzetes telefonbeszélgetés nem sok jót ígért a Szabolcsba készülő Pungor Andrásnak. A papíron független, érzelmileg kormánypárti polgármesterasszony (ezirányú szimpátiáját később tudtára is adta az újságírónak) telefonon inkább letagadta magát. Utóbb pedig a helyszínre érkező Pungornak azonnal kijelenti: nem nyilatkozik. Csupán egyik kollégája bizonyult némiképp beszédesebbnek. Amit viszont ő hajlandó volt elmondani, abban nem volt sok köszönet. Csak porhintésként, gyermekded mellébeszélésként lehet értékelni „szíves közlését” arról, hogy valójában miért is költöztek ide oly sokan az utóbbi időben a határ túloldaláról: „szerinte azért akarnak sokan magyar lakcímet, hogy magyar rendszámú kocsijuk lehessen. Nyugaton dolgoznak, Németországban vagy Csehországban, uniós rendszámmal ritkábban állítják meg őket a rendőrök.”

A helyi hivatalosságok tartózkodó magatartásán már meg se lepődött a riporter, mert tudta, Kispalád újabban országos hírnévre tett szert, s ennek nagyon nem örülnek itt, a szabolcsi végeken. Hogy miért is nem, az nagyon hamar kiderül a Határkulisszák mögött – Törvénytisztelők és jogsértők Szabolcsban című riportból:

„Nem csoda, forró a pite: nagy a felhajtás nyugdíjügyben. Nemrégiben a Hír TV riportere, aztán Gyurcsány Ferenc ródsózott a környéken, mindketten magyar nyugdíjat igénylő ukrán állampolgárok után nyomoztak. A DK elnöke videót készített a nagy kalandból, ronda történet ez, mondta vészjóslón a kamerának, és nyugdíjbizniszről beszélt. Gyurcsány 26 ezer embert emlegetett, ők szerinte Kárpátaljáról jelentkeztek be magyar házakba, lakásokba, de nem élnek ott, csak a nyugdíj, a szociális ellátás kell nekik.

Régóta jelennek meg cikkek arról, hogy népességrobbanás történt az ukrán határ menti magyar falvakban. A KSH 2016-os közigazgatási helynévkönyvéből kiderül: Tiszabecs lakossága több mint négyszáz fővel nőtt, Kispaládé pedig duplájára, 1164-re emelkedett. A HVG arról írt, hogy a határ menti településeken az évtized elején 17,5 ezer embernek volt bejelentett lakása, tavaly viszont ez a szám már meghaladta a 21 ezret.

Szaftos a téma: több mint másfél milliószor töltötték le a Gyurcsány-videót. De a betelefonálós műsorokban is régóta téma a nyugdíjak ügye, mindig akad néző, aki azt kérdezgeti: miért kapnak a Kárpátaljáról érkezők háromszázezer forintos nyugdíjat, amikor nem itt fizették a járulékot?

A nyugdíjbiztosító internetes oldalán bárki elolvashatja a választ. Egy 1963-as szovjet–magyar egyezmény szerint a felek állampolgárai, ha a másik országba áttelepülnek, ott állandó, bejelentett lakhelyük lesz, jogosultak az öregségi és hozzátartozói, baleseti és átmeneti bányászjáradékra, rokkantsági, valamint betegségi, anyasági, családtámogatási ellátásokra. De le kell mondaniuk annak az országnak a nyugdíjáról, amelyet elhagytak.

Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára egy DK-s kérdésre válaszolva elmondta: 2015 decemberében 1 milliárd 117 millió forintot fizetett ki az állam az áttelepült nyugdíjasoknak. 2010 óta évente ezer felett van azoknak a száma, akik magyar nyugdíjat igényelnek odaátról.”

Ha a helyi illetékesek ódzkodnak szóba állni egy újságíróval, nincs mit tenni, a riporternek másfele kell tájékozódni. Számára hiteles forrásközlőként marad a nyugdíjbiznisz ügyben kényszerűségből a kérdés szakértőjévé előlépett kárpátaljai kolléga és természetesen az utca embere.

Az előbbi a már szóbahozott Kőszeghy Elemér volt, aki nemcsak a marosvásárhelyi rádiónak elmondott beszédes statisztikai adatokat közli, melyek ab start cáfolják a célzatosan magasra tupírozott „ukrán nyugdíjasok” számát, hanem kimondja a legfontosabbat, annak okán, hogy jó ideje beleásta magát a témába: „meg tudom különböztetni a tényeket a propagandától.”

Mint megtudjuk tőle, cikket is írt róla a lapjába: „Az internet révén seperc alatt kiderül, hogy Magyarországon jelenleg 2,1 millió (!) nyugdíjas él, aminek a feltételezett négyezer mindössze 0,19 százaléka. Tehát állításuk szerint ez a 0,19 százalék a felelős 99,81 százalék minden kínkeservéért!” Egyúttal árnyalja is a képet, s amit hozzátesz, rendet vág a hangulatkeltő tévhitek világában: „Sokan közülük meghaltak már, többen szlovák, izraeli, német vagy éppen orosz nyugdíjat igényelhettek. Becslésünk szerint három és fél ezernél nem több azoknak a száma, akik az utóbbi hét évben magyar nyugdíjra váltottak.” Úgy látja, nincs ellentmondás a között, hogy Rétvári Bence szerint az egyezmény alapján 9288 igénylőnek fizettek nyugdíjat, mivel a hatályos államközi megállapodás nemcsak Ukrajnára, hanem Oroszországra is érvényes.

Az a gátlástalanság, ahogyan a témával foglalkozó riportokban és videókban rendre „ukrán nyugdíjasokról” beszélnek, teljes joggal felháborítja Kőszeghyt. Úgy ítéli: „ezzel démonizálnak egy olyan közösséget, amelynek tagjai nem jelentenek veszélyt senkire, ráadásul nem is tudnak reagálni a felvetésekre.” Aligha meglepő, hogy indulatos is lesz erre az anyaországot, mostoha-anyaországgá tevő, sértő és megalázó hozzáállásra. Nem is lehet más a reakciója: „Ne tapossanak belénk! Ők nem ukrán nyugdíjasok, hanem magyarok. Ilyen alapon én is ukrán újságíró vagyok?”

Az viszont igaz, hogy az elmúlt években Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakossága mintegy harmincezerrel nőtt, csakhogy szó sincs arról, hogy az idetelepülők mind „ukrán nyugdíjasok” lenének. Kőszeghy szerint legalább ennyi kárpátaljai magyar dolgozik Magyarországon.

 „Hiányszakmákban helyezkednek el – mondja el a 168 óra munkatársának, s hozzáteszi: Darukezelőként vagy hegesztőként dolgoznak, Magyarországon fizetnek adót és járulékot. Az áttelepült nyugdíjasok pedig megveszik az elhagyott házakat, felújítják őket. Vannak, akik csak azért igényelnek magyarországi lakcímet, hogy például személygépkocsit vásároljanak, mivel Ukrajnában ugyanaz a márka és ugyanaz az évjárat majdnem a duplájába kerül. Mi ezzel a probléma?”

A Gyurcsány és talpasai által nap, mint nap visszhangoztatott „ronda történet”, az, amit egy tudatosan leegyszerűsített politikai kampány hirdet, sokkal összetettebb, mint gondolnák sokan. Hogy ez mennyire így van, arról képet kaphatunk a helyszíni tudósításból.  És egyben választ arra is, hogy egy valójában létező problémából hogyan képes a nemzetiségi alapon bármikor tettrekész populista demagóg egy velejéig hazug és lélekromboló gyűlöletkampányt szítani.

Nemkülönben  az is kiderül, hogy mire alapozza megtévesztő módon azt a förtelmes választási propagandafilmjét a DK, mely szerint a tisztességes munkáséletet maguk mögött tudó magyar nyugdíjasok zöme csak 90 ezer forintra számíthat, de az, aki Ukrajnában született, ukránul beszél és Ukrajnában él most is, viszont van neki bejelentett magyarországi lakcíme,  annak ellenére, hogy  egy napig sem dolgozott vagy adózott Magyarországon, –  a magyar kormánytól, pontosabban személyesen Orbán Viktortól 300 ezer forintos nyugdíjat kap. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kampányanimációs film nyíltan uszít egy másik nemzet ellen. Annak magyar szereplőjéről, Józsefről pillanatok alatt megtudjuk, hogy megszületett, iskolába és egyetemre járt, diplomázott, megházasodott, két gyereke született, munkába állt, majd 45 év munkába töltött idő után megöregedett, míg Igor, az ukrán szereplő egyetlen bemutatott tevékenysége az, hogy napszámra egy kocsmában vodkát vedel.

„Igaz az is, hogy sok az ügyeskedő, csaló a határszélen. Nemrégiben az Index oknyomozó cikksorozatban számolt be arról, hogy rengeteg „csaló ukrán és orosz szerzett magyar állampolgárságot, hogy aztán szabadon utazhassanak a világban, kemény maffia épült a közvetítésre. Korrupt hivatalnokok, csaláshoz asszisztáló ügyvédek, dublőrök” segítették őket.

Arról is hallani, hogy a honosítási papírokkal nem lehetetlen kereskedni. Nincs rajtuk fotó, csak név, így nehéz azonosítani a valódi tulajdonost. Vannak, akik a nyugdíj-átjelentkezéssel is ügyeskednek, hamis papírt vesznek arról, hogy gyárigazgatók vagy magas rangú tisztviselők voltak odaát. Abban reménykednek, hogy a hasonló beosztásnak megfelelő magyar nyugdíjat kapják. Persze ez a kisebbség. A többség betartja a törvényeket, és még így is jól jár. Ha például az ukrajnai tízezres nyugdíjról lemond, Magyarországon a többszörösét kapja. Helmeczy László ügyvéd ismer olyan kárpátaljai magyar főorvost, aki 45 év munkaviszony után 16 ezer forint nyugdíjat kapott Ukrajnában. Átköltözött, és idehaza most 300 ezer forint a nyugdíja. De ez a törvény szerint jár neki.”

Hogy mennyire hamis az egész ország közvéleményét megtévesztő, csak a kétségtelenül létező, de csak a csekély számú visszaélésre fókuszáló DK-s propaganda, arról tanúskodik egy helyi lakos, aki segít Pungornak kiigazodni a faluban. Nevét a „nem szól szám, nem fáj fejem”-népi bölcsesség okán nem kívánja elárulni, meg aztán tudja, „a kispaládi fiktív bejelentkezések miatt rendőrségi nyomozás is indult.” Viszont arra vállalkozik, hogy megmutatja, hol laknak az „ukrán nyugdíjasok” s azt is hozzáteszi: „Ők legalább tényleg itt élnek”. Zsörtölődése önmagáért beszél. Mint olvashatjuk a cikkben: „Azt bezzeg senki nem írja meg, hogy 45 ezer forintot kérnek a kárpátaljaiaktól a lakcímbejelentésért – dohog egy férfi. Közmunkásként dolgozik. Meséli, házak újultak meg a bejelentkezések óta. Van, ahova száz, kétszáz embert is bejelentettek, harminc–ötvenezer forint közötti tarifával számolva még egy ház ára is összejöhet.”

A kép, mely riporterünk elé tárul távolról sem egyezik azzal, amit célzatosan megörökített az ominózus Gyurcsány-videó. Nyilván mindenki látta ezt Kispaládon is, ezért is a fokozott gyanakvás, az újságíróval szembeni tartózkodás:

„Takaros ház, rozsdaszín kerítés, műholdvevő tányér az eresz alatt. Kijön egy idős nő, rokonától búcsúzik éppen. A bemutatkozás után azonnal elköszön tőlünk, nem akar nyilatkozni.”

Kispaláddal szomszédos Magosligeten beszédesebbnek mutatkoznak az emberek. Egy nyugdíjas „őshonos” itteni lakos elmondja: „náluk kevés bejelentett van. Egyről biztosan tud. A nagynénje fia az illető, akit ő maga azért jelentett be a házába, nehogy elvigyék a gyereket az ukrán frontra katonának.”

Magosligeten a polgármesteri hivatalban is nagyobb sikerrel jár a kérdező. Ott név nélkül ugyan, mert az óvatosság, ugye sohasem árt, de legalább közlékenyebbeknek bizonyulnak, mint Magyar Sándorné kispaládi polgármesterasszony. Ugyanígy tesz egy másik térségbeli potentát is:

„A hivatalban – persze névtelenül – azt mesélik: voltak, akik azért akartak bejelentkezni a faluba, hogy a német munkavállaláshoz legyen uniós lakcímkártyájuk. Azzal ugyanis Németországban is jár nekik az egészségügyi ellátás. Sokan megpróbálnak visszaélni a kettős állampolgárság igénylésével is, az egyik hivatalnok például megtagadta annak megadását, mert a kérelmező erősen törte a magyart. Pletykálnak arról, hogy másutt a becstelen hivatalnokok elengedik a fülük mellett a kérelmezők által rosszul kiejtett magyar szavakat. A zsebbe csúsztatott pénz sokat segít.

Egy másik környékbeli fontos ember − naná, hogy névtelenül − szintén azt magyarázza, hogy a kárpátaljai magyarok nemcsak a Gyurcsányék által emlegetett nyugdíj, hanem a behívó előli menekülés, az orvosi ellátás, a magyar rendszámú autó, a munkavállalás miatt akarnak magyarországi lakcímet szerezni. És valóban vannak páran, akik csalnak.”

Arra terjedelmi okokból nincs lehetőségünk, hogy a remek riport teljes egészét ismertessük, de két dologról – úgy véljük – még feltétlenül szólnunk kell.

Az egyik, a Gyurcsányék által nehezményezett választási visszaélések kérdése, melyet a DK nyíregyházi képviselőjelöltje, az egykori Fideszes honatya, Helmeczy László ekképpen tett szóvá Pungor Andrásnak: „A választás napján sokan utaznak át Magyarországra, az egyéni jelöltekre is leadják a voksukat. Ha nem lenne Magyarországon bejelentett lakcímük, akkor a kettős állampolgárok csak pártlistára szavazhatnának.”

Ezzel szemben áll Kőszeghy Elemér érvelése, s számunkra, aki nagyon sokszor megtapasztalta a magyar-ukrán határon lévő áldatlan állapotokat, az ő megközelítése életszerűbb. Ő azt állítja, kevesen lehetnek, akik a voksolás miatt utaznának Magyarországra április 8-án. mint mondja: „Ránk is jellemző, hogy főleg az idősek vesznek részt a szavazásokon. Nem tartom valószínűnek, hogy ők két-három órát várakoznának a határon csak azért, hogy odaát voksolhassanak.”

A másik feltétlenül idekívánkozó részlet a 168 óra újságírójának személyes vallomása arról a szabolcsi világról, ahol az önhibájukon kívül sanyarú életre kényszerülő emberek küszködnek a mindennapokkal egy úgymond egyre jobban teljesítő országban. Teszik ezt, a riport címéhez híven jobbára törvénytisztelőn, de mert a szükség nagy úr, olykor jogsértő módon is.

„Legutóbb akkor jártam az ukrán határ mentén, amikor a cigarettacsempészetről írtam. Sokaknak arrafelé ez volt a fő bevételi forrásuk. Munka nincs, talán csak a nyírbátori ipari parkban. A termelőszövetkezeti világban eltartotta a falut a föld, most azt sem nagyon, aki éppen birtokolja. Manapság a közmunka ad kenyérre valót. Meg az uborka. De a földeken inkább vendégmunkások dolgoznak. Ők Kárpátaljáról jönnek, nekik megéri az ötszáz forintos órabér is. Az anyaországi magyarok állítólag finnyásabb náluk. Ukrajnában jobban él még a tenniakarás a magyar emberekben. Legalábbis ezt mondják a külhoni magyarok.

Korábban mindkét ország lakói jól jártak a csempészettel. Kapott pénzt a figyelő, aki ablakból vagy ásott gödörből tartotta szemmel a fináncot, meg a hordár is, aki a mesterkartonokat hozta. Abban a csomagban ötven csík, vagyis ötszáz doboz cigaretta volt. Kétszázért vagy százhetvenért vették kint az ukrán Priluki csomagját, Magyarországon négyszázért adták el. Egy fuvaron százezer forint volt a haszon. Bár a magyar trafikrendszer felvirágoztatta a dohányáruk csempészetét, az azóta bevezetett ukrán szigorítások, benzindrágulások miatt ma már annyira nem éri meg áthozni a szajrét, mint korábban.

A NAV adataiból is látszik, mintha visszaszorulóban lenne az „iparág”: míg 2016-ban 7,3 milliárd forint értékű dohányt fogaltak le szerte az országban, addig tavaly októberig csak 1,7 milliárd forintnyit. Ám ha kiesik a bevétel, valahonnan pótolni kell. Erre jó a lakcímbejelentés.”

Zárásképpen idézzük Pungor András oknyomozó írásnak befejező mondatait, persze azt nem is remélve, hogy a kirekesztők olvasni fogják egykori kedvenc lapjukból ez a passzust. Ha pedig olvasnák, leperegne róluk, mint a falra hányt borsó:

„Kőszeghy Elemér szerint a mostani kampány sok kárt okoz: a Kárpátalján élők úgy gondolhatják, Magyarország megint hátat fordított nekik, az anyaországiak pedig azt hihetik, a külhoni magyarok rajtuk élősködnek.

A 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazáson sem tették túl még magukat az anyaországon túl élő magyarok – mondja. − A kárpátaljai nyugdíjasok elleni kampánnyal újabb sebek keletkeznek, amelyek csak nagyon hosszú távon gyógyulnak be.”