Oláh Attila kézdivásárhelyi para-kerékpáros és a Kendu Egyesület elnöke, büszke apuka, valamint Giant Bycicles romániai nagykövet. Születése után nem fejlődött természetes módon a bal lába, így két éves kora óta lábprotézist hord. Ő az, aki 2010 óta közel száz versenyen megmutatta tehetségét, eljutott az ötkarikás riói paralimpiára, de a legfontosabbnak mégis azt tartja, hogy szülővárosában, azaz Kézdivásárhelyen tegyen a közös jóért.

Hogyan emlékszik vissza kiskorára, hogyan viszonyultak Önhöz az osztálytársai, a helyiek?

A gyermeki őszinteség, ami olykor kegyetlen, okozott nekem is jócskán csalódást. Minden nap úgy mentem iskolába, hogy „na, még egy nap, amikor ismét én leszek a kirekesztett”. Emlékszem osztályfocikor nem is engedték, hogy játszak a társaimmal, pedig én nagyon szerettem a labdarúgást. A barátaimmal – amikor csak időnk engedte – fociztunk a közeli stadionon reggeltől estig, és én ugyanúgy kivettem a részem, mint a többiek. Húsz évvel ezelőtt talán még inkább jellemző volt az, hogy minden, ami nem megszokott, élesen hangot kap. A kerékpározásnak köszönhetően túl vagyok minden bántáson. Azóta ők is látják már a kitartásomat, megváltoztak és büszkék rám, hogy osztálytársak voltunk.

A fociból hogy következett a bicikli?

Hat éves koromban tanultam meg biciklizni, egyedül. Kimentem az útra, megtámaszkodtam a kerítésben és első elrugaszkodásra ment. Sokáig nem gondoltam, hogy én valaha kerékpáros lehetek vagy, hogy ez lesz majd az a sport, amiben az örömömet meglelem. Aztán 2010-ben felfigyeltek rám, az akkori Tusnád Cycling Team segített nekem csapatban elhelyezkedni, és abban is, hogy belekóstoljak a versenyzés világába, akkor indult el a karrierem.

A szülei hogy fogadták a hírt, hogy a gyermekük versenyekre fog járni?

A szüleim mindig is féltettek és meg akartak óvni mindentől és mindenkitől. 21 éves koromig nem volt rövidnadrágom és nem jártunk strandra sem, ők azt találták a legjobbnak, ha minél kevesebbet vagyok szem előtt, így akartak megkímélni a bántó megjegyzésektől. Kellett nekik is egy-két év, amire megbíztak a bátorságomban, bennem, és az emberekben, nehezen engedték el a kezemet.

A Dinamit Sikerkiadványában jelezte, hogy mielőtt megöregszik, kétszáz versenyt akar teljesíteni, hogy áll most számszerűsítve?

Kilencvennégy versenyen vettem részt eddig, plusz három online versen, amire az idei év adott lehetőséget. 2010-ben az Európai Bajnoksággal kezdődött a versenysorozat, két ezüstéremmel tértem haza. De részt vettem még világbajnokságokon is, meg Európa Kupán, de a legnagyobb verseny-büszkeségem az a riói paralimpia 2016-ban. Azt hiszem, hogy minden versenyző legnagyobb álma, hogy kijusson egy olimpiára, nekem hat évembe telt, nem egyemberes munka volt. Többször is padlót fogtam, bizony volt olyan gondolatom is, hogy soha többé nem szeretnék biciklire ülni. Szerencsére erősebb volt bennem a vágy és a tenni akarás. Az olimpia előtti évben a kemény felkészülésből és a megterhelő edzésből adódó stressz miatt műtéti beavatkozásra volt szükségem, amelynek komplikációi egészen 2016-ig, a verseny előtti egy hétig tartottak. Akkor voltam igazán mélyponton. Most is előttem van az a pillanat, amikor a kórházi ágyon megfogalmazom a búcsúlevelem a szponzoroknak és sajnálattal közlöm velük, ez most nem fog menni.  

A családomnak, a feleségemnek és barátaimnak köszönhetem, hogy nem adtam fel, rengeteget bíztattak. Emlékszem, pénteken kiengedtek a kórházból saját felelősségemre, szombat hajnalban már a gépen ültem Rió fele. Nyilván a sok gyógyszer hatására, meg az edzés nélkül eltelt napok miatt nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy én azt elterveztem, de ezek ellenére is büszkeséggel gondolok vissza a teljesítményemre, mivel a legfontosabbat tettem, nem adtam fel.

Terveztem, hogy ebben az évben a századik megmérettetést jó lenne teljesíteni, összességében van két arany-, hat ezüst- és négy bronzérmem, de mondanom sem kell, a koronavírus miatt kialakult helyzet nem tette lehetővé a versenyzést. Nem bánom utólag egyáltalán, hiszen pár hónappal ezelőtt édesapa lettem, és most a feleségemmel minden erőnkkel a kisfiúnkra koncentrálunk.

Mi az, amire mindenképp szeretné megtanítani a fiát?

A kitartásra, hogy soha ne adja fel. Mi hiszünk a csodákban, léteznek, és azt hiszem példa is lehetek a számára, amivel bizonyítani tudom az üzenetem felé. Kívánom neki, hogy nagyokat merjen álmodni!

Említette, hogy online versenyre készül, hogyan képzeljük ezt el?

Ezek az online versenyek karitatív célból jöttek létre, itt nincs rangsorolás, a lényeg, hogy mindenki maga számára teljesítse az általa kiválasztott terepet és távot. A pálya kiválasztása után kimegyek a szabadba, letekerem a kilométereket, majd utána feltöltöm a felületre az eredményemet. A benevezési díj pedig megy egy adott egyesületnek.

Ugyancsak jótékony célú projekt volt a Balaton körbekerékpározása Keresztes Zsoltért, amelynek köszönhetően sikerült annyi pénzt összegyűjteni, hogy ki tudták pótolni a robotlábra szükséges összeget. Akkor Ön segített, és most úgy tudom, ők ajándékozták meg Önt.

Kercsót csak látásból ismertem, futólag az egyetemről. Aztán amikor eljutott hozzám a hír, hogy protézisre gyűjtenek neki, egyből akartam én is segíteni. Elterveztem, hogy egy nap alatt körbebiciklizem a Balatont, szponzorokat szerzek, minden kilométert egy bizonyos összegért értékesítek, és a begyűjtött összeget Kercsónak ajánlom fel. Először nem akarta elfogadni a segítségem, de szerencsére meg tudtam győzni. Nagyon nehéz terep volt, összesen 204 kilométer, 7 óra 15 perc alatt egy lábbal. Most ő segített nekem. Két éves korom óta hordom a protézist, kétévente kellett cserélnem egész 18 éves koromig. A legutóbbit négy éve hordom, éreztem, hogy lassan szükségem lenne egy újra. Most olyant kapok, amelyik térdből hajlik, számomra újdonság. Pont a tegnap küldtem vissza, mert kell még finomhangolni, konkrétan újra kell tanuljak járni.

Ön a Kendu Egyesület elnöke, a feleségével alapították. Ha jól tudom, céljuk nemcsak a versenyzés alapkoncepcióját kimeríteni, hanem a sérült emberekhez is szólnak. Milyen eseményeket szerveztek?

Célunk, hogy a mozgássérültek helyzetére érzékenyebbé és nyitottabbá tegyük mindenkit. Több projektünk is született, az egyik a Bringasuli-projekt, ahol gyerekeket tanítunk arra, hogy miként kell kerékpározni forgalomban. Akadálypályákon gyakoroltatjuk őket, valamint a forgalmi táblákat is megtanítjuk nekik. A fogyatékkal élőket szeretnénk felkarolni, hogy mozduljanak ki otthonaikból és legyen meg a saját mozgásterük. Ebből a célból született meg a Füstölő Aszfalt versenysorozatunk is. Bringa Akadémia néven szerveztünk már tábort is, ahol szintén a biciklizés volt a központi téma, de itt még bevezettünk különböző edzéseket és túrákat is.

Melyek a további céljai a jövőre nézve?

Idén nem versenyeztem, csak online, és közben rájöttem arra, hogy én itthon szeretnék tenni a jóért. Folytatom az egyesülettel a munkát, pályázatokat írunk, támogatókat keresünk, folytatjuk a rendezvényeinket továbbra is. Persze nem adom fel a versenyzést, de világkörüli utakra sem vágyom, mindenképp szeretném újra kiváltani a sportolói igazolványomat, ami feljogosít arra, hogy részt vegyek a román bajnokságokon.