Székelyföld hajdani szellemi és kulturális centrumát példátlan etnikai összecsapás rázta meg 1990 tavaszán, amelyet az erdélyi magyar köznyelv csak „fekete márciusként” emleget. Akik nem voltak közvetlenül érintettek az eseményekben – földrajzi vagy életkori adottságaik miatt – szinte el sem tudják képzelni 1990. március 19-e és 20-a maradandó hozadékait a romániai magyar közösség számára, például a román-magyar viszonyban. A történtek puszta kronológiai felsorolása nem tudná szemléltetni az akkori etnikai atrocitások utóéletét, így hát a fekete március nyomába eredtünk. Felkutattuk néhány szereplőjét, akik a történések középpontjában voltak, illetve meghatározták az utóéletüket. Juhász Ilona, Káli Király István, Demeter András István (a riport első részében), Borbély László, Kincses Előd és Markó Béla (a riport második részében), a fekete március 29-ik évében úgy tárja elénk Marosvásárhely máig nyílt sebeit, hogy ezek szabályosan kitapinthatók. Az első részben az események személyes értelmezése, a másodikban politikai és közösségi hozadéka kerül előtérbe, a két rész azonban együtt alkot egy teljesebb képet a fekete márciusról.

Marosvásárhelyen számtalan feszültségkeltő előzmény után a magyar és román tömegek közötti véres összecsapásra 1990. március 19-én és 20-án került sor. A ma 86 éves, szilágykrasznai származású Juhász Ilona aznap dolgozni indult, akár bármely más munkanapon, azonban súlyos testi sérüléseket szenvedett, amelyekből igazából soha nem gyógyult fel teljesen, az elmúlt három évtizedben állandó egészségügyi ellátásra szorult.

A történelem gépezete bedarál

Megkeresésünkre Ilona néni ismertette marosvásárhelyi léte előtörténetét: azért költözött évekkel korábban a városba, hogy együtt lehessen a nagyobbik lányával, aki az Electromureș szakközépiskolába jött akkoriban tanulni. Elvált két lánya apjától, gyermekeivel közös új hazája pedig Marosvásárhely lett. „Mivel tudtuk, hogy Zilahon kábelgyár lesz majd, beleegyeztem, hogy a leányom eljöjjön ide mesterséget tanulni. Persze tudtam, hogy pénzembe kerül, de valahogy elküldöm őt és feltalálja magát. Ment ameddig ment ez így, de aztán összebarátkozott a fiatalsággal itt, Marosvásárhelyen és férjhez akart menni. Azt meg hogy tiltsam el én, akkor menjen férjhez. Így pedig lassan-lassan idekerültem” – mesélte Ilona néni „bevándorlása” körülményeit.

Később Marosvásárhelyen ment férjhez a kisebbik lánya is, így a család egészében meggyökerezett a városban. „1981-ben költöztem Marosvásárhelyre, de akkor nekem nem volt munkahelyem. Bíztatták egyik helyen a lányomékat, de oda végül nem tudtak felvenni. Én a faiparban dolgoztam Zilahon, aztán itt fordultam én is, amerre lehetett. Itt lakik az egyik második unokatestvérem is, aki az IRA-nál, az akkor gépkocsijavító üzemben volt mérnők és igazgató, Juhász Pálnak hívták. Mondtam neki, hogy ő annyi pártgyűlésre megy, tud ezt is azt, valamit intézzen. Én a faiparban dolgoztam, nem tudtam mást megtanulni újonnan, mint szakmát. Mondtam neki, hogy ugyanebben akarnék maradni, mit csináljak… Így aztán ő az ILEFOR, a bútorgyár igazgatónőjével megbeszélte, hogy vegyen fel, és oda is kerültem 1982-ben” – részletezte elhelyezkedési nehézségeit Ilona néni.

Úgy emlékszik, hogy a gyárban szabadnapot nem nagyon kaptak, mert exportra dolgoztak. „1990. március 19-én, ami feltűnt nekem, az volt, hogy én addig mindig a bőrgyár utasszállítójával utaztam a November 7-ből az ILEFOR-ig, de aznap a busz nem jött a Dózsán keresztül, hanem került, és egy rövidebb úton jött. Nem a főtéren vezető útvonalon, hanem az állomást érintve tértünk rá a főútra. Nem értettük, hogy miért. De nem késtünk el, beértünk időben a munkába” – részletezte Juhász Ilona, mintha tegnapi történetet mesélt volna.

Úgy emlékszik, hogy aznap 11 óra táján már az üzemben is elkezdődött a zavargás, a férfiak szorgalmazták, hogy állítsák le a gépeket, amin dolgoztak. „A mesternő rendesen kötelezett bennünket, hogy igenis menjünk haza. Egyszóval: menjünk onnan ki, és menjünk haza. Így nem volt mit csinálni, tömegesen megindultunk a főtér felé. Busz nem volt, így tiszta gyalog jöttünk az ILEFOR-tól egészen a főtérig a kollégákkal – lányok, fiúk, fiatalok és idősek. Én még nem ismertem annyira a várost, hogy kikerüljem a főteret, meg aztán nem is tudtam, hogy miről lesz itt szó. Senki nem jött szembe velünk, hogy meg tudtunk volna bármit kérdezni” – mondta Ilona néni.  Marosvásárhely több gyárából ugyanígy tettek az ott dolgozók.

„Nem is tudott volna ott közlekedni semmi, mert még az utca közepén is jártunk. Megérkeztünk a főtérre, de azelőtt már a Poklos patak hídjától hallottuk, hogy nagy zaj, nagy ordítás, visítás van. De na, azt hittük, valami szereplés. Aztán be is jött nekünk a szép szerep. Én is nyomultam a tömeggel, mert nem akartam elveszíteni a munkatársaimat, mondtuk is, hogy menjünk oda együtt, lássuk, hogy mi az… És megérkeztünk a közepébe. Ott aztán megint hallottuk, hogy szónokolnak. Elsőnek Sütő András, isten nyugtassa, kiment a néptanács balkonjára és tartott egy beszédet. Mondta, hogy így s úgy. De engem nem érdekelt már a politika, elég volt a férjem mellett politikázni, s nem akartam én már ezeket. De akkor hogy menjek, vajon hogy menjek el?!… Gondoltam, ha itt megyek, csak a főút felé megyek… Nem tudtam, hogy menjek, hogy érjek le a November 7-be, mert ott lakott a két leányom, én a nagyobbiknál laktam még akkor. Nem tudtam, hogy kit fogjak meg, hogy jöjjön velem, mutassa meg, merre menjek. Úgyhogy ottmaradtam” – mondta Ilona néni. Emlékei szerint a magyarságot akkor szólította fel Sütő András, hogy menjen fel a Bolyai utcán az RMDSZ székházához.

 „Aztán felmentünk oda, de ott is, melyiket kérdezhettem volna meg, amikor egyiket sem ismertem?! Megmondták volna, hogy akkor maga most idejött feszíteni vagy lázítani?! Mit akar?!” – vázolta az események személyes vetületét a 86 éves asszony, felidézve, hogy a tömeg egy része akkor szorult be a székházba, onnan pedig fel a padlásra.

„Láttuk, hogy az első és a hátsó kaput is már ellepték a behozott hodákiak… vajon ezt mondjam ki? Akkora zsivajgás volt s mindenféle, hogy nem tudtunk onnan kijönni semmiképpen. Ha esetleg hátul mentünk volna, vagy pedig a bíróság felé, a kerítésen… De a kerítés betonból, végtelen magas, én szűk szoknyában nem tudtam felmászni, senki nem tudott áthúzni. Mert ha át tudtam volna menni a bíróság területére, akkor már valahogy kikerülök onnan a Trébely utcára s eljövök. De nem tudtam, és akkor felszorítottak minket a padlásra. Hova máshová? Közelebb legyünk az Istenhez és segítsen rajtunk… És aztán jött a Júdás ezredes, mert az már nem is Judea volt. Azt mondta nekünk, hogy menjünk le, mert semmi bántódásunk nem lesz, mert ő rendelt ide egy teherautót, és mindnyájan felmegyünk rá, segítenek és elvisznek… Hohó, gondoltam magamban, hova visznek? A mezőre és aztán pukk-pukk-pukk, lelőnek?! Én erre gondoltam, mert már nem voltam fiatal, 57 évesen már csak tudtam, hogy milyen az életnek a sorsa. Hogy aki nem tetszik, veszik a pisztolyt és lelövik...” – sorolta a személyes élményeit, amelyeket nem lehet a történelemkönyvekből kiolvasni.

Vitték Sütő Andrást, mint egy szalmazsákot

Arra is emlékszik, hogy elsőként Sütő András ment ki a feldühödött tömegbe, de neki már nem volt alkalma visszatérni, elmondani a padláson ragadt társainak, hogy milyenek a körülmények odakint.

„Hiába mondta, hogy visszajön s elmondja, Sütő úr nem jött aztán vissza sose, mert őt hátul elvitték. Csak a nagy zajt hallottuk. Honnan válogassuk ki a Sütő úr szavát, vagy azt, hogy jajgat-e vagy sír-e?! Persze addigra őt ott már jól elvégezték. De jött Judea, hogy akkor mi is menjünk le. Hát de, gondoltam, Istenem, az én két leányom hová gondol vajon, hogy hol vagyok, s az egyiknél még kicsik voltak a gyermekek. Már rég otthon kellett volna legyek. Mit csináljak, hogy csináljam? Megyek elsőnek, én vagyok az idősebb. Ha ti nem jösztök, nem érdekel, én megyek! Júdás úr jött kiborotválva, éreztem a parfümét, a borotvahab szagát. Mert ő aztán elment egy időre, hogy tegye magát rendbe, hogy menjen Bukarestbe s jelentse, hogy ”să trăiți, făcut toată lumea”… Megfogta a kezem és segített lejönni a falépcsőn. Annyira közelségbe jutottam, hogy éreztem az illatát. Ez fel van készülve s tiszta ing rajta, gondoltam… Mondta, hogy menjek csak, menjek, a kordon itt van, s ő aztán véd engem, menjek ki a kapun az utcára… Kordonok, kordonok, de azok fiatal gyerekek voltak. Mit tudtak azok is?! Rúgtak rajtam és mire kiértem a nagykapun, a főbejáraton, már a ”băieți deștepți” vártak engem, s aztán megfogtak, fellöktek a teherautóra. Ki volt állítva egy katonai teherautó, ponyvás, és arra löktek fel. Amikor fel tudtam állni talpra, akkor felszökdöstek az autóra utánam. Mindeniknek adidas cipője volt s pattantak, mint a gumilabda, és ütöttek, rúgtak, leestem a kabin hátánál. De még mielőtt leestem volna, baloldalt, az RMDSZ-székház bejáratánál az emberek felemeltek valami gyereket, egy fiúgyermeket, mert egy lány nem tudta volna ezt csinálni, tehát egy fiúgyermeket, akit fel tudtak ketten is tartani, és – mert látták, hogy hol van a fejem – mondták neki, hogy „acuma dai!”, és puff, a fejemre egy vasrúddal. Mentem tovább leguggolva, de aztán jött egy másik is fel, rúgott egyet rajtam úgy, hogy a vesémet tönkretették, a hátgerincem megsérült, a fejemen a bőrt már azelőtt felszakították, betörött, szembecsaptak ököllel, valami bokszkesztyűvel, amibe volt valami kemény dolog, amit szoktak ilyenkor, hogy vasat is tesznek bele. Azzal csapkodtak úgy, hogy a vér folyt belőlem – a szememből, a fejemből, a lábamat alig bírtam, a combom összerúgdosva” – részletezte Ilona néni, akár egy horror-akciófilm forgatókönyvében.

Társairól azt mondta, hogy közülük főként a fiatalokat nem sikerült „lecsalniuk”, az idősebbek viszont bíztak abban, hogy nem lesz semmi baj. „Ilyen támadást én még életemben nem láttam soha, nem is voltam soha ilyen helyzetben, ezért arra következtettem, hogy ez kivégzés lesz. Elvisznek bennünket és beledobnak valamibe vagy lelőnek, aztán senki nem tudja majd, hogy hol vagyunk eltemetve. De hála a jó atyának, nem úgy történt, hanem egy kerülőúton felvittek a nagy klinikára. Elsőként Sütő urat vitték. Mint egy szalmazsákot, úgy dobták fel az autó hátsó részén… Hát, drága, az az ember addigra már nem tudott magáról, be volt véreződve az arca, tiszta vérben volt… Őt vitték be elsőnek, talán egyenesen a műtőbe. Utána én voltam a sérültebb, de meg kellett várnom, amíg Sütő úrral befejezik. Aztán azt mondtam, hogy várok, most mit csináljak?! De ott is jöttek-mentek, néztek, hogy rúgjanak. És akkor ott volt egy orvos, nem is tudom már a nevét, de kiment ő is külföldre, ő varrta össze a szemem… De még azelőtt, a teherautón fegyverrel felkészült fiatal kiskatonák voltak velünk, és egy tiszt is, aki felelt a fiúkért. És az, amikor látta, hogy folyik a vér a szememből, kérdezte a fiúktól, hogy melyiknél van valami zsebkendő, és a tiszta fehér zsebkendőt, amit ők kapnak a hadseregnél, azt vette az egyik fiú és adta oda a tisztnek, ő meg nekem, hogy töröljem le, ne menjek tiszta vérben. Arról a tisztről én azt hittem, hogy román. Mert a tisztek románok. De odasúgta nekem, hogy „még találkozunk”! Mondtam magamban, hogy „úristen, még találkozunk… ez most vajon jóindulatú vagy rosszindulatú”?! Ezt már magyarul mondta nekem” – mesélte Ilona néni a furcsa történetet.

„Nem volt hibás!”

Története szereplőjével később, négy-öt év múlva találkozott, mert az illető is meghívottja volt a márciusi események megemlékező ünnepségének. „De én akkor egy tisztet láttam, most meg egy civilt. Nem mehettem oda. De azt tudom, hogy itt lakik, a Kövesdombon, nem tudom pontosan, hogy hol. Mert ha tudnám, találkozhatnánk, hogy lássam, mit mond arról, amin keresztülment ő is, mint magyar ember. De jó, hogy volt esze és sikere is, hogy a tiszti rangig fel tudott menni” – mesélte a történések utóéletéről, amelyek közé tartozik a sérüléseinek az ápolása is.

„A fejemen a bőr fel volt hasítva attól, amit a gyermek csinált. Nem volt hibás, bocsásson meg!  Az aztán össze lett varrva, de a varrás olyan göröngyösen maradt, s évekig még a fodrászhoz sem mertem menni, mert állandóan kellett volna mondjam, hogy vigyázzon, nehogy odacsavarjon vagy vágjon valami éles dologgal. Így aztán amíg bent feküdtem a szalonban, volt ott három csaj, hodákiak. Őket betették előttem azzal, hogy vannak sebesültek tőlük is. Engem egy olyan ágyba tettek, amelyik, ha bejössz az ajtón, el van takarva valamennyire. Bejött egy pasas, egy szép fekete vagy barna, jaj, nagyon édes volt. Annyira édes, hogy bejött s engem keresett direkt és odafordult hozzám, hogy „ce-i bai”… De én erre mit feleljek? Nem feleltem semmit. Akkor a szememről lerángatta a kötést, s letépte a fejemről is, pedig az oda már befogózott ugye, mert vérzett. A gézt és vattát, mindent egyszerre letépett. Volt rajta egy fehér köpeny, jegyezzem meg, mintha orvos lenne és megjött megnézni, hogy jól kezelnek-e. Ő aztán szépen megkezelte az én fejemet! Újonnan kibontott mindent és véreztem. A szolgálatosok be sem mertek jönni, csak későn. De én mit csináljak? Csak fogtam. Vérben voltam…” – így Ilona néni.

Faggatózásunkra hozzátette: utána soha nem tudta már meg, hogy ki volt az illető, de félt is utánajárni ennek. A kórházban egymást érték az ilyen furcsa szerzetek, szinte tudni sem lehetett, ki orvos és ki nem. Ráadásul utána még hosszú ideig a lakhelyén valakik különböző fecniken üzeneteket hagytak, hogy hol és mikor kell jelentkeznie „beszélgetésre”, de egyikre sem ment el, így egy idő után abbahagyták. „Kérdeztem is, hogy akkor itt most valaki belémszeretett, vagy nekem kell bocsánatot kérni, vagy ők tőlem, vagy miért kellene nekem ott megjelenni?!  Elment az egyik, másnap jött a másik, kellett bujdossak előlük. De aztán szerencsére nem tolakodtak be a lakásba, és egy idő után már nem jöttek, békémet hagytak” – vázolta a megfélemlítés módszerét. Ilona néni a márciusi történések felelőseként Ion Iliescut, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) elnökét nevezte meg, akinek „muszáj volt Ceaușescut kilövetni”. Megjegyezte: a felhergelt „felültetett” és leitatott tömeget nem tartja felelősnek az eseményekért.

Elmondta még azt is, hogy a sebeiről a kötést végül eltávolító igazi orvos sem bánt vele sokkal előzékenyebben, körültekintőbben az álorvosnál. „Kitépte durván, mert hát ugye: állat vagy, magyar, hát mit akarsz?!” – mondta. Rákérdeztünk, hogy ezt ezekkel a szavakkal fogalmazta-e meg az orvos. „Nem. Ezt csak én feltételeztem, hogy gondolta. Mert egy hivatásos orvos vagy ápoló nem úgy bánik a beteggel. Tisztesség s emberség kell ide. Mert mindannyian emberek vagyunk, Ádámról és Éváról testvérek. Nincs igazam?” – kérdezett vissza Juhász Ilona néni története végén.

Tudás, energia és magyarságszeretet

Káli Király István egykori marosvásárhelyi tanácsos, a Mentor Kiadó megalapítója arról mesélt, hogy a közéletbe és a politikába is úgy cseppent bele az 1989-es fordulat után, „mint a légy a tejbe”, és „úsznia kellett, hogy bele ne fulladjon”.

„Amikor elkezdődött az RMDSZ hőskora – mert én így nevezem az első három évet –, akkor lévén néhány éves tapasztalatom a gazdaság- és vállalatszervezésben, észrevettem, hogy bizonyos dolgok nem úgy működnek, ahogy kellene. Sokkal operatívabban, sokkal hatásosabban lehetne átlépni fázisokat, megoldani helyzeteket, és akkor a barátaim azt mondták, „na, ha tudod, akkor csináld”, így pedig belevetettem magam minden tudásomat, energiámat odatéve, és – ez most utólag nagy szónak hangzik – a magyarságszeretetemet is” – vázolta annak a meggyőződésének alaptételeit, amellyel a marosvásárhelyi közéletben tevékenykedett. Hozzátette: ő nem egy túlzottan harsány magyar, és ez teljesen egyértelmű abból, ahogy az utóbbi két évtizedben viszonyult „az élethez általában”, meg abban, hogy igyekezett bele nem szólni a „nagyok dolgába”.

„De akkor teljesen egyértelmű volt számomra, hogy hova tartozom, és mint olyan, éreztem, hogy minden tőlem telhetőt meg kell tennem ennek a közösségnek az érdekében. És ahogy telt az idő – itt most nem történelmi időkről beszélünk, hanem hetekről, hónapokról – egyre inkább belemélyedtem ebbe a tevékenységbe, és úgy éreztem, hogy hasznos tudok lenni, ezért az égvilágon mindent félretettem. Volt egy hosszú időszak, amikor gyakorlatilag jövedelmem sem volt, a feleségem műszaki rajzolóként hatszor annyit keresett, mint én. De ennek semmilyen jelentősége nem volt” – mesélte nosztalgiával.

Káli Király Istvánnak jelentős szerepe volt abban, hogy a Maros megyei RMDSZ-nek a megalakulásától számított hat hét alatt 82 ezer tagja lett.

„Ez nem azt jelentette, hogy csak elméletileg voltak tagok, hanem mindenki személyesen írta alá a belépési nyilatkozatot, Szepessy Lászlóval közös munkánk volt ez, és persze még néhány nagyon lelkes ember munkájának eredménye is. De azelőtt még, február 10-én Szepessy László, Kikeli Pál doktor meg én, valamilyen módon összehangolva a tevékenységünket megszerveztük a könyves-gyertyás tüntetést. Természetesen, nem sajátjuk ki a szervezést, hiszen mind a 82 ezer RMDSZ-tag hozzájárult ahhoz, hogy a százezres embertömeg felvonuljon Marosvásárhelyen. Utána pedig február 20-án lezajlott a Maros megyei RMDSZ első konferenciája, és akkor ott választottak meg engem szervezési alelnöknek. Az esemény után valamennyit hiányoztunk a városból, mert Magyarország kormánya felbuzdulva azon, amit tapasztalt részünkről lelkesedésben, viszonylagos hozzáértésben, de főként hozzáállásban, úgy gondolta, hogy valamiféle nemzetérzelmi kiképzést kell tartania nekünk, és voltunk néhány napot Budapesten, a Tárogató utcai szakszervezeti központban, ahol nagyon-nagyon jó előadók tartottak nekünk előadást,  sok újdonságot hallottunk. De arra nem tanított meg senki, hogyan kell politizálni, hogyan kell szervezkedni, hogyan kell kivédeni az esetlege ellenfél, netán ellenség támadásait” – érzékeltette azt, hogy melyek voltak azok a „mínuszok”, amelyek az erdélyi magyar közéletet akkor jellemezték.

A jogkövetelések „pofába ömlesztése”

„Amikor hazajöttünk, döbbenten tapasztaltam, hogy mennyire kezd elfajulni a helyzet a magyar és román közösség ellenségeskedését tekintve – azt hiszem, ezt lehet így nevezni.  Rácsodálkoztam arra is, hogy olyan román értelmiségiek, akik józan emberek, és ezt ők a későbbiek során igazolták is, valamilyen fajta, szinte hihetetlen elfogultságot tanúsítanak azzal szemben, ahogy mi megpróbáltuk megmagyarázni, hogy miért van szüksége egy másfajta szabadságkeretre, mint ami a forradalom előtt volt. A két közösség közötti tárgyalások nem szakadtak meg, de már kevéske őszinteség sem volt abban, ahogy a Barátság Platformon keresztül megpróbáltuk közelíteni az álláspontokat és véleményeket. Ez igencsak elkeserítően hatott mindannyiunkra. De arra viszont semmiképp nem gondoltunk, hogy a velünk szembenállók részéről ez valamifajta tettlegességig fajulhat. Voltak erre utaló jelek, voltak mindkét részről harsány megnyilvánulások. Részünkről is voltak buta – így kell mondanom, hogy buta – megnyilvánulások. Mondjuk ki, hogy például az, ahogy Kincses Előd és Jakabffy Attila, akik szerepelni óhajtottak a román televízióban, szót kértek és olyasmit mondtak, aminek nem volt helye akkor és ott, hiszen – mint utólag kiderült – a román közvéleménynek, főként a Kárpátokon túlinak semmilyen fogalma nem volt arról, hogy ez az erdélyi magyarság mit miért és hogyan akar. Az a fajta pofába ömlesztés, amire március 5-én kerül sort a szervezet jóváhagyása nélkül, teljesen önkényes és önálló kezdeményezésként, semmilyen körülmények között nem volt jó hatással az egészre” – sorolta Káli Király azokat a mozzanatokat, amelyek szerinte nem járultak hozzá az etnika béke fenntartásához Marosvásárhelyen.

„Ezt most én így mondom, de lehet, hogy teljesen értelmetlen a megállapításom ezzel a ténnyel kapcsolatban, hiszen az utólagos események meg az, ami évekre rá történt, számomra mély kételyeket okozott. Ugye az eseményeknek megvolt a maguk rendje, ehhez most nem akarok semmiféle kommentárt hozzáfűzni. De talán az egyetlen olyan esemény, amelyet bármikor nyíltan és bármilyen következménnyel számolva számon tudok kérni, az március 17-én volt, amikor a brit nagykövetség küldöttsége Marosvásárhelyre látogatott és külön találkozott a Vatra Românească és az RMDSZ képviselőivel. Mi pedig elkövettük azt a nagy hibát, hogy engedtük Király Károlynak, hogy ő szólaljon fel az RMDSZ részéről, akit én a márciusi eseményeknek nem a kirobbanásában – mert ez nagy valószínűséggel elkerülhetetlen volt –, de lefolyásában alapvetően hibásnak tartok. És itt még azt is meg merném kockáztatni – és semmilyen következménytől nem félek –, hogy bűnösnek is tartom őt, ugyanis teljesen nyilvánvaló volt már akkor, hogy mi következik” – tekintett vissza az író, szerkesztő az atrocitások előzményeire.

„Mi március 17-én írtunk egy figyelemfelkeltő levelet, amelyet leküldtünk az akkori megyei és városi vezetőségnek, abban pedig az állt, hogy mivel járhat, ha ez így folytatódik. Nagyon kértük Király Károlyt, hogy maradjon Marosvásárhelyen, hiszen ő volt akkor még mindig a megye első embere, annak ellenére, hogy a Nemzeti Megmentési Front alelnöke is volt, tehát Iliescunak egyfajta jobb keze. Nos, ez az, ami számomra óriási kérdőjeleket tesz ki az események lefolyása után, illetve közben is: mi volt Király Károly szándéka, mennyit tudott arról, hogy mi és hogyan fog történni? Figyelembe véve azt, hogy Iliescuval együtt milyen kötődéseik voltak nemcsak az országon belül, hanem kívül is, felmerült bennem, hogy mi volt a szerepük azoknak, akik nem belülről irányították ezeket” – boncolgatta Káli Király István az események hátterét, amelyet a később felszínre került információk is alakítottak.

„A mi figyelmeztető hangunk, amely elhangozott Nyugat felé is, süket fülekre talált, és ennek okát én két évvel később, a balkáni háború kitörésben láttam igazolódni. Mégpedig úgy, hogy ugye a világ konfrontációs gócaiban mindig van valamilyen ürügy, amely miatt az illető dolog megtörténik. Európának ezen a részén nagyon sok évtizede nem volt semmi, amin le lehetett volna mérni, hogy ez ilyen eseménysorozat hogyan kezelhető, hogyan mérhető, mert itt nem az volt a téma, hogy miként kerülhető el. Csupán egyetlen dologgal nem számoltak azok, akik ezt nagyon tudatosan átgondolták: itt egy teljesen egyoldalú konfrontációról lehet szó, ami azt jelenti, hogy van egy agresszor és van egy agressziót elszenvedő fél. Az előbbinek van bármennyi fegyvere, mint ahogy az ki is derült a récsei és fickói lerakatok létének tudomásulvétele után. És emellett van egy védekező fél, amelynek egyetlen fegyvere, hogy őszintén kiáll a saját jogaiért” – summázott az egykori városi tanácsos.

Egyenlőtlen konfrontáció

Káli Király István szerint a vélhető „kísérlet” végül nem járt sikerrel: az egyenlőtlen konfrontáció nem adott alkalmat arra, hogy lemérhető legyen, hogyan kezelhetők ezek a konfliktusok. „Emiatt is egy héten belül elcsendesült. De nem úgy csendesült el, hogy megszűnt az agresszió, hanem szóbeli agresszióvá vált és olyan fajta üldözéssé, amelynek következményeként el kellett szenvednie ennek a magyar közösségnek azt a létszámcsökkenést, amely nemcsak nyomasztóan hatott, hanem egyenesen megnyomorítóan. Hiszen a két népszámlálás között egyértelműen közel 15 ezerrel fogyott a magyarság, és ebből a természetes fogyás olyan 2-3 ezer lehetett, tehát 13 ezer hagyta el Marosvásárhelyt.  Köztük sajnos körülbelül 5 ezer értelmiségi, aminek az lett a következménye, hogy ha az első időszakban körülbelül hat felnyújtott kéz közül lehetett válogatni, hogy ki legyen az, akire rá lehet bízni a közügyeket vagy közösségi feladatot, akkor ma lasszóval kell fogni valakit, aki ezt elvállalja. Egyetlen helységben az 5 ezres értelmiségi elvesztését egy közösség nem tudja kiheverni” – vonta le a következtetést.

„Nagyon durva az, amit most mondok, de ahhoz, hogy 1944-ben megtörténjen az az értékelhetetlenül aljas emberirtás, ami megtörtént, szükség volt a szövetségesek közönyére, akik bombázták Auschwitz, Birkenau és Bergen Belsen környékén az ipari üzemeket. De furamód egy szem bomba nem esett az extermináló központokra. Ez a fajta közöny vezetett szerintem a Balkán-háborúhoz, és ez a fajta közöny tette lehetővé azt, hogy a demokráciáért való természetes kiállást, ami a Nyugat szólama, a vele szemben álló többség úgy fojthassa el, ahogy azt megtette” – vont párhuzamot az egykori városi tanácsos 1990 marosvásárhelyi tavasza és más európai történelmi események között.

„Itt térnék rá arra, hogy mit jelentett március 19-én és 20-án tapasztalatok nélküli RMDSZ-es vezetőnek lenni: mert ki és milyen körülmények között merte vállalni abban a feszültségben a készülődő első csepp véráldozatot? Mi mindannyian békeszerető és béketűrő, a jóság különleges kegyétől megáldott emberek voltunk, akik egyszerűen csak az értelmüket óhajtották hozzáadni az ügyhöz, és ennek segítségével közösen szolgálni ezt az ügyet. És akkor feltevődött a kérdés: mi lesz a konfrontáció eredménye? Van-e jogunk körülményeket teremteni arra, hogy bárkin akár egy karcolás is essék. És én igazolni tudom ezt a hozzáállásunkat. Mert március 19. után, a székház feldúlása és Sütő András súlyos bántalmazása után – én is kaptam jó néhány pofont, rúgást, amikor lejöttem a padlásról – másnap reggel az volt az első dolgunk hármunknak, akik ott maradtunk, Borbély Lászlónak, Szepessy Lászlónak meg nekem, hogy tervet készítettünk arra, miként állítsuk meg az embereket, hogy ne jöjjenek ki, ne adjanak ütközőfelületet az agresszornak. Akkor leosztottuk, hogy ki mit csináljon: én a rádióba mentem, írtam egy szöveget és felolvastam, elmagyaráztam, hogy miért nem szabad… De az embereket már nem lehetett visszatartani, mert önérzetükben, méltóságukban, nemzeti érzelmükben bántották őket, és ezt már csak kanalizálni lehetett, úgy igazítani, hogy ne legyünk kezdeményezők. Hogy végül elvertük a port az agresszoron itt, Marosvásárhelyen, az nem ártott. De nem volt szükség rá” – elemezte a történéseket mai szemmel a Mentor Kiadó alapítója.

Politikai karaktergyilkosság

Káli Király Istvánnál annak a bírósági döntésnek a hátterére is rákérdeztünk, amely megakadályozta abban, hogy indulhasson az első szabad polgármester-választáson. „Nem én akartam indulni, hanem a barátaim és küzdőtársaim gondolták úgy, hogy én erre alkalmas vagyok. Közel két évvel a választások előtt, amikor odakényszerítettek tárgyalni a Vatrával és mindkét fél azt kapta feladatként, hogy írja le az álláspontját, akkor mi hárman dolgoztunk a magyar állásponton Béres Andrással és Markó Bélával. Főleg ők ketten írták, mert én nem tartottam magam méltónak arra, hogy egy ilyen állásfoglalást megfogalmazzak. És akkor odaültettek az asztalhoz: a Vatra felolvasta a maga agresszív, ocsmány szövegét, amelyet követett a miénk. És akkor mondták a fiúk, hogy én olvassam fel, mert amit közösen írtunk, az az én számból hitelesen hangzik. Ahogy elkezdtem olvasni, rögtön megszakították és elnapolták a tárgyalást, mert akkora volt az ellentmondás, a kontraszt a két szöveg között. Később, amikor részt vettem néhány, az erőszakmentes szervezetek által szervezett edzésen, rájöttem, hogy miért voltam akkor a béke pártján. Lehet, hogy volt bennem egy pici gyávaság is, nem zárom ezt ki, de mindig az volt a véleményem, hogy a velem szembenállónak is lehet igaza az ő szemszögéből” – vázolta hozzáállása belső motivációit Káli Király István.

Őt akkoriban sok marosvásárhelyi román ismerte és elismerte békeszerető emberként, mondta, ezért is javasolták polgármesternek. „Amint utólag kiderült: nem lehetett rajtam semmilyen körülmények között fogást találni, mert ha lehetett volna, hagyták volna, hogy polgármester legyek. Félreállítottak, mert érezték, hogy békét tudnék teremteni, vagy legalábbis részleges békét, vagy egyáltalán elindítani egy folyamatot, ami a békéhez vezet. Akkoriban már politikai alelnöke voltam az RMDSZ-nek és tapasztaltra is szert tettem, mert heti két-három alkalommal is tárgyaltam a román pártokkal. Úgy éreztem, nem sikertelenül. Marosvásárhelyen azonban nem akartak békét, tulajdonképpen ez volt az, amitől féltek. Nem akarták, hogy megtörténjen a békében az, ami háborús viszonyok közepette nem történhet meg, és akkor mindenféléket kitaláltak, mindenféle hamis tanúkat hoztak. Olyasmikkel vádoltak, amikkel egy normális polgári perben 25 évet lazán a nyakamba lehetett volna sózni, például hogy megsemmisítettem volna a román nemzeti ereklyéket, meg hogy nem engedtem azt, hogy kivigyék a kenyeret a román embereknek” – sorolta keserűen Káli Király István, hozzátáve:  nem is tudja, honnan vették ezeket a vádakat, amelyek eredményeként a marosvásárhelyi bíróság hosszas töprengés után azt a döntést hozta, hogy őt törölni kell a polgármester-jelöltek listájáról.

„Az RMDSZ fellebbezett és akkor engem törvényszékre vittek, de azelőtt még volt egy huzavona, mert kiderült, hogy kéttagú bírói tanács nem dönthetett volna, csak háromtagú… De végigcsinálni azt a cécót nem volt könnyű. Jogtalanul töröltek akkor engem, de most visszagondolva, őszintén, nekem az úgy jobb volt. Más sorsra adott lehetőséget. De az is lehet, hogy így volt megírva. Engem nem is az zavart, hogy töröltek, hanem az az aljasság, az alávalóság, amellyel az megtörtént, a gátlástalanság, amellyel a világ szemébe lehetett hazudni. Így lettem a román közvélemény szemében a gyűlölet legmesszemenőbb fokáig sovén, románellenes nacionalista. És ebben „tetszeleghettem” még sokáig azután. Ennek akkor lett vége, amikor városi tanácsosnak jelöltek az első helyhatósági választáson és a román oldal kijelentette, hogy nem hagyják megalakulni a városi tanácsot, amíg én tagja vagyok, mert ők egy ilyen emberrel nem tárgyalnak. A többi részletre már nem emlékszem, de aztán mégis megalakult a tanács, és egyenként jöttek, elnézést kértek tőlem a tanácsos kollégák, mert az, hogy mindig tárgyilagos tudtam lenni és csak a közügyet vettem figyelembe a munkámban, időnként lehet, hogy a magunk ellenében is, meggyőzte őket, hogy a vádak nem volt igazak. Rá  fél évre mondta Octavian Moraru tanácsos, aki nem éppen a magyarbarátságáról volt híres, hogy „Király úr, nagyot hibáztunk, maga kellett volna legyen a polgármester”. Nem azt mondom, hogy ez idő alatt a magam oldalára tudtam fordítani az ellenfeleimet, de arról meggyőztem őket, hogy nincs bennem az az agyi sötétség, amit ők feltételeztek” – mesélt Káli Király István arról, ami a politikai karaktergyilkosság hatásait ugyan nem semlegesítette, de elviselhetőbbé tette számára az eseményeket követő közéletei tevékenykedést.  

Ne csak a traumákra, sérelmekre emlékezzünk

Káli Király István egészen pontosan emlékezett arra, hogy amikor március 19-én a magyarok egy csoportja fent ragadt az RMDSZ-székház padlásán és a felbőszült románok egy csoportja betört a helyiségbe, akkor az ő életét szó szerint Demeter András István mentette meg, aki másodéves színinövendék volt akkoriban Marosvásárhelyen.

Demeter megkeresésünkre arról mesélt, hogy 1990 tavaszán „többfrontos tevékenykedése” mellett is – ahogy az akkori életét jellemezte – a legfontosabb számára a színművészeti főiskola volt. De a közéleti történésekből sem vonta ki magát, ott meg valódi „fronthelyzetekkel” találkozott.

Ami a márciusi események társadalmi, lélektani folyományait, utóéletét illeti, nem véletlenül színházi példával hozakodott elő. Felemelgette azt, hogy – két évvel az atrocitások után – 1992-ben marosvásárhelyi főiskolás előadásként Elek Judit (azóta Kossuth-díjas filmrendező) színre vitte a Romeó és Júliát, amelyben csak halvány utalás tett arra – népdalok, viselet szintjén –, hogy a Calpulet család román és a Montague család magyar. A produkcióban Demeter András István Romeót alakította.  „Az egész előadás magyarul volt, nem írtunk bele egyetlen román szót vagy más ehhez hasonlót. Ennek ellenére a színészektől a nézőkig akkora botrányt idézett elő, hogy a produkció a vállalkozás bátorsága miatt színházilag is megbukott” – mesélte Demeter az előadás marosvásárhelyi be nem fogadásáról.

A márciusi események előszeléről azt mondta: téli vakációról érkezett vissza egyetemistaként, de közben már pörögtek az események. „Azelőtt, decemberben lezajlott az RMDSZ alapítása és megalakult a FSN is, mi pedig mindenütt ott voltunk, benne voltunk ilyen vagy olyan mértékben. Erre a viszonylag túlterhelt időszakra nehezedtek rá a fekete március eseményei, amelyek aztán még sokáig eltartottak. Közvetlenül ezek után létrehozták azt a speciális bizottságot, amelyet – ha jól emlékszem – Lorin Fortuna és társai vezettek. A sors iróniája az volt, hogy én néhány év múlva Temesvárra kerültem színészként, ahol ő megyei tanácsos volt abban az időben” – mesélte kevéske iróniával a színművész.

„A márciusi konfliktus utolsó napján, amikor megjelentek a tordai beszervezett csoportok és a kollégákkal együtt átadtuk nekik a városházát – azt hiszem, egy százados volt a vezetőjük – én azután elmentem és néhány napig megpróbáltam meggyógyulni. Minden összejött nekem akkor és levert a betegség. Hogy emiatt történt-e vagy sem, de én akkor nem került a Lorin Fortuna-féle kivizsgáló bizottság elé, nem hívattak, nem kerestek, nem történt semmi.  Ezután visszatértem az egyetem hétköznapjaiba, nem vettem részt az RMDSZ eseményeket követő belső vitáiban sem, hiszen elmúltak a kezdeti hőskorszak nagy egyetértései, elmúlt a fekete március sorskovácsoló és összetartó hordereje is, az RMDSZ-en belül pedig elkezdődött a mindenkoron és mindenkire kiterjedő belső csatározások hosszú sora, ami oda vezetett részemről, hogy nem indult semmiféle belső vagy külső választáson, 1990 ősze engem már a választmányon kívül talált” – tette hozzá tárgyilagos hangon Demeter András István. Felidézte: az RMDSZ nagyváradi kongresszusára még elment, de utána „átadta a terepet az ezt maguknak vindikáló embereknek”, akik úgy érveltek, hogy „mit keresnek itt ezek a taknyosok, amikor mi évtizedeket vártunk és feláldoztuk magunk, ezért nekünk kell ott lennünk”. 

„Erre én meg azt mondtam magamban, hogy rendben, hagyom, hogy csináljátok, nekem a tanulmányaimat kell folytatnom. Befejeztem a főiskolát, elkerültem Temesvárra, évek jöttek és mentek, és nekem nem kellett ezekről az eseményekről beszélnem. De nem is igazán kerestem az alkalmat, hogy egy olyasmiről szóljak, ami nem az én akaratomból történt, hanem egy hurrikán volt, amely elkerülhetetlenül beszippantott. De ha már beszippantott, akkor én is, akárcsak mindenki, aki ott volt, tettem a dolgom, vagy azt, amiről azt gondoltam, hogy a dolgom lenne” – summázott.

Az események feldolgozásának „szövettana”

Demeter András István nem látja teljesen sötét árnyalatokban a történéseket, hiszen szerinte az RMDSZ megalakulása körüli néhány hónap olyan volt, mint „az egyén értelmének fejlődése”.

„Én úgy gondolom, hogy egy politikai szervezetnek, akár az emberi kiteljesedésnek megvannak a maga időszakai. Fiatalon, amikor az inaink még rugalmasak, sokkal nyitottabbak vagyunk a változásokra, sokkal tanulékonyabbak a későbbi kihívásokra való felkészülés érdekében. Ilyen értelemben 1990 márciusa az RMDSZ-t, de az erdélyi magyarságot is – hiszen nem lehet itt a kettőt külön emlegetni – olyan születési és alakulási fázisban érte, amikor minden egyes hatás nagyon erős nyomot hagy. Ennek én mindig is a pozitív oldalát néztem, mert nagyon sokszor csak a negatív vonzatait látjuk, hogy milyen traumák és sérelmek értek, hogyan akadályoztak a fejlődésünkben. De ugyanakkor kohéziós erőt is jelentett számunkra akkor, amely nélkül nem tudom, hová jutottunk volna. Ez az érzés szervesen kapcsolódik ahhoz is, hogy én miért éreztem azt, hogy a később határozottabb formát öltő RMDSZ-ben nincs, amit keresnem” – magyarázta a színész, hajdani temesvári színidirektor.

Drámainak, ugyanakkor természetesnek tekinti azt, ami általában a politikai szervezetekben történik: „jönnek az emberek hátulról, nyomulnak, egyesek jogosan, mások nem, egyesek felkészülten, mások kevésbé, és vannak, aki szabályosan, mások meg szabálytalanul közlekednek” – magyarázta.

„Én akkor úgy láttam, és most sem látom másként, hogy voltaképpen mindenkinek megvan a maga helye, csak többet kéne tudni arról, hogy melyik az a hely, az a terület, ahol tevékenykedni kellene, és aki ezt tudja, az nem szívesen mászik bele olyan dolgokba, ahol nem érzi magát hasznosnak. Én nagyon úgy érzem, hogyha a márciusi események miatt mi nem kaptunk volna még néhány hónapot, magyarán: az RMDSZ, mint struktúra, vagy az emberanyag kikristályosítása nem kapott volna egy olyan hosszabbítást, amely 1990 januárjától kiterjedt egészen októberig, akkor lehet, hogy másként alakult volna ez az egész történet. Ez egy olyan erőpróba volt, amely a kialakulás, a megformálás időszakában olyan kihívás és olyan nagy veszély elé állított mindenkit, hogy az aktív és a passzív közéleti résztvevők is belátták: ha nem rángatják helyére ezt az egészet, a lélekjelentünket nem kanalizáljuk a legjobb irányba, akkor azok az események ki tudja, hova vezethetnek” – elemezte a fekete március szerepét és jelentőségét az erdélyi magyar közéletben.

Demeter András Istvánnál arra is rákérdeztünk: hogyan befolyásolja egy ilyen esemény a románsághoz való későbbi viszonyulásunkat. Szerinte amennyire izgalmas kérdés ez, éppen annyira egyszerű a válasz is rá: egyéne válogatja.

„Emberanyagfüggő ez az egész. És mindegy, hogy románról vagy magyarról van szó, hogy milyen kultúrában felnőtt és kialakult emberről beszélünk. Nyilván, az nem mindegy, hogy az egyén ezekben milyen szinten van éppen, de valahol kifejezetten szövettani ez a kérdés. Fontos az, hogy kit milyen fából faragtak – na tessék, kimondtam” – nyomatékosította Demeter, akiben  mindmáig élnek az akkori emlékek.

„Például volt egy srác a szomszédos lépcsőházból, akivel együtt gyerekeskedtünk. Amikor a padlásról vonultunk le, őt is ott láttam az ütlegelő osztag soraiban. Szembenéztünk, de ez nem gátolta meg őt abban, hogy üssön. Találkoztunk a márciusi eseményeket követően is, és egyikünk sem tért vissza azokhoz a nagyon sarkított pillanatokhoz. Azonban magamról is elmondhatom azt, hogy az eseményeket követő napokban az első néhány nagyon éles helyzetben az én reakcióm is a felemelt kéz meg a kilendülő láb volt. És ez csak azután csillapodott, amikor az erőviszonyok átbillentek a mi javunkra és viszonylagos nyugalmi állapotot sikerült teremtenünk a városháza és a főtér elfoglalása után. Akkor már szanitéckedtem is, segítettem a sebesülteknek, és abban is, hogy összeszedjük a személyiket, hogy legyen tanúnk. De elmondhatom: a sarkított helyzet belőlem is, akárcsak belőlük, sarkított reakciókat váltott ki” – mondta.

Demeter András Istvánnak meggyőződése, hogy bármelyik oldalról is vett részt az egyén az eseményekben, nem maradt ugyanaz az ember, aki azelőtt volt. „És akkor itt jön be ebbe a képbe a szövettan: ki milyen szinten állt önmagával és a világról kialakított képével, olyan szinten vitte tovább a márciusi események tapasztalatát. Ennek függvényében ítéli meg most is, szinte harminc év után a román-magyar viszonyt, és lehet, hogy ez így lesz, ameddig csak él” – vonta le következtetésként.

A fenti videó részlet az RMDSZ megalapításának 25. évfordulójára készült dokumentumfilmből.