A  nemzeti szocialista állam építésében érdekelt Román Kommunista Párt szövetségesre talált a Román Ortodox Egyházban, viszont elnyomott minden más egyházat, nemcsak a görög-katolikust, hanem az erdélyi magyar történelmi egyházakat is. Milyen túlési stratégiákkal próbálták működésüket fenntartani egyházaink, hogyan alakult a viszony közöttük és az államhatalmi szervek, elsősorban a hírhedt Szekuritáte között, illetve miért nem történt meg a megfelelő lusztrációja történelmi egyházainknak – ezekről a kérdésekről vitatkoztak a Rendszerváltás 30 gyűjtőcím alatti kerekasztal-beszélgetések sorozatának második kiadásán kedd este, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott rendezvényen. A résztvevők között nem volt teljes a konszenzus; izgalmas vita alakult ki, és már ez is jelezte azt, hogy bőven van még kutatnivaló a témában.

30 év telt el a rendszerváltás óta; ez a kerek évforduló jó alkalom arra, hogy lemérjük, tudunk-e úgy beszélni az erdélyi magyar közösség fontos kérdéseiről, ami az 1944 és 1989 közötti korszakot illeti, hogy az tanulságos legyen? Van-e megfelelő rálátásunk arra a korszakra? Van-e megfelelő eszköztárunk ahhoz, hogy elemzésünk pontos legyen és előremutató, a jövő generációk számára is használható?  

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására tett kísérletet az a beszélgetéssorozat, amely Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Magyar Unitárius Egyház, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a kolozsvári Vallásszabadság Házában tartanak Rendszerváltás 30 gyűjtőcím alatt. A naponta más tematikával és meghívottakkal jelentkező kerekasztal-beszélgetések kedd esti, második kiadásán az egyház és a kommunista állam kapcsolatát vették górcső alá a vendégek.

A moderátor Farkas Emőd, az unitárius egyház főgondnoka  volt. Kérdéseire négy meghívott válaszolt: Juhász Tamás, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református teológus professzora, Molnár János nagyszalontai származású, Debrecenben élő református teológus, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem oktatója, Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történész, a Bihar Megyei Állami Levéltár főlevéltárosa, valamint Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatója.

Személyes történetektől a nagy képig

Farkas Emőd moderátor felhívta a közönség figyelmét arra, hogy a meghívottak, akik egyrészt különböző felekezetekhez tartoznak, különböző szemszögből is tudnak rávilágítani a témára, hiszen van közöttük teológiai tanár (Juhász Tamás), világi történész (Nagy Mihály), aki a témának kutatója és jó ismerője, egyháztörténész (Molnár János), aki szintén e témát járta körül négykötetes munkájában, illetve gyakorló lelkész is Kovács István személyében. 

Nagy Mihály Zoltán levéltáros éppen emiatt érezte fontosnak, hogy már a kezdet kezdetén tisztázzák a beszélgető partnerek, hogy ki milyen fogalomtárral dolgozik. Felhívta a figyelmet  egy tavaly megjelent kötetre, az Antológia az egyháztörténeti kutatás elméletéről című kiadványra, amely rendkívül hasznos éppen amiatt, mert tisztázza azokat a fogalmakat, amelyekkel a kutatók az ilyen tematikák körbejárásánál használnak.

Jómaga a Márton Áron kutatásai kapcsán jutott el a romániai egyháztörténelmhez, azon belül is az erdélyi magyar történelmi egyházak és az állam 1945 utáni viszonyának a megvizsgálásához. A Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveinek válogatását megjelentető történész azonban azt is elmondta, hogy számára, nemcsak az az érdekfeszítő, mi történt az egyházakkal, mint intézményekkel, hanem az is, hogy mi történt az egyházakkal, mint hitbéli közösségekkel a kommunizmus idején. Szerinte a történészek nem adnak választ erre a második kédésre, míg az egyháztörténészek inkább foglalkoznak ezzel.

Juhász Tamás teológiai tanár éppen a kérdéskör eme, második vetületére helyezve a hangsúlyt elmondta, hogy számára az a legfontosabb, hogy az egyház, mint hívő emberek közössége fönt maradt, és ezt az államhatalomnak bármilyen fegyvert is vetett be ebbe a harcba, nem sikerült megtörnie.

 Molnár János  a gondolatmenetet követve hozzátette, hogy valóban,  az egyháztörténészek körében is vitatott a téma, hogy mit is jelent az egyháztörténelemA teológiai megfogalmazás szerint: Isten igéjének útja a társadalomban a Krisztus korától napjainkig. Ennek a végigkövetését értik a teológusok egyháztörténelem alatt. Jómaga kettős, sőt hármas minőségben ülhet az asztalnál – mondta  Molnár János –, mivel 15 évig gyakorló lelkész volt a Partiumban, majd  doktori tanulmányai nyomán egyháztörténészként definiálja magát, azonban négy kötetes munkája, a Szigorúan ellenőrzött Evangélium című, a református egyház és a Szekuritáte kapcsolatát dokumentáló műve nem a teológiai, hanem a társadalomtörténeti vonatkozásokra helyezi a hangsúyt. Személyes vonatkozásai is vannak ennek a hármas minőségnek, ugyanis itt Romániában a kommunizmus idején szóba sem jöhetett, hogy levéltári kutatásokat végezhessen, tehát  mindez csak Magyarországra való átköltözése után vált lehetségessé.

Kovács István elmondta, hogy nemcsak gyakorló lelkészként tud hozzászólni a témához, hanem abból a perspektívából is, hogy 1989 után az unitárius egyházban az egyik szorgalmazója volt az átvilágításnak. Nem a bosszú, a kirekesztő szándék  vezérelte, hanem az, hogy tisztábban lássák, mélyebben megértsék, mi történt abban a korszakban. Éppen emiatt Molnár János munkája, a Szigorúan ellenőrzött Evangélium, illetve a Nagy Mihály kutatása, amely Márton Áron ellenállását állítja előtérbe  sarkallatos művei ennek a feltárásnak, amelyet minden egyháznak el kellene végeznie – mondta Kovács István.

„Jézus Krisztus tegnap, ma s mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8)

Ezzel az idézettel indította Farkas Emőd a beszélgetés második körkérdését, arra kérve választ a meghívottaktól, hogy milyen volt az egyházak szerepe a közösség életben tartásában, hiszen  miközben a hitbéli viszonyulásnak, mint az idézet is mutatja állandónak kellett maradnia, ezt a hitéletet  azonban teljesen megváltozott körülmények között kellett megélni, hiszen a kommunista hatalom célja az volt, hogy megszüntesse, ellenőrzése alá vonja az egyházak működését, az egyházak pedig ezt megpróbálták csendes ellenállással ellensúlyozni.

Juhász Tamás arról beszélt, hogy a kommunizmus ideje alatt a hatalom a nagy ortodox egyház szemüvegén át nézte az erdélyi történelmi egyházakat, és bár nem volt annyira antiekléziánus a hatalom, hogy megszüntessen  gyülekezeteket és templomokat, bár voltak templomrombolások, leginkább „vulgáris ateizmussal” próbált hatni. Ennek ellenére megmaradt az egyház sokféle funkciójával együtt: megmaradt az igehirdetés, a hitoktatás, a misszió, sőt a politikai ráhatás is.

Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy a lelkészek nyíltan szembeálltak a hatalommal, legtöbbjük a bibliai igék metaforikus felhasználásával próbált üzenni a híveknek. És bár soha nem hangzottak el a szószékről olyan szavak, mint kollektivizálás vagy kötelező beszolgáltatás, a hívek úgy érezték az istentisztelet végén, hogy bizony a pap „jól beolvasott a hatalomnak”. Sorok között hangzott  el az ige üzenete, és eljutott a hívekhez – fejezte be gondolatát a professzor.

Nagy Mihály Zoltán a professzor meglátását árnyalva hozzátette, hogy ezeken a személyes élményeken túl, amelyekből merítkezve Juhász Tamás megfogalmazta mondanivalóját, mégiscsak a levéltári forrásokra alapozva kellene körvonalazni azt, hogy milyen volt az állam és egyház viszonya a kommunista rezsim alatt. Természetesen személyes történetek sokaságából épül föl a történelem – utalt vissza a beszélgetés első részére, de a források fontossága alapvető. Érdekes módon ennek a kérdéskör a tisztázására a legtöbb irat a Szekuritáte levéltárában maradt fent. Furcsamód – tette hozzá a történész – az egyházak történetéről a legkevesebb iratot az egyázi levéltárakban találják a kutatók.   

Azt is felvázolta Nagy Mihály Zoltán, hogy milyen komoly tudományos apparátussal rendelkezett a Szekuritáte és milyen szakszerűen rendezte különböző állományokba az iratokat:  mindegyik egyháznak megvolt a kódja,  ezen kívül különböző objektum dossziékat állítottak össze, amelyek egy-egy püspökség, egyházközség iratait gyűjtötték össze, a megfigyeltek, a besúgók, a tartótisztek iratai mind-mind  különböző „fondokba”  (állományokba) vannak rendszerezve. Egy  komplex kép kialakításához mindegyik állomány iratanyagát át kell tanulmányozni és a különböző információkat össze kell vetni.  

A legnagyobb mennyiségű anyag az egyházak életéről az Egyházügyi Államtitkárság levéltárából származik, ahova kötelező módon jelentenie kellett a valamilyen egyházi funkcióval rendelkező összes személynek. Nagy Mihály Zoltán szerint az derül ki az államtitkárság, a kommunista párt és a titkosszolgálati szervek irataiból, hogy az államhatalmi szervek célja többek közt az volt, hogy az egyházakat egyfajta állami irányítás alatt működő intézményekké alakítsák át.  

Molnár János elmondta, hogy amikor a Királyhágómelléki Egyházkerület történetét írta, akkor őmaga is észrevette, hogy az egyházi levéltár szegényes anyaggal rendelkezik. Ugyanakkor, tette hozzá az egyháztörténész, a Szekuritáté irattárát sem egyszerű kutatni, mivel bizonyos állományokhoz, még ma, 30 év elteltével sem lehet hozzáférni. Az biztos, hogy az állambiztonság beépített emberei nagyon éberen figyelték, hogy mennek-e templomba a hívek, ki megy oda, mi hangzik el a prédikáción.

A kommunizmus új embert akart teremteni, a hagyományos közösségek felbomlasztása után az új embertípusból összeálló társadalmat akart  felépíteni. Justinian Marina, az ortodox egyház 1948-ban kinevezett pátriárkája logikai levezetése nyomán Jézus volt az első kommunista, a keresztények kommunisták kell  legyenek, és mivel Sztálin  is ilyen értelemben Jézus követője,  a népnek is Sztálint kell követnie – mesélte Molnár János.  

Kovács István  szerint ahogy az arisztokrácia lefejezése is egy programpont volt,  az értelmiség réteg átalakítása is ugyanilyen célkitűzése volt a kommunista pártnak, az egyházak átalakítása, a hívek közösségének az átformálása is konkrét feladatként fogalmazódott meg. A hatalom  például az egyház ünnepeinek az átalakításával próbálta elérni a célját:  olyan átfogalmazásokkal, hogy karácsonykor a Télapó hozza a karácsonyfát, új tartalommal akarták megtölteni az ünnepet. A közösségek  viszont rugó módjára viselkedtek:  az összenyomás, összepréselés után  1989 után visszanyerték eredeti formájukat, ami arra enged következtetni, hogy az egyház hatékonyan tudott közösséget formálni akkor is, amikor látszólag  lehetetlen volt  – fejezte be gondolatmenetét az unitárius lelkész.

Együttműködés vagy ellenállás?

A Szekuritátéval együttműködő lelkészek és egyházi méltóságok, az egyházak átvilágításának késlekedése kapcsán komoly vita alakult ki a beszélgetőtársak között, lévén, hogy mindegyikük más szempontok szerint ítélte meg azoknak a beszervezett papoknak a helyzetét, akikről már bizonyosan tudja a kutatás és az egyház is, hogy társaikról vagy gyülekezeti tagokról jelentettek.

„Könnyű ma felületesen ítélkezni, hősökről és gyávákról beszélni, de nagyon árnyalt a kép. Miküzben a tisztánlátásra törkszünk, fontos, hogy a korral szembeni empátiánk is érvényesüljön” – mondta Kovács István, aki szerint egy beszervezett lelkész valamilyen nyomásnak engedett, az lehetett zsarolás, vagy fizikai megfenyítés, nagyon sokféle eszköz állt a hatalom rendelkezésére. Jó tudniazt is, hogy akadt lelkész, akit szembenállásáért meghurcoltak. A csendben maradás,  a meghúzódás nem mindig volt lehetséges.  Voltak olyan lelkészek is, akik beszervezésük után semmitmondó információkat szolgáltattak a titkosszolgálatnak – részletezte Kovács István azokat a túlélési stratégiákat, amelyeket a történelmi egyházak kéviselői alkalmaztak annak érdekében, hogy mentsék a menthetőt.

Molnár János elmondta, hogy néhány egyház elkezdte kutatni a saját múltját, de az ortodox egyház nem, a római-katolikus egyház nem, nincs kutatás az irodalmárok között, vagy az egyetemi oktatók, sportolók rétegében, tehát társadalmi szinten úgy tűnik, hogy legtöbb rétegnek, társadalmi csoportnak nem érdeke a lusztráció. Éppen amiatt, mert annyira kezdetleges fázisban van ennek a korszaknak az átvilágítása, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, nem lehet a részeredményekből általános konzekvenciákat levonni.

Nagy Mihály Zoltán szerint a római-katolikus egyház alapállása szerint mindenki számára lelkiismereti kérdés az elmúlt korszakban történt együttműködésnek a felfedése vagy sem. A történész szerint azonban nem lehet ezt csupán lelkiismereti kérdésként kezelni, mert ezek már történelmi tények, amelyeket vizsgálni kell, és ugyanakkor a mai társadalomra gyakorolt hatásukról sem szabad elfeledkezni.

A besúgás intézményének a lényege nem az információszerzés volt elsősorban, hanem a társadalom atomizálása: a hatalomnak az volt a célja, hogy ne legyen az embereknek bizalmuk egymásban, fenn akarták tartani a félelmet és a rettegést az emberekben  – vélte Juhász Tamás professzor, majd hozzátette, hogy az egyház nagy érdeme az volt, hogy ezek alatt az évtizedek alatt nem tudták megtörni. A hívők közössége pedig tovább élt és megmaradt az élő egyház – mondta a professzor.

Nagy Mihály Zoltán két idézettel zárta a kerekasztal-beszélgetést, amelyek szerinte lényegretörően megfogalmazzák azokat a dilemmákat, amelyekkel az egyházak történetének ktatói szembesülnek: az egyik Victor Conzemustól származi,k és így szól: „Péter kakasának már rég halálra kellett volna kukorékolnia magát a kereszténység visszáságai miatt.” A másik idézet szintén német egyháztörténész tollából származik; Hubert Jedin írta le, hogy: „Krisztus tette függővé az egyházat az emberi cselekvétől, egyúttal viszont az emberi gyengeségtől is.”