Órák hosszat tartó várakoztatás, lekezelő hangnem, megaláztatás, az óvintézkedések hatóságok általi lábbal tiprása – nagyjából az kíséri a román határtól a hazáig tartó útjukat azoknak a Nyugat-Európából hazatérő vendégmunkásoknak, akik gyalog lépik át a nagylaki határátkelőhelyet, és akiknek a román rendőrség és közegészségügyi hatóságok szervezik meg a hazautaztatásukat. Az egyik ilyen csoporttal utazó hölgy mesélte el a kálváriájukat.

Pénteken számoltunk be arról az esetről, hogy a román hatóságok kétszer annyi embert gyömöszöltek be egy vendégmunkásokat szállító autóbuszba, mint ahány férőhely volt a járművön, így az éppen általuk megszabott biztonsági előírásokat szegték meg (például a fizikai távolság betartása szóba sem jöhetett), nem beszélve arról, hogy a közlekedési szabályokat is sérti létszám feletti utast szállítása.

Az a jármű Temesvár felé vitte a nagylaki országúti határátkelőhelyről az utasokat, de volt egy másik busz is, amelyik észak felé indult el az Arad megyei határátkelőhelyről. Azon ült a zilahi Kellermann Rozália is, aki Ausztriából jött haza, ahol beteggondozóként dolgozik. „Kint rekedtünk a koronavírus-járvány miatt, de végül három hónap után jött a váltás, és így szerda délután több kollégámmal együtt hazaindulhattunk” – magyarázta. Az utazást Ausztrián és Magyarországon át a munkáltató szervezte meg, és mint mindig, ezúttal sem lehetett panasz rá.

„A vorarlbergi tartományból jöttünk vonattal, és biztonsági okokból csak egy személy ült egy kupéban, majd átültettek magyarországi, mondhatni, luxusautóbuszokra. A negyven férőhelyes buszokban csak húszan ültünk, egy székpáron egy ember, hogy betarthassuk a biztonságos távolságot. Egészen a román határig hoztak, ahol a csomagjainkat cipelve, gyalog jöttünk át” – mesélte.

Ekkor kezdődött a rideg romániai valóság. Elvették a személyigazolványaikat és az Ausztriában kiállított igazolást, miszerint nem fertőzöttek az új típusú koronavírussal, majd azt mondták, hogy várjanak, ahol tudnak, csak ne zavarják a gépjárműforgalmat. „Ott már nagy tömeg állt, illetve ült a földön vagy az útpadkán. Kiderült, hogy van, aki reggel hat-hét óra óta ott van. Ez volt délután fél négy felé – idézte fel Kellermann Rozália. – Rengeteg szemét mindenfelé, nyűgös emberek, de azt mondták, hogy negyven perc múlva jön egy autó, amely bennünket elvisz a megyehatárig, onnan pedig másik jármű jön értünk, és így tovább.

Végül két és fél, három óra múlva „berobogott két rozsdás busz”, amelyekkel az utasokat – akik felfértek – elindították Temes, illetve Bihar megye irányába. Kellermann Rozália az utóbbira került. „A negyven férőhelyes buszon nyolcvanegyen voltunk. Persze, a csomagok nem fértek el lent, ezért felhozták, a fejünk felett, a kézipoggyásztartóba gyömöszölték, a széksorok közé rakták, de ott is emberek álltak, s még maszk sem volt mindenkin. A sofőrt egy zöld függöny választotta el az utastértől, gondolom, ez volt a biztonsági óvintézkedés. Menet közben a tetőablakot is csak hosszas unszolásra engedték kinyitni, hogy egy kis levegőhöz jussunk – írta le a körülményeket. – Be voltam ijedve, hogy mit mondok majd a gyerekeknek, eddig mennyire vigyáztam magamra, itt meg csak ültek fel, ültek fel.”

Az Arad és Bihar megye határán fekvő Keményfokon (Avram Iancu), egy régi benzinkút parkolójában leszállították őket – „ami tele volt szeméttel” –, ahol a rendőrök átültették az utasok egy részét másik buszokra, amelyek Kolozs, Hunyad megye felé tartotta. „De elfogyott a busz, mi meg ott maradtunk nagyon sokan. Közben besötétedett, elkezdett fújni a szél, s azt mondták várjunk” – erre a legalkalmasabb hely egy használaton kívüli vendéglő épülete bizonyult, az elcsigázott utasok egy gyengén világító lámpa félhomályában, ócska székeken ülve reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. „A férfiak közül az erélyesebbe megkérdezték a rendőrt, aki nem mozdult a járőrkocsiból, hogy mégis mikor jön a következő busz, mire rájuk szóltak, hogy ne szájaljanak, mert ha nem, van megoldás… Sejtem, mire gondoltak” – idézte fel a szörnyű éjszakát.

Végül a következő (14 személyes) járműre nem fért fel, hanem csak az azután érkezőre, amely éjnek évadján a Nagyvárad melletti Borsra vitte őket, ahol meglepetésre az összes addigi utastársat felismerte. Az egyetlen pozitívum ekkor következett, ugyanis a Szilágy megyeiekért küldött mikrobusz, a katasztrófavédelem járműve tiszta volt, a csomagoknak is jutott hely, sőt a hatósági kísérő személy mindenkitől begyűjtötte a használt arcvédő maszkokat és gumikesztyűket, az utasokat pedig újakkal látták el. Végül Szatmárnémeti érintésével pénteken pirkadatkor érkeztek meg Zilahra, ahol egy szállodában kialakított karanténközpontban helyezték el az utasokat, hogy – mivel a vörös zónának nyilvánított Ausztriából és Németországból jöttek – megkezdjék a hatóságilag elrendelt 14 napos elkülönítést.

„Nekünk mindannyiunknak volt papírunk, hogy nem vagyunk betegek. Mi gondozottak mellől jöttünk el, gyakorlatilag alig érintkeztünk másokkal – szögezte le Kellermann Rozália. – Nem volt kijárási tilalom Ausztriában, én mindennap két órát biciklizni vagy sétálni a Rajna partjára. Szóval, ott normális életünk volt. De ez az utazási kálvária, hogy annyi embert szuszakoltak be a járművekbe, meg, ahogy bántak velünk, annyira megalázó volt! Minek vigyázott ránk a cégünk, mint a porcelánbabákra, ha itthon meg beültettek több mint nyolcvan személyt egy buszba? Bennünk volt a félelem, hogy ha eddig nem is betegedtünk meg, most biztos elkaphatunk valamit.”

A romániai koronavírus-járvánnyal kapcsolatos hírfolyamunkat itt találja.