A Bihari Református Egyházmegyében működő Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet létrejötte és megerősödése, a gyülekezet összetartása és élni akarása példaértékű mind a Királyhágómelléki, mind az Erdélyi Református Egyházkerületben is. A térképre tekintve azonban hiába keressük Toldinagyfalut, mert nem találhatjuk meg. A kicsiny szórványgyülekezet azonban mindössze néhány esztendő alatt egy templomot és egy gyülekezeti házat épített fel. Akkor mégis hol található ez a kis közösség és honnan volt ekkora ereje? Eláruljuk.

November 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja egyben a Magyar Szórvány Napja, és arról, hogy ezt a romániai magyar közösségek számára is megtartják, 2011-ben a tizedik, nagyváradi kongresszusán határozott az RMDSZ. (2015 óta pedig az RMDSZ kezdeményezésére törvénybe is foglalták, hogy november 15. a Magyar Szórvány Napja.)

Az eltelt évtizedben talán ennek is köszönhetően valamivel nagyobb figyelmet kaptak a szórványközösségek, ennek előnyös és hátrányos velejárójával együtt. Divatos lett a szórványközösségekről önsirató, az elmúlást vizionáló, a jelenkori tehetetlenséget és a „dicső múltat” szembeállító riportok készítése. Éppen ezért, amikor a szórványközösségekről beszélünk, sokszor csak az elmúlás, a vesztség, a végek elesése, a térvesztés, a pusztulás jut eszünkbe, pedig a szórványban is vannak olyan életerős és aktív közösségek, amelyek példaként szolgálhatnak a tömbben élő magyarság számára is. Ezt a példát is illendő felmutatni, elmondani, hogy amint az elmúlás, úgy a születés és az alkotás, az értékteremtés is része az életünknek, így a szórványnak is.

Szórvány a magyar–román határ mentén

Bihar megye etnikai szempontból tulajdonképpen két részre oszlik. A Nagyváradtól északra elterülő Hegyköz és az Érmellék szinte tömbmagyar vidék, míg a megyeszékhelytől délre csak az alföldi Nagyszalontán és a vele szomszédos Árpádon, valamint a Bihar-hegység lábainál, a Fekete-Körös mentén fekvő Köröstárkányban van többségben a magyar közösség. Az összes többi településen, ahol még élnek magyarok, kisebbséget alkotnak. A szórványrégiókat is három részre osztják Biharban: létezik a Sebes-Körös menti Nagyváradtól keletre, Élesd irányába a Király-hágóig, a dél-bihari, amely főleg a Nagyszalonta környéki településeket foglalja magában, valamint a Belényesi-medence vidéke.

Különleges helyzetben vannak azok a települések, amelyek sem ide, sem oda nem tartoznak, ezért a közvélemény figyelmét is jobban elkerülik. Ilyen falvak húzódnak meg csendesen Nagyvárad és Nagyszalonta között, a magyar–román országhatár mentén. Ezek a települések kevésbé ismertek, az országúttól, sőt még a vasútvonaltól is távolabb esnek.

Egyfajta szórványmisszió több évtizede zajlik jó néhány településen, például Váradlesen, ahol saját templomuk van a reformátusoknak, valamint Mezőbikácson és Cséffán, ahol csak katolikus templom áll, de kéthetente ezekben tartják a református istentiszteleteket is. Évtizedes egyezség van erről a két egyház között. E három település egyébként a Nagyvárad-Őssi Református Egyházközség szórványgyülekezetei, és történetesen Csűry István őssi parókus lelkész, királyhágómelléki püspök szolgálati területe.

Az országhatár közvetlen közelében fekvő települések egészen más helyzetben vannak. Ezekre jellemző az elhanyagoltság és az elszegényedés – az előző rendszerben a határvédelem miatt is erősebben szorított a kommunizmus. Az egykor itt működő termelőszövetkezetek és kollektívák mind tönkrementek, szétváltak, sokfelé kísérteties és elszomorító emlékként maradtak hátra a rohadó épületek. Sokáig az utakat sem tették rendbe, aki erre merészkedett, tengelytörő gödrök között kellett szlalomoznia. Éppen ezért sokkal olcsóbbak voltak errefelé a telkek és a házak, és épp emiatt lett egyre vonzóbb nagyon sokak számára, akik a környező városokból költöztek ki ezekbe szépreményű, csendes falvakba.

A térképen nincs rajta

Köröstarján, Körösgyéres, Vizesgyán, Körösszeg, Rojt, Oláhszentmiklós és Alsóbarakony határ menti kis települések. Tarján és Gyéres viszonylag közel fekszik Nagyváradhoz és Biharszentandráshoz, ezeken a településeken még meglátszik a nagyváros közelsége és a jobb gazdasági helyzet.

Ahogyan haladunk déli irányba és távolodunk a megye gazdasági motorjának számító Váradtól, úgy változik meg a környezet. Ebben az autentikus vidéki világban azonban jó néhány magyar is él, és ezeknek a magyaroknak a felkutatása, összegyűjtése évekig eltartott a kétezres évek első felében. Az akkor elvégzett munkáról, illetve az egyházközséggé alakulásról Farkas Zsoltot, a Toldinagyfalui Református Misszió Gyülekezet lelkipásztorát kérdeztük, akivel Nagyváradon az egyházkerületi székházban tudtunk találkozni. A fiatal tiszteletes ugyanis nemcsak a missziói gyülekezetet, hanem egy ideje a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közigazgatási osztályát is vezeti.

Farkas Zsolt felidézte, 2003-ban, amikor immár teológusként a nagyvárad-rogériuszi egyházközség területére költöztek családjával, az akkori lelkipásztor, Fazakas Sándor mesélte el neki, hogy ő már egy ideje kijár Köröstarjánba kéthetente, vasárnap délutánonként, és a római katolikus egyház imatermében tart istentiszteleteket az ottani reformátusoknak, de tudomása van arról, hogy a Nagyvárad és Nagyszalonta között, a határ mentén fekvő falvakban is élnek magyar reformátusok, főleg az elszegényedett rétegekből. Ebben az időszakban nagyon nagy volt a munkanélküliség és többen eladták a városokban tömbházlakásukat, és falun vettek belőle házat, így sokkal olcsóbbá vált a megélhetés –eleveníti fel a tiszteletes. Még ugyanazon év nyarán – mondta Farkas Zsolt – teológus társaival elhatározták, hogy felmérik ezt a vidéket.

Faluról falura felkutatták a magyarokat

A tervet a tettek követték, és sorra járták a polgármesteri hivatalokat a magyarok felől érdeklődve, ahol pedig hivatal nem volt, ott a helyi tudakozóban, a kocsmában kezdtek kérdezősködni, és sikerült is feltérképezniük, hogy hol mennyien a magyarok ezekben a szinte színromán falbakban.

2005-ben, amikor segédlelkészként szolgált a várad-rogériuszi egyházközségben, már ő is részt vett Fazakas tiszteletes oldalán a szórvány szolgálatban, sőt ekkortól már nemcsak Köröstarjánban, hanem Oláhszentmiklóson is tartottak istentiszteleteket, egyéb hely híján egy ház verandáján. „Szabadtéri istentiszteleteket tartottunk, ugye, ez manapság nagyon divatos kifejezés lett” – jegyezte meg a tiszteletes, aki felidétei, mintegy három évig így tartották meg összejöveteleiket.

„Itt tartottuk az ünnepeinket, az úrvacsoráinkat, mindent, és idővel egyre többen lettünk, ment a híre, hogy mi reformátusok ott tartjuk az istentiszteleteket, és egyre többen jöttek az emberek, csatlakoztak. Eljutottunk egészen odáig, hogy 2017-ben, amikor nekem már lejárt a segédlelkészi szolgálatom, február 17-én Köröstarjánban tartottunk egy közgyűlést, ahol az ott összegyűlt 99 ember kimondta az egyházközség megalakulását Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet névvel” – magyarázta Farkas Zsolt.

A térképen azonban hiába keressük Toldinagyfalut, nem találjuk. A gyülekezet elnevezése inkább romantikus és historizáló, ugyanis az egyházközség központja, Oláhszentmiklós és környéke valamikor Toldi-birtok volt, valamint az évszázados térképeken még látszik egy ma már nem létező település Nagyfalu névvel, és e kettőből született meg Toldinagyfalu. Az misszói gyülekezet valójában Oláhszentmiklós, Rojt, Körösgyéres, Köröstarján és Biharszentandrás magyar reformátusait gyűjti egy közösségbe.

Napjainkban 137 lélek alkotja a gyülekezetet, a tarjáni a legnagyobb rész 75 taggal, míg Oláhszentmiklóson negyvenen, Biharszentandráson tízen, Körösgyéresen tízen, Rojton pedig heten tartoznak a közösségbe.

Kívül-belül építkező közösség

A frissen megalakult egyházközség tagjai elhatározták, hogy megvásárolnak egy kis házat Oláhszentmiklóson, ahol zárt térben tarthatják majd meg alkalmaikat. Az ingatlanvásárlásra nem sokat kellett várniuk, ugyanis a helybéliek összefogásával, valamint az egyházkerület és az egyházmegye segítségével 2008 elején megvettek egy öreg parasztházat, ahol az utcai nagyszobában kialakították az imatermet.

„A verandához képest ez már egy katedrális volt” – mondta Farkas Zsolt. Alighogy rendbe tették az imatermet, megkezdték a ház felújítását, bővítését, és még félig sem voltak készen az építkezéssel, amikor ugyanazon év végén egy újabb vállalkozásba kellett belevágniuk. Köröstarjánban ugyanis, ahol a római katolikus egyház imatermét használták, a faluban ellenséges hangok kezdtek terjedni, ezért a kis református csapat tagjai eldöntötték, hogy Tarjánban is saját ingatlanba költöznek, amint lehet.

„Egy százlelkes gyülekezettel, egy félkész épülettel a nyakunkban, el kellett kezdeni egy újabb építkezést, mert hát a hangulat és a helyzet olyan volt, hogy jobbnak láttuk, ha a magunk lábára állunk. Vettünk is egy kis telket, ahol elképzeltük az építkezést. Összehívtam egy közgyűlést, kivetítettem azokat a képeket, látványterveket, amiket az építész előkészített, és hogy miképpen nézne ki a templom, amit szeretnénk megépíteni – elevenítette fel a történteket Farkas Zsolt. – Egy idős néni ekkor felállt és azt kérdezte tőlem: Tiszteletes úr, nagyon szép mindegyik, de miből fogjuk mi ezt megcsinálni? Mondtam neki, hogy nem tudom, de azt tudom, hogy az Isten a legnagyobb bankár, aztán, ha akarja, akkor megállítani sem lehet” – mesélte a tiszteletes.

Hozzátette, hogy az egész építkezés, akár Oláhszentmiklóson, akár Tarjánban, mintha maga lett volna a gondviselés. Volt úgy, hogy közmunkával kezdtek neki a templom alapjának kiásásához. Ötven centiméter szélességben két méter mélyre, a toronynál pedig hetven centiméter szélesen ét több mint két méterre kellett leásniuk. „Úgy indultunk, hogy kiásunk harminc-negyven centi mélységet, és következő héten pedig jön egy kis markoló, amivel kiássák az alapot a szükséges mélységben. Szombat reggelre volt meghirdetve a közmunka, és én ott felébredtem tizenöt férfival. Elkezdtük hát ásni a tervezett harminc centit, és alig telt egy óra, kész voltunk. Odajött hozzám az egyik férfi, és kérdezte, miért kell a gép, hiszen itt vannak ők és estig be is fejezik. Igaz, hogy estig nem sikerült befejeznünk, de még egy félnapnyi munkával az egészet befejeztük” – magyarázta Farkas Zsolt.

„Én azt jól tudtam, hogy ha ki is lesz ásva az alap, nincs annyi pénz a bankszámlánkon, amiből ezt be is tudnánk önteni. A vas meg volt már véve, de a betonnak csak részére volt pénzünk. És ha hiszi, ha nem, ez végig így történt, a csodák sorozatát ennél az építkezésnél végig lehet követni, mert akkor, amikor szükség volt arra, hogy megrendeljük és meglegyen a beton, megvolt a pénz. Nem tudom azt mondani, hogy innen, onnan vagy amonnan, de mindig megvolt. Az isten a legnagyobb bankár, ez biztos így van” – mesélte a toldinagyfalui gyülekezet építő lelkipásztora.

Nem sokkal később jelentkezett egy hollandiai ismerőse, aki felajánlotta a csapata önkéntes segítségét. 2009 nyarán meg is érkeztek Köröstarjánba, hogy kétkezi munkájukkal és adományukkal hozzájáruljanak az építkezéshez.

Mindig kialakult, amikorra kellett

Farkas Zsolt elmondta, amikor elment a bankba, hogy vegyen ki pénzt a holland önkéntesek alapvető ellátására, és lekérte az egyházközség egyenlegét, ott szembesült vele, hogy a néhány száz euró helyett tizenhatezer euró volt a számlájukon. „Kiderült, hogy a holland csapat, amely segédkezni jött, előre elutalta az adományt, de emellett még építkezési anyagot is vásároltak” – magyarázta Farkas tiszteletes. 2009 végére ezzel a támogatással, illetve további gyűjtésekkel olyan állapotba tudták hozni a tarjáni templomot és az oláhszentmiklósi gyülekezeti házat, hogy 2011. november 6-án Csűry István püspök mindkettőt felszentelte és használatba adta.

Idő közben megvásároltak egy másik telket is a tarjáni templom mellett, hogy legyen nagyobb udvara az istenházának, ráadásul a szomszédos telek elhanyagolt, szemetes volt, nem mutatott jól az új templom mellett. „Amikor gyűjtünk, akkor mindenki gyűjt. Tarján, Szentmiklós, Szentandrás, Gyéres, Rojt, tehát olyan nincs, hogy ez csak tarjáni projekt és akkor csak a tarjániak gyűjtenek. Például, amikor elhatároztuk, hogy megvásároljuk a telket a tarjáni templom szomszédságában, tartottunk egy közgyűlést és elhatároztuk azt, hogy minden egyes gyülekezeti tag minden hónapban erre a projektre öt éven keresztül 15 lejt fog adni. Ez egy évben 180 lej, mindenféle adományok és fenntartói járulékon túl. És működött a történet, az oláhszentmiklódiak is befizették a tarjáni telekre a kirovást, volt, aki fél év alatt, volt, aki negyedév alatt fizette ki az összeget” – magyarázza Farkas Zsolt. Hozzáteszi, hogy volt még mellette más forrás, pályázati támogatás is, de az, hogy egy maréknyi ember évente ötezer eurót össze tudott gyűjteni saját forrásból, az nagyon fontos dolog.

 „Így indult. Azóta apróbb lépésekkel mindig egy kicsit előrébb jutottunk. Ezután lettek padok, utána lett harang, azután telek a tarjáni templom mellé, most már mindenünk van, még öntözőrendszerünk is, hogy a kertet rendben tartsa” – meséli a lelkipásztor.

Lépésről lépésre

„Egyik lépés hozta a másikat. Amit tudtunk, hogy szükséges, hogy legyen egy gyülekezeti központ Oláhszentmiklóson, mivel úgy láttuk, Tarjánban biztosított a helyünk. Aztán úgy alakult, hogy tennünk kellett egy lépést, vagy úgy adódott egy alkalom, amikor lépni kellett. Ilyen volt a telekvásárlás is, mely esetében a tulajdonossal megállapodtunk, hogy öt év alatt kifizetjük az árát részletekben, és nagyon nagy csoda az, hogy két és fél év alatt ki tudtuk fizetni az egész összeget” – nyomatékosította Farkas Zsolt. Az elején, amikor az egész építkezés elindult, ő maga is megijedt, hiszen „az ember gyarló és hitetlen sokszor, még akkor is, hogy ha tapasztalja a csodákat.” A tiszteletes hozzátette: „Ha teljesen hitetlen ember lettem volna, és végigéltem volna azt, amit végigéltem, akkor teljes biztos, hogy hívő emberré változtam volna.”

„Az elején én ott voltam segédlelkészfizetéssel, a feleségem még egyetemista volt, szüleimnél laktunk, mert Nagyvárad-Rogériuszra is úgy jöhettem segédlelkészként, hogy tudtam, odahaza kell lakjunk, mivel nem volt parókia. Egy olyan gyülekezetbe vállaltam, sőt akartam a kinevezést, ahol nemhogy parókia nem volt, de semmi nem volt az égvilágon. Egy adott pillanatban megkérdeztem az elöljárómat, hogy én hogy mehetek bele egy ilyen helyzetbe, ami a személyes életem szempontjából is egy sor bizonytalanságot jelent, és hát a gyülekezet részére is, egy gyülekezeti házra is mindenképp szükség lesz. Akkor az elöljáróm azt mondta, merjél bízni az Istenben. És kialakult. Rengeteg jó ember állt az ügyünk mellé, és végig éreztük, hogy az Isten szeretete velünk van és akarja ezt a projektet” – magyarázta a tiszteletes.

Az egyház mint nemzetmegtartó erő

Farkas Zsolt szerint Köröstarjántól délre, az egyre hátrányosabb helyzetű településeken, és ahol a helybélieknek alig van kötődésük a külvilággal, nem választható el egymástól az egyház és a nemzet, vagy az egyház és a magyar érzelem. „Amikor nincsen semmilyen más intézmény ezeken a településeken, amelyek a saját nemzeti kultúrában tudna megerősíteni, vagy akár ébren tartani, akkor világos, hogy az egyháznak ez is feladata” – vélte.

A tiszteletes elmondta, az is érdekes, hogy az emberek, a magyarok bár ismergették egymást, nem alkottak közösséget. A közösség az egyház révén jött létre. Az is teljesen biztos – mondta a lelkipásztor –, hogy az identitás megtartásában a gyülekezetnek ezen a vidéken nagyon nagy feladat volt. „Ki merem mondani azt, hogy nem egy olyan esküvő, keresztelő, amelyet mi az elmúlt tizenvalahány évben elvégeztünk, az nem így alakult volna, ha mi nem vagyunk ott” – fogalmazott.

A gyülekezet a szociális ellátás, illetve az egymásra figyelés tekintetében is sokat jelent a településeken. Farkas tiszteletestől megtudtuk, amióta működik a Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet, több szociális programot tudtak lebonyolítani. Télen például besegítenek a rászorulóknak tűzifa vásárlásába, és az elmúlt tíz esztendőben minden egyes évben sikerült megoldaniuk, hogy a téli hónapokban, de néha még márciusban is, egy-egy nagyobb, alapélelmiszerből álló csomagot állítottak össze és 20-25 családhoz juttatták el. Éveken át gyűjtöttek az élesdi református gyermekotthonnak, legutóbb pedig egy beteg leány gyógyítására gyűlt össze ezer lejt. „Ez a kis közösség megtapasztalta, hogy milyen az, amikor az emberek melléjük állnak a bajban, így ők is szívesen segítenek. Meggyőződésem, hogy felekezeti szinten is, nemzeti szinten is és szociális téren is egy összekötő erővé vált ez a gyülekezet a maga kicsiny voltában, mert hangsúlyozni kell, hogy 130 lélekről beszélünk” – hangsúlyozta Farkas Zsolt.

Hozzátette, hogy Tarjántól Oláhszentmiklós felé még a felekezeti hovatartozás sem feltétlenül fontos. A református missziói gyülekezetbe ugyanis tartoznak eredetileg baptista vagy ortodox vallású tagok is, akik szeretettel csatlakoztak a közösséghez. „Itt nem az a lényeg, hogy római katolikus, baptista vagy ortodox valaki, miközben ők nyilván valamilyen családi kapcsolat révén kerülnek velünk kapcsolatba. Számukra az a fontos, hogy a közösségünkben megtalálja a helyét. Templomunk ajtaja nyitva áll mindenki előtt, és ha ő otthon érzi magát, akkor mi szeretettel látjuk” – zárta a beszélgetést Farkas Zsolt.