Páciensként is volt lehetősége megtapasztalni a hazai egészségügy hiányosságait és a külföldi kezelés buktatóit Ambrus Andreának. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi szakán az idén végzett gyergyóalfalui hölgy szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében tapasztalatait osztja meg a Maszol olvasóival.   

A történetem tavaly kezdődött, amikor kiderült, hogy egy szívkatéteres beavatkozásra van szükségem, amit itt, Romániában egyelőre még nem végeznek rutinszerűen (csak magánkórházakban), Magyarországon viszont állami kórházban igen. Itthoni, illetve Magyarországon is érdeklődtem ez ügyben. Egy bukaresti professzortól megtudtam, hogy ők 6 000 euróért végzik ezt a beavatkozást, amit teljes egészében a betegnek kell fizetni, mivel sem az Országos Egészségügyi Biztosító, sem a minisztérium nem hajlandó támogatni, a kórház többszöri kérésére sem.

Sokallván ezt az összeget, maradt a magyarországi kezelés, amire két lehetőségem volt: az egyik, hogy magyarországi lakcímet, ezzel együtt TAJ-kártyát szerzek, a másik pedig a tervezett gyógykezelések finanszírozására szóló E112/S2 formanyomtatvány igénylése.

Ez utóbbit el is indítottuk januárban. A következő dokumentumok kellenek hozzá:

• egy egyetemi központban működő, az egészségbiztosítási pénztárral kapcsolatban álló kórházban kiállított orvosi jelentés (Raport medical), ami arról szól, hogy itthon nem tudják megfelelő időben elvégezni a kezelést,
• a külföldi kórház által kiállított befogadó nyilatkozat, hogy vállalják a kezelést,
• minden, a betegséggel kapcsolatos orvosi dokumentum, személyi másolat, típuskérés.

Az egészségügy alkalmazottak nincsenek tisztában az eljárással

A Hargita megyei egészségügyi biztosítóhoz tartozom, ahol a legnagyobb szakértelemmel, fölösleges várakoztatások és leordibálások nélkül (nem úgy, ahogy azt más közintézményekben, hivatalos ügyintézések közben megszokhattuk) adtak segítséget.

Az iratcsomó beszerzésének az egyetlen akadályát viszont az okozta, hogy sajnos magyarországi egészségügyi alkalmazottak sincsenek tisztában az ilyen fajta eljárásokkal. Kis híján KÉT hónapomba telt, amíg megkaptam a magyarországi kórháztól a befogadó nyilatkozatot. Ez alatt volt több e-mail váltás a hozzám hasonló betegekkel foglalkozó doktornővel, telefonbeszélgetés az ottani kezelőorvossal, arrogáns nővérrel, előjegyzést vezető asszisztenssel.

Újabb e-mailek következtek, amelyben, mintha kínaiaknak magyaráztam volna el, mire is van szükségem. Kértem, hogy irányítsanak ahhoz a személyhez, aki az ilyen ügyekkel foglalkozik, a válasz azonban mindig az volt, hogy mindezt itthon kell elintéznem. Végül egy kis nyomozással sikerült rájönnöm, hogy abban a kórházban a Szervezési és Minőségirányítási Igazgatóság hatókörébe tartozik a finanszírozás, beleértve az E112/S2-hez szükséges befogadók kiállítása is. Ezek után egy napon belül megkaptam a papírt, majd leadtam a biztosítóháznak, ahol pár napon belül elbírálták, és küldték is a nyomtatványt.

Erre a sok idegtépő herce-hurcára nem lett volna szükség, ha az állami egészségügyben dolgozók tisztában lennének néhány jogi kérdéssel és ismernék az intézményük működési egységeit és azok kompetenciáit, így első nekifutásra átirányíthattak volna az említett Igazgatósághoz.

„Ott is nyújtják a borítékot a köpeny zsebébe”

Ha már a magyar egészségügynél tartunk, el kell mondanom, hogy tévedés az, hogy azért menne ki a betegek nagy része, mert ott minden tökéletes! Volt „szerencsém” betegként és orvostanhallgatóként is betekintést nyerni budapesti kórházakba: ott is nyújtják a borítékot a köpeny zsebébe. Ott is vannak arrogáns orvosok, nővérek, hibák, ott is idegesek a betegek, mert reggelre kaptak előjegyzést, de még délután is a kórház folyósólyán várják az orvost (mindez saját tapasztalat); a betegközpontúság rég a múlté, nem néz rá az orvos többször is a betegre naponta, már csak azért is, hogy az érezze a törődést (ahogy ez az intelem egyébként az orvosi egyetemen is elhangzik).

Én konkrétan akkor láttam a szakorvosomat, amikor még félálomban kitoltak a műtőből, majd, amikor a zárójelentésemet készítette (a történethez hozzátartozik, hogy ekkor kérdezte meg, hogy van-e E112/S2-esem, vagy sürgősségi beavatkozásnak írja be, mert ahhoz elég az EU kártya, hogy ne kelljen fizessek). Ugyanez a szervezetlenség látszott a kontrollvizsgálatom alkalmával is. Az egyetlen különbség hozzánk képest, hogy ott sokkal inkább ésszel osztják be a pénzeket, ezért az állami kórházak felszereltebbek.

Az egészségügyi rendszer hiányosságai az egészségturizmus oka

Történetemmel egyrészt cáfolni szeretném az olyan hozzászólásokat, hogy a biztosító pénztár mindent kitalál, csakhogy ne kelljen fizetni, mert én az ellenkezőjét tapasztaltam: az itthoni ügyintézés a lehető legegyszerűbben ment, a magyarországi annál kevésbé.

Másrészt arra szeretnék rávilágítani, hogy nem a szaktudás hiánya, vagy az orvosok hozzáállása az oka az „egészségügyi turizmusnak”, hanem elsősorban az egészségügyi rendszer hiányossága. Sokan szidják az itthoni orvosokat, de nincs rálátásuk arra, hogy mennyi akadályt gurít eléjük az ország. Érdekes abba is belegondolni, hogy a biztosító pénztár nem finanszírozza a 6 000 eurós beavatkozás hazai intézményben, hazai, képzett és tapasztalatra vágyó orvosok általi elvégzését, de 2 millió forintnyi összeg külföldi átutalását vállalja. Ezek után csodálkozunk, hogy nincs pénz a hazai kórházak fejlesztésére, hogy betegek halnak meg gyógyszerhiány miatt, hogy eladósodik Románia a külföldi egészségügyi intézmények felé?

A minisztérium e mellett nem támogatja a fiatal orvosokat, sőt, egyre lehetetlenebb helyzetbe sodor minket, a rezidensképzés kész csőd, állásokat nem hirdet meg, de a külföldi munkavállalást megkönnyíti, hogy még több szakember hagyja el az országot. Nem kell pénzügyi szakértőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember, ez hosszú távon egyre nagyobb szakadékba viszi az országot!

Ambrus Andrea

Gyergyóalfalu