A közel 19 000 szatmári zsidó kényszer-gettósításának, majd az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborokba való deportálásának 74. évfordulójára emlékeztek a Várdomb utcai Nagyzsinagóga udvarán, amelynek falai nem is a csendet őrzik, hanem a hang hiányát siratják. Az emlékezők néma menetben vonultak végig a régi városközponton az ortodox zsidó temetőig.

74 évvel ezelőtt az ember szülte gonoszság megváltoztatta a szeretet parancsát, gyűlöletté és pusztítássá alakítva azt. 1944 május 19–én indult útjára a szatmárnémeti vasútállomásról az a marhavagonokból álló szerelvény, amelyet június 1-jéig aztán még öt követett, és vitt az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborokba egy kisvárosnyi, 18 863 szatmárnémeti és környékbeli zsidót. Nőket, férfiakat, felnőtteket, gyermekeket, öregeket, akiket egy megbicsaklott értékrend ítélt halálra – csak azért, mert mások voltak. Más volt az anyanyelvük, a vallásuk, a kultúrájuk. Nem számított, hogy évszázadok óta ezen a vidéken éltek, nem számított, milyen jelentős szerepük volt a város fejlődésében, nem számított semmi.

A mai városkép sokat köszönhet a zsidóknak

Bár sokan nem szívesen veszik ezt tudomásul vagy ismerik el szívesen, de vitathatatlan: Szatmárnémeti mai városképe is sokat köszönhet a zsidóságnak, az egyik legnagyobb és legkompaktabb erdélyi zsidó közösségnek. Nem csak önmaguk számára éltek, hanem a városért is, fontos szerepet játszva a gazdasági és kulturális életben. Ez visszaköszön a Zsidókorzó épületeiben és nevében is, a régi központban ugyanis az üzletek zöme az ő tulajdonukban volt, innen származik a Zsidókorzó elnevezés. A szatmári ipart is nagy részben ők irányították, jelentősen hozzájárulva a város gazdasági fejlődéséhez. 

A 20. század elején a szatmárnémeti hitközség egyike volt Erdély legnagyobb közösségeinek, talmud-tórájában több száz gyerek tanult, a Chevra Misnajot és a Machzike Tora egyletek impozáns zsinagógákat emeltek, s ezek mellett további húsz kisebb-nagyobb imaház működött, amelyekben különböző egyletek tagjai vagy haszidok imádkoztak, az egykori jeshiva mai napi híres. Amerikában és Izraelben egyébként egyesületük van a Szatmárról elszármazott zsidóknak, és még a '70–es években is komoly, mindenki által elfogadott „ajánlólevélnek” számított a szatmári iskolában végzett tanulmány. 1903-tól pedig héber nyomda is működött a városban, 1932-ben ultramodern kórházat építettek.

Egy kassai állomásfőnök feljegyzései

Aztán, „mint az idők során néhányszor, Isten kivonult a történelemből, hallgatott és – hester panim – elfedte az arcát”. 1944. április 5-én a zsidóknak sárga csillagot kellett a mellükre tűzniük, május 3-án pedig megkezdődött a gettósítás. Az egész városrésznyi, hatalmas zsidó negyed egy szűk területén összezsúfolva majdnem tizenkilencezer zsidónak kellett embertelen körülmények között léteznie két hétig – sokan elhunytak, és nagyon sokan öngyilkosok lettek. A gettó lakóit marhavagonokban szállították a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba, az első szállítmány 1944. május 19-én indult 3 006 személlyel, az utolsó, a hatodik pedig június 1-jén, 2 615 személlyel. Az emberszállítmányok alkotta szerelvények Kassán álltak meg – itt végződött a magyar, és kezdődött a német hatóság hatásköre –, ahol a magyar csendőrségtől átvették őket az SS emberei.

A kassai állomás főnöke kimutatást készített az egyes szállítmányok létszámáról — no nem az utókornak, hanem mint egy „jó raktáros”. Egyéb konkrét lista vagy jegyzék híján az ő feljegyzését használja a szakirodalom, amely 18 866, illetve 18 863 szatmári, szatmárnémeti és környéki deportáltról beszél. Közülük alig 2 000-en tértek vissza. Megaláztatásaik pedig még nem értek véget, mert nem találtak már semmit bútoraikból, értékeikből, sőt az otthonukat, házukat sem találták már. Nem voltak lerombolva, csak mások laktak bennük.

„Minden május a civilizáció legnagyobb kudarcára emlékeztet, és bármennyire fájó,  emlékezni kell, hogy ilyen soha többet ne történjen, ne történhessen meg, mert aki nem ismeri a történelmet, az megismételheti annak hibáit. A történelem 74 évvel ezelőtti, legsötétebb napjaiban minden ember másként reagált a szörnyűségekre, volt, aki segítette a pusztítást; a legtöbben közömbösek maradtak, közönyösen szemlélve, mi történik szomszédaikkal, ismerőseikkel. És lettek így csendestársak a pusztításban. De voltak olyanok is, igaz, kevesen, akik saját biztonságukkal és testi épségükkel nem törődve, segítettek a zsidóknak” – fogalmazott a Szatmári Zsidó Hitközséget vezető Beşa Adrian a Nagyzsinagóga udvarán álló Mártírok Emlékművénél.

Szatmárnémeti sokkal szegényebb város lett

„1944 későtavaszán alig egy hónap leforgása alatt Szatmárnémeti városának 20 százalékát elpusztították, kiirtották, és Szatmárnémeti sokkal szegényebb város lett. Elképzelni is szinte lehetetlen, mit jelentene ma, ha Szatmár lakosságának egy része, 19 000 ember eltűnne egy éjszaka alatt. Ugyanez történt a megye sok más településén is, ahol ma már nyomuk sincs az egykori közösségeknek, legfennebb egy-két porladó sírkő. Igen, emlékezni kell, emlékeztetni kell gyermekeinket azokra a vészterhes időkre, és kérni Istent, hogy az emberiség soha többé ne adja fel emberségét” – hangzott el a megemlékezésen.

Ezt követően kaddisht, azaz gyászimát mondtak a szatmári zsidókért, de azokért is, akikért már senki nem mondhat, mert nem nem maradt élő hozzátartozójuk, és azokért az ugocsai zsidókért, akiket a kárpátaljai Nagyszőllősre, valamint a tasnádi zsidókért, akiket Szilágysomlyóra deportáltak, majd hagyományosan egy-egy követ helyeztek el az emlékmű tetején. Ezt követően az emlékezők – köztük az Izraelből érkezettek, a debreceni, valamint a Zilahi Zsidó Hitközség népes küldöttsége — kezükben „Megbocsátottunk, de nem feledünk”, „A történelem soha ne ismétlődjön meg”, „Nem szabad elfeledni” feliratú lapokkal néma menetben indultak a régi városközponton és a Sugárúton át az ortodox zsidó temetőig, ahol az elhurcoltak emléktábláival borított kápolnában ismét imát mondtak az emlékükre.