Pillanatnyilag a világ népességének 50 százaléka él városokban, és amennyiben továbbra is a jelenlegi népesedési tendenciák érvényesülnek, ez az arány 2050-re meghaladhatja a 66 százalékot. Belátható, hogy a városi zöldterületek kiterjedésével, valamint minőségével kapcsolatos kérdések hamarosan a városlakók életének kulcskérdésévé kell hogy váljanak.

A városi zöldterületek problémájával foglalkozni, azt kutatni, hogy milyen szerepet játszanak ezek a városlakók jól-létében, nem pusztán elméleti jellegű, az urbanisztikai szakemberekre tartozó probléma, de egyben a helyhatóságok, illetve a városlakók közösségei számára is égető feladat – mutat rá tanulmányában Bogdan-Nicolae Păcurar területfejlesztési szakember, a BBTE Földrajz Karának oktatója.

A szakember a 41 romániai megyeközpont, valamint Bukarest példáján azt vizsgálta meg, hogy 1993 és 2015 között milyen mérhető változások történtek e városok zölterületeit illetően. A tanulmány a politikai változások átfogóbb kontextusában is elhelyezi a kérdést, ilyeténképpen pedig arra keres választ, hogy a Ceaușescu-rezsim bukása, az ingatlanpiac rohamos fejlődése, a piacgazdaság térnyerése, vagy az Európai Unióhoz való 2007-es csatlakozás hogyan befolyásolta a városi zölterületekkel kapcsolatos helyi, regionális vagy országos szintű törvénykezést, jogalkotást, illetve intézményes mentalitást.

A romániai jogi szabályozás szintjén – mutat rá a tanulmány – tulajdonképpen csak az Európai Unióhoz való 2007-es csatlakozás nyomására jelent meg az a kérdés, hogy lakott területeken mekkora kell hogy legyen az egy lakosra jutó zöldfelület kiterjedése, és hogy egyáltalán mi számít lakott közegben zöldterületnek. A helyi hatóságok 2010. december 31-étől lakosonként 20 négyzetméternyi zöldfelületet irányoztak elő, majd 2013. december 31-étől 26 négyzetméterre növelték a lakosonkénti kötelező zöldfelület-kvótát. A szerző leginkább azt kifogásolja, hogy e hivatlos megközelítés csak a település népességszámához arányítja a zölterületek kiterjedését, figyelmen kívül hagyva számos fontos tényezőt.

Ha csak azt vesszük alapul, hogy hogyan aránylik a lakosok száma a zöldterületek kiterjedéséhez, a kép valamelyest kedvezőnek bizonyul, ugyanis a legtöbb romániai megyeközpontban 1993 és 2015 között nőtt az egy lakosra jutó zöldterültek összkiterjedése. A vizsgált 42 település közül mindössze tízben csökkent az összterületük (Râmnicu Vâlceán a korábbi fejenkénti 30,52 négyzetméterből 2015-re mindössze 16,77 maradt, illetve hasonlóan drasztikus csökkenés tapasztalható Brassóban, Aradon, Konstancán, Zsilvásárhelyen, Szebenben, Szörényváron, Slatinán, valamint a fővárosban). Ugyanakkor a legtöbb megyeszékhelyen, kiváltképp a kevésbé népes városokban, jelentős növekedés tapasztalható a zöldterületek vonatkozásában – míg Nagybányán 1993-ban egy lakosra 21,53 négyzetméternyi zöldterület jutott, ma 117,69 négyzetméter jut.

Ez a gyarapodás – figyelmeztet Păcurar – csak látszólagos, és könnyen elfedheti a veszélyes helyzetet. Ha tekintetbe vesszük, hogy a romániai megyeközpontok összlakosságának száma 1993 és 2015 között alig változott (8 231 471 fő 1993-ban, 8 211 600 fő 2015-ben, ami 0,02 százalékos csökkenést jelent), míg a romániai megyeszékhelyeken a beépített területek összkiterjedése az 1993-ban mért 108,896 hektárról 2015-re 183,669 hektárra növekedett, könnyen beláthatjuk, hogy akad még tennivalónk. Nem elég azt kérdezni, hogy egy városlakóra hány négyzetméternyi zöldfelület jut, hanem azt is meg kell vizsgálnunk, hogy a városi (főleg nyilvános) zöldfelületek kiterjedése hogyan aránylik a beépített területek kiterjedéséhez. A lakosok zöldfelületigénye tehát annak függvényében is változhat, hogy mekkora az adott városban a beépített területek kiterjedése, mennyire teszi ez zsúfolttá, szennyezetté, frusztrálóvá az adott várost.

Bogdan-Nicolae Păcurar tanulmánya elsősorban új módszertan bevezetését indítványozza a városi zöldterületek kérdésének vizsgálatában, de arra is rámutat, hogy melyek azok a konkrét jogszabályok, amelyeknek a módosítása változásokhoz vezethetne.