Bartha Réka: „Nem” az áldozatszerepre
Mindenkire másképp hat ugyanaz a tragédia, más következtetéseket von le belőle a saját életére vonatkozóan. Én egy ideje azon kapom magam, hogy a döbbenetem némaságba csomagolt, csak a megoldáskeresésem hangos, fecsegő és szerteáradó… Már lassan az állam úgynevezett intézményein sem tudok rendesen és tisztességesen kiakadni, mert ezek annyira absztrakttá váltak számomra, hogy újból és újból meg kell gúgeleznem a definíciót, hogy vajon jól emlékszem-e még azok szerepére, funkciójára. És ha meg is tudom, ugyan mi hasznom lenne abból?!
Egy hasonló logika mentén egyesek – talán túl sokan is – eljutottak arra a következtetésre, hogy itt már csak az önbíráskodás célravezető. Ez azonban amennyire érthető konklúzió, éppen annyira veszélyes is, mert minél többen érzik úgy: ha már senki nem segít, akkor majd ők maguk „sínre teszik” az igazság diadalát, annál inkább borítékolható egyfajta anarchiába hanyatlás. Mert ugye igazságtevésre még akkor is szükség van, ha magának a fogalomnak a gondolata is felér lassan egy metafizikai hányingerrel.
Nos, ha már ezek így vannak, akkor én meg azt keresem meg teljesen egyénileg, mindenféle segítség és biztatás nélkül, hogy mit tehetek magamért, na meg azért, hogy minél távolabb kerüljek attól a helyzettől, hogy az állam valamely úgynevezett intézményének kelljen megvédenie, rendszerint teljesen alkalmatlan pillanatban, az alkalmazottak munkaidején kívül.
Ez az észszerűség vezetett el abba az edzőterembe, ahol küzdősportot oktatnak, keleti harcművészetet. Mondanom sem kell, hogy ezzel kapcsolatos legfrissebb élményem a Linda című tévésorozathoz kapcsolódik, amelyben egy, a keleti harcművészetekben (Kung-fuban) jártas, nem túl magas, ám rövid hajú rendőrnő rúgja le magasra szökellve a csúnya és gonosz fickók fejét, közben meg nagyon hatásosan és élesen visítja hozzá sokszor egymás után nyomatékosításként, hogy: jáááá-jááá-jááááá. Gyermekfejjel szent meggyőződésem volt, hogy a gonosztevők hatástalanításának legalább annyira része a visítás, mint maga a látványos harci technika.
Lehet, hogy viccesen hangzik mindez, de középiskolás koromtól szemüveget hordok, és részben talán emiatt sem gondoltam soha arra, hogy nekem bármilyen küzdősportot ki kellene próbálnom, önvédelmet tanulnom. Igen, de mindmostanáig abban a teljesen megalapozatlan hitben is éltem: ha netán valamely rendészeti jellegű segítségre szorulnék, akkor hopsz!, ott terem majd két ügyeletes rendészeti szakértő és megszakérti a vitás helyzetet, kiment majd engem, a semmiféle önvédelmi tudással nem rendelkező könyvtár-, és laptopkukacot az esetleges támadó karmai közül. Ez azonban, kérem, a legkevésbé sincs így, amint azt eléggé részletesen, mélyrehatóan és alaposan megtudhattuk az elmúlt napokban…
Következtetésképpen egyszercsak ott találtam magam elmélyülten érdeklődve egy sepsiszentgyörgyi ju-jitsu edzőteremben, ahol a sportágban többszörösen díjazott szenszej azt ecsetelte, hogy bizony, a nők esetében a pszichés blokád feloldása a legnagyobb kihívás, annak a képességnek az elsajátítása, hogy megfelelőképpen lereagálják a fizikai támadást.
Rá kellett jönnöm, hogy igazából e mentális gát miatt egy nő esetében az áldozatszerep eleve adott, úgyszólván benne van a cévében, hiszen magassarkúban vagy körömcipőben tipegő félénk nyuszik vagyunk, tökéletesen alkalmasak arra, hogy prédává váljunk (tisztelet a kivételnek!). És akkor most nem elemzem ki itt, hogy ez miért is lehet így, mert túlságosan hosszú és unalmas lenne, a lényeg az, hogy fel kell hagyni egy társadalmilag kondicionált nagyon káros önképpel, és élesíteni kell egyet a szimatunkon, a reakcióképességünkön, beszerezni az ehhez szükséges tudást, ismereteket. Ez pedig – bocsánattal legyen mondva – a legkevésbé sem az állam valamely úgynevezett intézményén áll, hanem csakis rajtunk, egyénenként. Csak így van esély nemet mondani az eleve elrendelt áldozatszerepre.
Nem azt mondom, hogy akkor holnaptól mindenki egy-egy Linda gyanánt rugdossa le méltatlan embertársai fejét, azt sem mondom, hogy ez betonbiztos megoldás mindenféle veszélyhelyzet felszámolására. De az is tuti, hogy nekem például most már teljesen más terveim vannak, mint azt mondani egy esetleges támadónak, hogy „bocsi, azonnal alkalmas leszek az áldozatszerepre, de előbb leveszem egy kicsit a szemüvegem”…