Lelkemben próbáltam késleltetni a pillanatot, amikor tudatosítom, hogy a barátom meg fog halni. Hisz ahogyan sűrű levelezésünkben is megfogalmazódott: benne volt a pakliban – nála pedig nem csak úgy, hogy egyszer csak váratlan vendégként beállít kaszás őkelme; hanem úgy, hogy magamutogatóan előre jelez, célzásokat tesz. Sok szót váltottunk erről, hisz én ajánlottam neki, hogy nézesse meg magát a nemzetközi hírű szívsebész-professzorral, aki végül megműtötte és még egy bő évvel megajándékozta őt. Előszedem a levelezésünket, de nincs erőm végigolvasni. Elakadok a múlt év szeptemberi levélváltásunknál: „Nagyon megszenvedtem az utóbbi két hetet,de mostmár utána vagyok, mert a családom nagyon mellém állt” – „A kánikula miatt, a szíveddel? Nagyon vigyázz(unk)!” – „Hugókám,eltaláltad. Általában az ilyen nagy műtét után fölötte kell vigyázni a hirtelen légnyomás-változásra és és az erős hősugárzásra. Köszi, hogy aggódsz értem! Laji tata.” Igen, a kánikula. Meg az egyebek.

Mit mondjak én el most a beteljesedett sorsú kedves barátomról, akivel a pályánk szétválaszthatatlanul összefonódott, amikor az Új Magyar Szót megalapítottuk? Mindössze két vagy három dolgot, pluszban ahhoz, amit megírtam róla jubileumi cikkválogatásának előszavában. Elsősorban egy fontos szakmai-életrajzi adalék: kereken fél évszázaddal ezelőtt kezdte a pályáját. (Lásd Wikipédia-oldalát) Másodsorban, hogy amikor az ÚMSZ indult, nem kevesen voltak, akik azt tanácsolták, hogy „határolódjunk el” lapelődünktől, a Romániai Magyar Szótól, amely az Előre jogutódja volt (és ennek megfelelően „örökölt” munkatársainktól). Nem tettük, vállaltuk – az új idők megkövetelte korrekciókkal – a folytonosságot, leginkább éppen a kollégáink miatt, mert ami rajtuk múlott, azt szakmailag és erkölcsileg tisztességesen elvégezték, annak a gyászos kornak inkább voltak áldozatai, mint kiszolgálói; a rendszerváltozás után pedig hősiesen képviselték a szakmaiságot és a közszolgálatiságot, anyagi csődjükért legkevésbé ők voltak felelősek. De még utána is, az Új Magyar Szó Vélemény rovatába mennyit írtak ingyen, honorárium nélkül Sike Lajos és társai, külső és belső munkatársak! Hogy később együtt szenvedjük meg lapunk nyomtatott változatának megszűnését is, jeleként egy olyan berendezkedésnek, amelyben az igazi újságíró egyre kevésbé keresett portéka a bulvár és a kopipészt divatja közepette. Lajival most elment az utolsó hőskorból megmaradt kollégánk is.

Két keserű zárójel. Előbbiről, az áldozat-voltunkról az jut most eszembe, ahogy egyesek a szerencsétlen szír menekülteket céltudatos muszlim hódítóknak nézik/nevezik, holott azok éppenséggel a fanatikus iszlamisták, az Iszlám Állam áldozatai, amely megölte családtagjaikat, lebombázta házaikat. Utóbbiról, az ingyen-írásról meg az, hogy egyes kommentelők hogyan tekintenek még mindig pénzért megvásárolt bértollnokoknak, amikor nem a szájuk íze szerint írunk. (Egyéb fenyegetettségektől sem mentesen...)

Sike Lajos kolléga titka a jó értelemben vett naivitása volt; hatalmas kincs a dőzsölő dörzsölteknek ebben a világában. Viccesen – neki is – szoktam mondani: ahogy van naiv képzőművészet, úgy van naiv újságírás is. Sike naivitása pedig, nehogy másnak vegye bárki, abban állt, hogy amit gondolt, azt úgy, egyszerűen és egyértelműen ki is mondta. Megszenvedett naivitás volt, egy olyan kor után, amikor az ember nem mondhatta ki azt, amit gondol. Most fedezem fel magamnak, hogy róla gondolkodom, a másik – az előbbivel összefüggő – titkát: megejtő keresetlenségét. Valami nagy természetesség, díszítetlenség, közvetlen egyenesség. Semmi stiláris erőlködés, cifrázás. Amikor az ÚMSZ közvélemény-kutatást szervezett olvasói körében, hogy ki a legnépszerűbb szerző...

De hát én ezt már megírtam! Amikor hét évvel ezelőtt, hetvenévesen összeállította A 70-kedő firkász, avagy Ki tehene borja vagyok én című kötetét, felkért, írnék hozzá előszót. Megtiszteltetés volt számomra. Íme, az az előszó.

„Sike Lajos üzenete

A napilap, amelyiknél mindketten dolgozunk, nemrég az olvasóközönsége körében végzett felméréssel próbálta megtudni, hogy kik a legkedveltebb szerzői. A vezetőket meglepte, hogy első helyen Sike Lajos jött ki. Az öreg motoros, a lapnak annyira régi munkatársa, hogy akik most csodálkoztak, meg sem születtek még, amikor a mi szatmári munkatársunk már alapember volt jogelődünknél.

Jómagam, akinek abban a kiváltságban van részem, hogy elsőként olvashatom szerzőnk jegyzeteit, nem csodálkoztam. Sike Lajosban ugyanis megvan az a képesség, hogy egyszerűen és közvetlenül meg tudja írni a mondanivalóját. Vagyis erőteljesen, egyértelműen.

Ettől a céltudatosságtól és a mindig markáns, mindig az életből merített mondanivalótól néha úgy tűnhet, hogy Sike Lajos afféle megmondóember, mégpedig – ismerve közösségi és politikai beállítódását – azoknak az oldalán, akik ma nemzeti közösségünk érdekképviseletét és politikai képviseletét sikeresen ellátják. (Vagyunk egy páran, nem sokan, akik hozzájárultunk írásainkkal ahhoz, hogy a már-már kötelező sok ócsárlás és türelmetlenség ellenére saját politikusainkról ne az a kép alakuljon ki és uralkodjék el, mint a román politikusok többségéről.) Igen, Sike Lajos megmondóember is, bizonyára gyakran vállalva a tévedés kockázatát, de annál jóval több: a közösségi lelkiismeret megszólaltatója. Azt hiszem, ez abból adódik, ahogyan az írásnak ez a napszámosa a munkához viszonyul. Közíróként és gazdaemberként, szellemi és kétkezi munkásként. A szó a munkaeszköze, és azt ugyanolyan céltudatos direktséggel használja, mint a megbízható mesteremberek a szerszámaikat. Ahogyan a munkáról mint a tiszta lelkiismeret forrásáról ír (és ahogyan az írással dolgozik), az már-már kultuszra emlékeztető kifejeződése nem csupán gyakorlati eszének, de egyéni és közösségi alapmagatartásának, értékbeállítódásának is. Olvassák el, amit a munkavégzés közben érzett “lebegésről” ír, jobban kifejezi, hogy mire gondolok.

Úgy vélem, remélem, ez a kötet egységes képet ad arról, amit fáradhatatlan szerzőnk az utóbbi években tehetségéből, érzékenységéből, valóságlátásából, mondanivalójából “pillanatokig élő” újságcikkekben látni engedett.

Még a legszókimondóbb és legközvetlenebb publicisztikának is van szövegen túli üzenete – ha jó. És a Sikéé, talán sikerült érzékeltetnem a fentiekben: jó. Üzenete pedig szintén egyszerű: a világ és az ember teljes. Nem feltétlenül a megvalósulásában, de mindenképpen a lehetőségeiben. Ennek a lehetséges teljességnek, ennek az Egésznek a nevében és a jegyében beszél ez a becsületben megőszült újságíró, ahogyan magát nevezni szokta – a “hetvenkedő” Öreg Firkász.

Hogy erre ki és mi hatalmazta fel? Egyszerű: már említett jó képessége a lényeg kifejezésére. Másképpen, általánosabban mondva: mestersége, mesterségünk ismerete.

Bukarest – Budapest, 2008 szeptember közepén.”

Sike Lajost, barátságunkat, Széchenyi-imádatát sohasem fogom elfelejteni. Kívánok neki jó utat az igazság és a megértés örök birodalmába!