Nem ücsörgök naphosszat a képernyő előtt, ezért nincsenek naprakész információm arról, hogy mi történik a kolbászból font kerítés túlsó oldalán. Tájékozódásomat az is nehezíti, hogy nem minden esetben sikerül dekódolnom a tudósítások, kommentárok, vélemények, cikkek utalásait. Oly gyorsan változik a sajtómunkások tolvajnyelve, hogy ember legyen a talpán (olvasó legyen a székén), aki könnyedén eligazodik a ’tartalom-előállítók’ szimbólumai és szóvirágai között. Emiatt értékes perceket vesztegettem arra, hogy megfejtsem Papp Sándor Zsigmond és Csontos János Maszol-beli vitácskáját (lásd a Vélemény rovat május 7-i és május 9-i cikkeit). Talán nem is fontos a dolog, s nyugodtan átléphetnék rajta, de megakadt a szemem egy mondaton.

Papsi megdicséri Csontost, amiért nyíltan bevallotta: amíg ő ül a pénz mellett (értsd: a Nemzeti Kulturális Alap pénzosztó kuratóriumában), „addig a politikai ellenlábas lapja nulla forintot fog kapni és punktum”.

Évekkel korábban – egy erdélyi folyóirat alapítványi titkáraként – sokat ácsorogtam különféle pénzosztó grémiumok előszobáiban, ezért van némi tapasztalatom arról, hogy miként osztják Pannóniában a támogatást: szigorú szabályok szerint. Úgymint: 1. Aki nem a mi kutyánk kölyke, az szóba sem jöhet. 2. A kedvezményezettek ábécérendben kapják a pénzt: Atyafiak, Barátok, Cimborák.

Akik még nem tudtátok, most megtanulhattátok!

E szabályokat I. Urambátyám idején fogalmazták meg, de a Magyar Feudális Köztársaság idején sem tudták megmásítani. Nem is akarták, mert: 1. csak hallgatólagos szabályként léteztek ugyan, de mégis jól működtek; 2. a feudalizmusban sem volt ellentábor, annak az egy-két jobbágynak, aki verselni próbált, Kuss volt a neve.

Örvendhetünk, hogy ’az hallgatás falának az ő leomlása’ után ismertté váltak e szabályok, de nem ezen akadt meg a szemem, hanem Csontos János itt következő szavain: „1990-ben az új rendszerváltó politikai elit henyén és gyáván elmulasztotta a Népszabadságot a magyar Pravdaként betiltani és sóval behinteni a helyét.” Az első döbbenet balladás erővel csapott le rám: „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik!” A rendszerváltó politikai elit (vagy nem is ő?) pedig azt mondta, hogy hát-bizony-kedves-barátaim-ezt-elkúrtuk, de az már késő bánat.

Mer’ ugyanbiza miért kellett volna betiltani a Népszabadságot? Mi adta volna az apropót? Horn elvtárs nagyon tisztán megmondta: az elkúrás ott kezdődött, hogy „nem tetszettek forradalmat csinálni”. S ha nem volt forradalom, akkor a „henye és gyáva mulasztás” számonkérése is okafogyott dolog. Ami a Kárpát-medence keleti öblében oly nagy riadalmat keltett, az csupán a főszerkesztő-helyettesek győzelmes villásreggelije volt. A gengszterváltás virtigli módszerét Sztálin elvtárs dolgozta ki, erről az alábbi feljegyzés tudósít.

A könyv egyik szereplője meséli egy másiknak, a harmadikról: „… azt mondta, ezeknek az embereknek nincs igazuk, amikor azt hiszik, a bolsevizmust másképp is meg lehet valósítani, mint ahogy Sztálin csinálta… Azt mondta, meggyőződött róla, hogy Sztálin és hívei kitűnő bolsevisták voltak, akik remekbe csinálták a bolsevizmust, mert egy vállalkozást, amely nem emberszabású, és ködös utópiák ígéretével elveszi az emberektől a magántulajdont, aztán a szabad vállalkozás, a szabad munkavállalás, írás, hitélet és véleménynyilvánítás jogát, nem lehet másképp megvalósítani, csak embertelen, erőszakos eszközökkel… És abban is igaza volt Sztálinnak, amikor nem bízta a széplelkű romantikus kommunistákra, a társutas-nyomorékokra a bolsevizmus megvalósítását, hanem kiirtotta a régi gárdát, mert a poklot csak szakszerűen lehet befűteni… tehát nem liberális tessék-lássék engedmények módszereivel, hanem szakember módjára, úgy, ahogy Sztálin és a bolsevisták, az igaziak csinálták… nem szerette az exkommunistákat és a sápítozó, szemforgató társutasokat, akik szemlesütve panaszolják, hogy a módszerek rosszak…”  (Márai Sándor: San Gennaro vére. Helikon, Bp., 2014. 207–208.)

Szóval: gengszterváltást is csak szakember módjára, pontosan, szépen: akasztófákkal, méreggel és gyilokkal. Ha így lett volna, akkor Csontos elvtárs is nehezen ússza meg, mert az, aki 1989-ben szerzett oklevelet a Foxi Maxi műv. pol. szakán, azt – úgymond! – a Kádár–Aczél tröszt képeztette ki, hogy a komenyista rendszer csahos kutyájaként megugasson minden versfaragót, aki a szabadságról mer álmodozni.

Nyugi, csak vicceltem. Szelíd gyerek vagyok én, három nagyvadat már kilőttem, a többinek megkegyelmezek. Romlik a látásom és remeg a kezem, ezért már csak fejcsóválásra telik. Csontos elvtárs ily szavakra ragadtatta magát Papsi választott munkahelyét illetően (minek utána ismételt célzást tett arra, hogy ellenfele a vitában még junior, hiszen „a rendszerváltozások idején érettségizett”): „Tudom azt is, hogy a Népszabadság érzékelhető liberális irányváltása az elfogadottságát is nagyban segítette az újabb generáció szemében, így aztán Papp Sándor Zsigmond kollégájuk ottani [értsd: Népszabadság-beli] működését sem tekinthetem morális megalkuvásnak vagy megélhetési értelmiségi bűnözésnek. Csupán az idősebb pályatárs tapasztalatával inteném őt: a történelem, így a sajtótörténet sem ővelük kezdődött.”

Nehéz ügy. Véleményem szerint amikor Papsi Erdélyből átköltözött Budapestre, akkor két (de inkább csak egy) dologra figyelt: olyan laphoz menjen, ahol tisztes fizetést kap a szövegeiért, tekintve, hogy az albérlet nem olcsó, s a növendékhús is drágább, mint Erdélyben. Továbbá azt is el tudom képzelni: arra sem gondolt, hogy egyszer majd valaki ’megélhetési értelmiségi bűnözést’ emleget azzal kapcsolatban, hogy ő a Népszabadsághoz szegődött. Ugyebár ott van ez a fővárosi lap, amely hatósági engedéllyel jelenik meg, nagyjából eltartják az előfizetők meg a vásárlók, és a rovatvezető nem dobja vissza a cikkeit azzal, hogy ez túl bátor vagy túl sok benne a gúny. Vannak elvei, stílusa meg tehetsége, miért ne írjon? Kis szerencsével még a nyugdíjkorhatárt is megérheti, s ha még nagyobb mákja van, akkor a szövegeiért sem kell valaha bocsánatot kérnie.

Mondok egy példát. Csontos János írt valamikor egy verset, Illyés Gyula után, szabadon. A címe: Egy mondat a hazugságról. A világhálón is elérhető, a Kortárs 0702 számában (vélhetően 2007. febr.). Idézem: „mert hazugság van / nemcsak vezérblogokban / kiszivárogtatásban, / fizetett kommentárban (…) / az van a pofátlan / közpénz brosúrákban, / csiszolt statisztikákban, káromkodásban, / mert hazugság ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahol félrenéz az Isten”.

Ha ezt a verset a Gyurcsány-korszakra értette, akkor oké, de ha ma is érvényes, akkor aggódom a szerzőért.

Nyugi, csak vicceltem. Illyés Gyulának is megjelent a verse 1956 októberében, de nem lett semmi baja, 1957 után Kádár Jánossal sétálgatott az elvtársi negyedben és magyarázgatta a bizonyítványát. Mert a sajtótörténet sem vele kezdődött.

Magyar idők, nehéz idők…

Fotó: keptelenseg.hu